„Senkit nem szabad megfosztani a gyógyulás reményétől” – Dr. Tringer László pszichiáterrel beszélgettünk

Szocio

Egy.Életem

„Senkit nem szabad megfosztani a gyógyulás reményétől” – Dr. Tringer László pszichiáterrel beszélgettünk

Egészségügyi kihívásainkkal való megküzdésünk a pontos diagnózison és a hatékony kezelésen túl elsősorban érzelmi tényezőkön, többek között saját attitűdünkön múlik. Részben személyiség kérdése, miként látjuk saját betegségünket, milyen életstratégiáink vannak a gyógyulásra, ám nagyon sokat segíthet a helyes hozzáállás kialakításában a megfelelő orvos-beteg kommunikáció. Dr. Tringer László pszichiáter professzorral, a hazai orvoskommunikációs szakterület megalapozójával beszélgettünk a hatékony orvos-páciens viszony feltételeiről.

A betegség kiszolgáltatottságot jelent, ebben az állapotban a fehér köpenyes orvos a segítségnyújtás jelképe, mégis gyakran inkább tartunk tőle. Részben, mert nem biztos, hogy pontosan értjük, mi történik velünk a rendelőben. Mióta fordítanak külön figyelmet az orvosi kommunikáció oktatására Magyarországon?

Ez a probléma a rendszerváltozás körül is felmerült már, ezért hoztuk létre 1993-ban a Magatartástudományi Intézetet, amelyet azután Kopp Mária fejlesztett világhírűvé. Ez az intézet ma is működik, és itt a kezdettől fogva tanítják az orvosi kommunikációt, amely felhívja az orvosok figyelmét arra, hogy a beteggel való kommunikáció a gyógyításnak lényeges eleme. Az orvos-beteg kapcsolat alakulása sok mindentől függ. Például ahhoz, hogy ez a kommunikáció hatékony legyen, megfelelő időt kell biztosítani az orvos-beteg találkozásnak. Ma egy vizsgálat átlagos időkerete 7-10 perc – és a 10 perc már nagyon jónak számít. Tehát a nem megfelelő orvosi kommunikáció oka elsősorban a humán erőforrás hiánya.

Az egészségügyi törvény betegjogokra vonatkozó részei egyértelműen kimondják, hogy a betegnek jogában áll megismernie saját leleteit, diagnózisát és az orvos által javasolt kezelési tervet. Ilyen szigorú törvényi előírások mellett milyen mérlegelési lehetőség marad az orvosok számára?

A tájékoztatásról szóló törvényt felülírja az orvosi etika alapszabályának kitétele, miszerint semmiképpen nem árthatunk a betegnek. Márpedig

a kommunikációval is nagyon sokat lehet ártani,

éppen ezért az egyik első szempont, amit megtanítunk a leendő orvosoknak, hogy a betegséggel kapcsolatos információk közlésében figyelembe kell venni a beteg befogadóképességét. Ha például egy súlyos betegség diagnózisát részteleiben és egyszerre közölné az orvos, a beteg akár össze is omolhatna kétségbeesésében – ezt mindenképpen meg kell előzni. Sok esetben a pszichiátria területén, ahol én dolgozom, a betegek befogadóképességét maga a betegség is korlátozza, ezt is figyelembe kell venni.

Az orvos szempontjából is alkati kérdés, mennyire képes ráérezni a beteg lelki rezdüléseire, és nyilván betege válogatja, ki hogyan viszonyul a saját betegségéhez. Ismerve az egészségügy intézményrendszerének kihívásait, melyek közül csak az egyik a korlátozott időkeret, kulcskérdéssé válik, hogyan tudja minél pontosabban felmérni ezt a fontos körülményt az orvos?

A legfontosabb, hogy az orvos jól mérje föl, milyen betegről van szó, mennyi és milyen mélységű információ befogadására képes a saját betegségével kapcsolatban. Ettől függ, hogy mit és milyen tempóban érdemes megosztania vele. Sokszor ez a felmérés az orvos intuícióján és persze a személyiségén is múlik, no meg az idő szűkösségén, amit együtt tölthetnek.

Gyakran előfordul, hogy a beteg nincs olyan állapotban, hogy befogadja a szükséges információkat.

Olyan összetett esetek is vannak, amelyekben egyszerre nem is feltétlenül érthető meg a kliens számára minden, amit mondanánk. A beteggel való kommunikáció lényege azonban az, hogy a beteg értse, amit közlünk vele. Ha egy szövettani lelet eredményeit kell közölnöm, de azt sem tudja, mit jelent a szövettan, nyilván nem a lelet árnyalatait fogom részletezni. 

A diagnózisok ritkán jó hírek, de a rossz hírek között is több fokozat van. A nagyon rossz hír, a „végezetes kór” közlése a legnehezebb mindkét fél számára. Hogyan készülhet erre egy orvos? 

Az orvosi kommunikáción belül külön kurzus foglalkozik a rossz hírek közlésével, és nagyon nagy rá az érdeklődés. Itt is azt az alapelvet kell követni, hogy lehetőleg ne ártsunk többet a betegnek, ne rontsuk tovább a helyzetét. Csak annyit szabad elmondani egyszerre, amennyit a beteg adott pillanatban elviselni képes. Először meg kell győződni arról, hogy a betegnek milyen elképzelései vannak a saját betegségéről, illetve milyen tervei vannak, milyen életstratégiákkal rendelkezik.

Az orvosilag legreménytelenebbnek tűnő eseteknél sem szabad megfosztani a beteget a gyógyulás reményétől.

