Nyolcnaponta egy gyerek eltűnik Magyarországon – Csellengők nyomát követve

Szocio

Nyolcnaponta egy gyerek eltűnik Magyarországon – Csellengők nyomát követve

Mellbevágó, egyben elgondolkodtató adat, hogy hazánkban nyolc-tíz naponta eltűnik egy kiskorú. Gyerek. A döbbenetes statisztikát a nyomaveszett felnőttek száma méginkább rontja. Az Eltűntek Világnapja alkalmából beszélgettem a Csellengők megálmodójával, Incze Zsuzsával. Szó esett a magyarországi helyzetről, a huszonegy évig töretlen sikert arató műsorról, arról, mindezt hogyan élte meg háromgyerekes édesanyaként.

Belegondolni is szörnyű, min megy keresztül az az édesanya vagy édesapa, akinek a gyermeke minden látszólagos előjel nélkül, egyik napról a másikra, önszántából elmegy otthonról és nem tér haza, vagy éppen akarata ellenére hurcolják valahová. Nem tudni, él-e még vagy már halott, bántja-e őt valaki, viszontláthatják-e még valaha... elviselhetetlen kétely. Szívfacsaró, mégis létező jelenség, ami bárkivel megtörténhet, akinek gyerekei, szülei, testvérei vannak.

Augusztus 30-át az eltűntek világnapjává nyilvánították 2000-ben, ezzel szeretnének világszerte figyelmet irányítani a valamilyen módon elveszett személyekre, s az ezek mögött az esetek mögött húzódó, kulcsfontosságú indítékokra, amelyek ezer felé ágazhatnak.

Magyarországon évente körülbelül húszezer eltűnést jelentenek be. Ezeknek a fele néhány napon belül magától megoldódik, körülbelül ötezer eset végére azonban csak hónapok múlva kerül pont.

Évente nagyjából ötszáz ember tűnik el nyom nélkül úgy, hogy aztán évekig semmiféle jelet nem ad magáról, esetleg soha többé nem hallanak felőle. Az esetek túlnyomó többségében egyszerűen rejtély, hova tűnhetnek ezek a személyek. Ezzel párhuzamosan évente több mint száz azonosítatlan holtestre bukkannak, illetve továbbra is létezik ember-, illetve szervkereskedelem.

A hazánkban bejelentésre kerülő évi húszezer eltűnt személy csaknem hetven százaléka fiatalkorú. Nyomasztó, elkeserítő adatok. 

A Csellengő-gyerekek szíve és lelke 

Élénken emlékszem gyerekkorom meghatározó műsorára, a Csellengőkre. Fülbemászó zenéje és a hozzá tartozó videoklip a mai napig előttem van. Ültünk a szüleimmel és a nővéremmel a tévé előtt vasárnap délutánonként, és a fél órás műsor végére mindig valahogy közelebb húzódtunk egymáshoz. Ma már, három kisgyerek édesanyjaként azt hiszem, záporozó könnyek nélkül képtelen lennék végignézni egy ilyen adást. Pedig a téma még ma is egetrengetően fontos, akkor is, ha méltatlanul keveset beszélünk róla. 

Megkerestem Incze Zsuzsát, aki nemcsak ötletgazdája és műsorvezetője volt az 1994-ben induló nagysikerű Csellengőknek, hanem szíve is, lelke is. Az adás a maga idejében nézettségi rekordot döntött, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az eltűnt, elkószált kis- és fiatalkorúak, nem egyszer felnőttek is épségben hazakerüljenek. Zsuzsa huszonegy éven át vezette a kultikus műsort, amit három, ma már felnőtt gyermeke mellett negyedik gyerekeként emleget, hiszen minden egyes részt rengeteg munkával, energiával, kivételes érzékenységgel, és nem utolsó sorban szeretettel készített. Hat éve nincs képernyőn a Csellengők, de a mai napig megállítják az utcán, hogy az egyes esetekről érdeklődjenek, megköszönjék neki a műsort.

 
Incze Zsuzsa

Zsuzsa továbbra is járja az országot, előadásaiban iskolás gyerekeket avat be a családdal való kommunikáció fontosságába, felhívja a figyelmet az érintés és a szeretet erejére, az utcán leselkedő esetleges veszélyekre. A korábbi műsor és a mostani előadások után rengeteg privát segítségkérés érkezik hozzá kétségbeesett fiataloktól, akiknek mindig igyekszik támaszt nyújtani, élhető, hasznos tanácsokat adni, visszaterelni őket a helyes mederbe.

„Miközben ez a műsor eltűnt gyerekekről szólt, egy egész társadalomról elmondott valamit. Mindenki közel érezte magához ezt a problémát, mert valójában sokkal több volt ez a különböző történetek bemutatásánál. Mindig a segítségnyújtás volt a cél: hogy minél több információt megtudjunk az eltűnt személyről és a körülményekről, hogy hitet adjunk a megviselt családtagoknak. A nyilvánosság ereje semmihez sem volt fogható.

Egy-egy eset után előfordult, hogy a falu vagy a kisváros közössége összefogott, és segítségére volt a kétségbeesett családoknak.

