„Senkit nem szabad megfosztani a gyógyulás reményétől” – Dr. Tringer László pszichiáterrel beszélgettünk

A betegség kiszolgáltatottságot jelent, ebben az állapotban a fehér köpenyes orvos a segítségnyújtás jelképe, mégis gyakran inkább tartunk tőle. Részben, mert nem biztos, hogy pontosan értjük, mi történik velünk a rendelőben. Mióta fordítanak külön figyelmet az orvosi kommunikáció oktatására Magyarországon?

Ez a probléma a rendszerváltozás körül is felmerült már, ezért hoztuk létre 1993-ban a Magatartástudományi Intézetet, amelyet azután Kopp Mária fejlesztett világhírűvé. Ez az intézet ma is működik, és itt a kezdettől fogva tanítják az orvosi kommunikációt, amely felhívja az orvosok figyelmét arra, hogy a beteggel való kommunikáció a gyógyításnak lényeges eleme. Az orvos-beteg kapcsolat alakulása sok mindentől függ. Például ahhoz, hogy ez a kommunikáció hatékony legyen, megfelelő időt kell biztosítani az orvos-beteg találkozásnak. Ma egy vizsgálat átlagos időkerete 7-10 perc – és a 10 perc már nagyon jónak számít. Tehát a nem megfelelő orvosi kommunikáció oka elsősorban a humán erőforrás hiánya.

Az egészségügyi törvény betegjogokra vonatkozó részei egyértelműen kimondják, hogy a betegnek jogában áll megismernie saját leleteit, diagnózisát és az orvos által javasolt kezelési tervet. Ilyen szigorú törvényi előírások mellett milyen mérlegelési lehetőség marad az orvosok számára?

A tájékoztatásról szóló törvényt felülírja az orvosi etika alapszabályának kitétele, miszerint semmiképpen nem árthatunk a betegnek. Márpedig

a kommunikációval is nagyon sokat lehet ártani,

éppen ezért az egyik első szempont, amit megtanítunk a leendő orvosoknak, hogy a betegséggel kapcsolatos információk közlésében figyelembe kell venni a beteg befogadóképességét. Ha például egy súlyos betegség diagnózisát részteleiben és egyszerre közölné az orvos, a beteg akár össze is omolhatna kétségbeesésében – ezt mindenképpen meg kell előzni. Sok esetben a pszichiátria területén, ahol én dolgozom, a betegek befogadóképességét maga a betegség is korlátozza, ezt is figyelembe kell venni.

Az orvos szempontjából is alkati kérdés, mennyire képes ráérezni a beteg lelki rezdüléseire, és nyilván betege válogatja, ki hogyan viszonyul a saját betegségéhez. Ismerve az egészségügy intézményrendszerének kihívásait, melyek közül csak az egyik a korlátozott időkeret, kulcskérdéssé válik, hogyan tudja minél pontosabban felmérni ezt a fontos körülményt az orvos?

A legfontosabb, hogy az orvos jól mérje föl, milyen betegről van szó, mennyi és milyen mélységű információ befogadására képes a saját betegségével kapcsolatban. Ettől függ, hogy mit és milyen tempóban érdemes megosztania vele. Sokszor ez a felmérés az orvos intuícióján és persze a személyiségén is múlik, no meg az idő szűkösségén, amit együtt tölthetnek.

Gyakran előfordul, hogy a beteg nincs olyan állapotban, hogy befogadja a szükséges információkat.

Olyan összetett esetek is vannak, amelyekben egyszerre nem is feltétlenül érthető meg a kliens számára minden, amit mondanánk. A beteggel való kommunikáció lényege azonban az, hogy a beteg értse, amit közlünk vele. Ha egy szövettani lelet eredményeit kell közölnöm, de azt sem tudja, mit jelent a szövettan, nyilván nem a lelet árnyalatait fogom részletezni. 

A diagnózisok ritkán jó hírek, de a rossz hírek között is több fokozat van. A nagyon rossz hír, a „végezetes kór” közlése a legnehezebb mindkét fél számára. Hogyan készülhet erre egy orvos? 

Az orvosi kommunikáción belül külön kurzus foglalkozik a rossz hírek közlésével, és nagyon nagy rá az érdeklődés. Itt is azt az alapelvet kell követni, hogy lehetőleg ne ártsunk többet a betegnek, ne rontsuk tovább a helyzetét. Csak annyit szabad elmondani egyszerre, amennyit a beteg adott pillanatban elviselni képes. Először meg kell győződni arról, hogy a betegnek milyen elképzelései vannak a saját betegségéről, illetve milyen tervei vannak, milyen életstratégiákkal rendelkezik.

Az orvosilag legreménytelenebbnek tűnő eseteknél sem szabad megfosztani a beteget a gyógyulás reményétől.