Remény még akkor is van, hogyha a gyógyulás valószínűsége csekély, és ezt fönn kell tartani a betegben. Kutatások is igazolják, hogy a reménykedő betegnek a javulási, gyógyulási esélyei lényegesen jobbak a reményvesztett betegekénél – legyen szó bármilyen típusú betegségről. Az orvosi kommunikáció metakommunikatív elemei is hangsúlyosak e tekintetben: fontos, hogy vizit alkalmával tudok-e mosolyogva fordulni a beteghez, majd én magam is kifejezni a gyógyulásába vetett reményemet. Természetesen nem hamis optimizmusról van szó.

Fotó: Pexels.com

Egy komplex vizsgálatsor esetén kinek a felelőssége és kötelessége közölni a diagnózist: a szakorvosoknak, a háziorvosnak, esteleg a kezelőorvosnak?

Ez a kérdéskör elég sok problémát vet föl, különösen mivel napjainkban egy laboratóriumi lelet eredményeit az internetről szerzett információk alapján is értelmezik a páciensek. Amikor a beteg szakorvosnál köt ki, és az illető szakorvos kezeli, esetleg műti, nyilván az ő feladata a beteg felkészítése a kezelésre, műtétre az orvosi kommunikációval. Ilyenkor a diagnózist is a szakorvos fogja közölni. Előfordulhat azonban, hogy egy vizsgálaton kiderül, hogy a betegnek más szervi problémája is van – ez esetben nem mondhat diagnózist a szakorvos, hanem tovább kell küldenie a beteget az illetékes szakterületre, további vizsgálatokra. E tekintetben nagyon is óvatosak a szakorvosok. Ha például egy belgyógyászati leletből vesebetegség gyanúja is felmerül, az urológiára fogják irányítani, és a diagnózist az urológustól fogja megkapni az illető.

Orvosi oldalról szemlélve sem lehet feltétlenül egyszerű megtalálni az egyensúlyt a betegek tájékoztatásában. Mi lehet számukra a legnagyobb kihívás az orvos-beteg kommunikációban?

A kiváló Osváth Károly professzor írt erről egy tanulmányt, melyben crux medicorumként írja le, vagyis az orvosok keresztjének nevezi a jelenséget, a

minden orvosi diagnózissal és az orvossal magával is bizalmatlan beteget.

Ez a betegtípus orvostól-orvosig jár, minden orvosi döntést újabb orvossal kontrollál, nem elégszik meg a kapott diagnózissal. A bizalmatlanság az orvos-beteg kapcsolat legnagyobb kihívása. Ennek kóros változata a hipochondria, amely egy pszichiátriai kórkép. 

Egy orvos naponta akár 30-40 beteggel is találkozik, és szinte biztos, hogy minden eset más és más. Eléggé megterhelő lehet mindenkire egyforma intenzitással figyelni és minden pácienssel megtalálni a megfelelő hangot a hatékony kommunikáció érdekében. Orvosa válogatja, ki mennyit bír és hogyan képes megelőzni a kiégést – ehhez milyen segítséget kapnak a szakmától?

Orvosi kiégési szindrómának hívja a szakma azt a pszichés fáradtságot, amit az orvosok tapasztalhatnak tartós nyomás alatt – ezt kutatják is a Magatartástudományi Intézetben. Elsősorban a megelőzés lehetőségeit kell hangsúlyoznunk. Például, hogy

az orvos ne izoláltan dolgozzon, hanem munkacsoportban, ahol a kollégáknak van lehetőségük megbeszélni egymással a nehézségeiket.

Emellett szupervízorhoz is fordulhatnak egy-egy eset megbeszélése és a saját működésükkel kapcsolatos dilemmák megosztása érdekében. Ezen túlmenően vannak úgynevezett Bálint-csoportok, amelyek kifejezetten az orvos személyiségét fejlesztő továbbképzések keretében segítik az orvosok munkáját. Ezt a módszert Bálint Mihály magyar orvos dolgozta ki Londonban, és világhírű lett vele. Továbbá sokat tudnak segíteni a különböző szakmai egyesületek is.

Van olyan aspektusa is az orvos-beteg kommunikációnak, ami nem személyi kérdés, hanem rendszerszintű feladat. Mit tehetnénk annak érdekében, hogy jobb körülmények között találkozhasson orvos és páciense, több idő jusson a beszélgetésre?

Az egészségügyi alapellátás megerősítésében látom az első lépést: a háziorvosok szerepét kell kiemelni, megerősíteni, hiszen a legtöbb beteg először az alapellátásban jelentkezik. Ennek a szakterületnek kell visszaadni a rangját, hiszen

ma már alig van olyan orvostanhallgató, aki háziorvos szeretne lenni.

Pedig, ha visszaállítjuk a háziorvosi praxis becsületét, azzal az orvosokkal szembeni társadalmi bizalmat is növeljük, hiszen a háziorvos gyakran egy életen át kíséri a beteg útját, a jó háziorvosról pedig nem azt mondja a páciens, hogy „az orvos”, hanem „az orvosom” – magáénak érzi, kölcsönös bizalom alakul ki. Az orvos pedig sokkal jobban megismerheti a betegeket, így az orvosi kommunikáció is hatékonyabb lesz.

 A cikk megjelenését az Innovatív Gyógyszergyártók Egyesülete támogatta

Ajánljuk még:

Légy kedves! Jól jársz te is, a másik is

Az emberek sokszor mogorvák, ha valamiért interakcióba kell kerülniük egymással: az utcán, a boltban, a buszon és a gyógyszertárban, talán azért, mert azt hiszik, a másik valami rosszat akar vagy csak rosszat feltételez róluk, s mintha rögtön védekezésből támadnának. De kedvességet adni és kapni is nagyon jó érzéseket szabadít fel, az önzetlen segítségnyújtással, érdeklődéssel vagy csak egy mosollyal is csodákat tehetünk. Nem kerül semmibe, és mindenkinek jobb érzése lesz.

 

Már követem az oldalt

X