Remény még akkor is van, hogyha a gyógyulás valószínűsége csekély, és ezt fönn kell tartani a betegben. Kutatások is igazolják, hogy a reménykedő betegnek a javulási, gyógyulási esélyei lényegesen jobbak a reményvesztett betegekénél – legyen szó bármilyen típusú betegségről. Az orvosi kommunikáció metakommunikatív elemei is hangsúlyosak e tekintetben: fontos, hogy vizit alkalmával tudok-e mosolyogva fordulni a beteghez, majd én magam is kifejezni a gyógyulásába vetett reményemet. Természetesen nem hamis optimizmusról van szó.

Fotó: Pexels.com

Egy komplex vizsgálatsor esetén kinek a felelőssége és kötelessége közölni a diagnózist: a szakorvosoknak, a háziorvosnak, esteleg a kezelőorvosnak?

Ez a kérdéskör elég sok problémát vet föl, különösen mivel napjainkban egy laboratóriumi lelet eredményeit az internetről szerzett információk alapján is értelmezik a páciensek. Amikor a beteg szakorvosnál köt ki, és az illető szakorvos kezeli, esetleg műti, nyilván az ő feladata a beteg felkészítése a kezelésre, műtétre az orvosi kommunikációval. Ilyenkor a diagnózist is a szakorvos fogja közölni. Előfordulhat azonban, hogy egy vizsgálaton kiderül, hogy a betegnek más szervi problémája is van – ez esetben nem mondhat diagnózist a szakorvos, hanem tovább kell küldenie a beteget az illetékes szakterületre, további vizsgálatokra. E tekintetben nagyon is óvatosak a szakorvosok. Ha például egy belgyógyászati leletből vesebetegség gyanúja is felmerül, az urológiára fogják irányítani, és a diagnózist az urológustól fogja megkapni az illető.

Orvosi oldalról szemlélve sem lehet feltétlenül egyszerű megtalálni az egyensúlyt a betegek tájékoztatásában. Mi lehet számukra a legnagyobb kihívás az orvos-beteg kommunikációban?

A kiváló Osváth Károly professzor írt erről egy tanulmányt, melyben crux medicorumként írja le, vagyis az orvosok keresztjének nevezi a jelenséget, a

minden orvosi diagnózissal és az orvossal magával is bizalmatlan beteget.

Ez a betegtípus orvostól-orvosig jár, minden orvosi döntést újabb orvossal kontrollál, nem elégszik meg a kapott diagnózissal. A bizalmatlanság az orvos-beteg kapcsolat legnagyobb kihívása. Ennek kóros változata a hipochondria, amely egy pszichiátriai kórkép. 

Egy orvos naponta akár 30-40 beteggel is találkozik, és szinte biztos, hogy minden eset más és más. Eléggé megterhelő lehet mindenkire egyforma intenzitással figyelni és minden pácienssel megtalálni a megfelelő hangot a hatékony kommunikáció érdekében. Orvosa válogatja, ki mennyit bír és hogyan képes megelőzni a kiégést – ehhez milyen segítséget kapnak a szakmától?

Orvosi kiégési szindrómának hívja a szakma azt a pszichés fáradtságot, amit az orvosok tapasztalhatnak tartós nyomás alatt – ezt kutatják is a Magatartástudományi Intézetben. Elsősorban a megelőzés lehetőségeit kell hangsúlyoznunk. Például, hogy

az orvos ne izoláltan dolgozzon, hanem munkacsoportban, ahol a kollégáknak van lehetőségük megbeszélni egymással a nehézségeiket.

Emellett szupervízorhoz is fordulhatnak egy-egy eset megbeszélése és a saját működésükkel kapcsolatos dilemmák megosztása érdekében. Ezen túlmenően vannak úgynevezett Bálint-csoportok, amelyek kifejezetten az orvos személyiségét fejlesztő továbbképzések keretében segítik az orvosok munkáját. Ezt a módszert Bálint Mihály magyar orvos dolgozta ki Londonban, és világhírű lett vele. Továbbá sokat tudnak segíteni a különböző szakmai egyesületek is.

Van olyan aspektusa is az orvos-beteg kommunikációnak, ami nem személyi kérdés, hanem rendszerszintű feladat. Mit tehetnénk annak érdekében, hogy jobb körülmények között találkozhasson orvos és páciense, több idő jusson a beszélgetésre?

Az egészségügyi alapellátás megerősítésében látom az első lépést: a háziorvosok szerepét kell kiemelni, megerősíteni, hiszen a legtöbb beteg először az alapellátásban jelentkezik. Ennek a szakterületnek kell visszaadni a rangját, hiszen

ma már alig van olyan orvostanhallgató, aki háziorvos szeretne lenni.

Pedig, ha visszaállítjuk a háziorvosi praxis becsületét, azzal az orvosokkal szembeni társadalmi bizalmat is növeljük, hiszen a háziorvos gyakran egy életen át kíséri a beteg útját, a jó háziorvosról pedig nem azt mondja a páciens, hogy „az orvos”, hanem „az orvosom” – magáénak érzi, kölcsönös bizalom alakul ki. Az orvos pedig sokkal jobban megismerheti a betegeket, így az orvosi kommunikáció is hatékonyabb lesz.

 A cikk megjelenését az Innovatív Gyógyszergyártók Egyesülete támogatta