A műsor egyéb gondokra is rávilágított, amikor bemutatta a környezetet, a családok életkörülményeit” – meséli a Csellengőkről Zsuzsa, aki sosem tartotta magát országos ismertségű jótevőnek, a műsor stábjával együtt „csak” tette a dolgát. 

A kétségkívül megindító műsor hatása következtében megszámlálhatatlan kamasz gondolta át döntését és ment haza. A Csellengők műsorát figyelve, hétről hétre számos szülő értékelte át gyermekeivel való kapcsolatát, vált nyitottabbá, és ébredt rá arra, mennyire fontosak az érzelmeink. Sokan felismerték, hogy nem elég szeretni a másikat, ki is kell fejezni azt, hiszen ez minden gyerek és felnőtt számára létszükség. Csakúgy, mint az őszinteség és a nyitottság.

Zsuzsát minden eset érzékenyen érintette, de sosem ítélkezett senki felett, próbált valódi támogatást nyújtani. Mint mondja, „minden történet más és más volt. Huszonegy év alatt sok ezer családnál jártunk, megannyi viszontagsággal, gondterhes drámával találkoztunk. Gyakori volt a tettlegességig fajuló családi veszekedés, az abúzus, a gyermeklányok külföldre hurcolása, prostitúcióra kényszerítése. Utóbbi 2004 után kapott nagyobb teret, amikor csatlakoztunk az Unióhoz. Ekkor a stricik tömegével cipelték külföldre az önmagukban bizonytalan tizenéves lányokat, fizikailag és lelkileg megtörték, drogokkal etették, szexuálisan bántalmazták, végül eladták őket. A Csellengők műsorának utolsó éveiben már szinte csak róluk szóltak az adásaink. A legtöbb esetben ezeknek az elcsalt vagy kalandvágyból eltévedt lányoknak csak hosszú kínkeservek után sikerült szabadulniuk. Vagy úgy sem.” 

Zsuzsa számára az egyik legkedvesebb történet az, amikor az

élő adás közben jelentkezett egy tizenéves, hogy tudassa a képernyőn is aggódó szüleivel: ne haragudjanak rá, hülyeséget csinált, de szeretne hazamenni. 

„Az előadásaimon egy esetet mindig elmesélek, amit együtt elemzünk a diákokkal. Hiába kerestük azt a tizenhat éves kamaszlányt a Csellengőkkel és a hatóságokkal, aki épp vendéglátós gyakorlatát töltötte, mintha a föld nyelte volna el. Utólag derült csak ki, hogy összeismerkedett két sráccal, akik néhány nap múlva drogot csempésztek a kólájába, és mire magához tért, már egy másik országba hurcolták. Azt sem tudta, a világ mely pontján van. A holland stricik egy házaspárnál helyezték el, akiknek az volt a dolga, hogy vigyázzanak rá, és zárják el a külvilág elől, amíg a lányt be nem törik, hogy később eladhassák. Hosszú idő telt el, mire a lány kifigyelte a férfi számítógépének kódját, kileste, mikor van egyedül. Hetekig próbálta kideríteni, hogy melyik országban, melyik városban, milyen cím alatt van az a lakás, ahol fogva tartják. Ezt végül szerencsésen megtudta néhány közüzemi számla borítékjáról. Egy alkalommal, amikor a házaspár vásárolni ment, miközben hét lakat alatt őrizték a lányt, a megismert kód alapján felnyitotta a számítógépet és emailben értesítette az édesanyját, akinek részletesen megírta a lakcímet és a bérlők nevét.

Az anyuka azonnal szerkesztőségünket hívta, értesítettük az Interpolt, és még aznap este a holland civil kommandó kiszabadította a lányt.

Mire a két fogvatartója észbekapott, a lány már a megmentői segítségének hála, a holland rendőrségről telefonon hívhatta szüleit. Ezek után néhány nap múlva hazakerült.”

Zsuzsa a mai napig szívügyének tekinti a veszélyeztetett gyermekek megsegítését, a fiatalokkal való folytonos beszélgetést, ahogyan a műsor ideje alatt is élete minden részére hatást gyakoroltak a Csellengők. „Ez a fajta televíziós humánszolgálat naphosszat jelen volt az életemben, otthon is sokat dolgoztam, így a gyerekeim pontosan tudták, mivel foglalkozom. A sikertörténeteket egy részét elmeséltem nekik, ám a tragédiával végződő esetek elől igyekeztem távol tartani őket. Megpróbáltam kívülállóként kezelni a szívszorító történeteket, nem hazavinni a munka lelki részét, ez nagyrészt talán sikerült is, bár erre a gyerekeim másként emlékeznek. Hatással volt rám minden egyes eset, megérintettek a gyereksorsok, a felnőttek tépelődése, a háttérben zajló dolgok. A gyerekeim sokszor mondogatták nekem, hogy »anya, amióta a Csellengőket csinálod, mindig olyan aggódó vagy...«. Nyilván a műsor nélkül is féltettem volna őket, de minden forgatás rátett erre egy jókora lapáttal, s az aggodalmamat a lelkem mélyén bizony mindig hazavittem” – avat be a műsorvezető.

A legfontosabb üzenet: mindannyian tehetünk értük!

Ahhoz, hogy hazánkban csökkenjen az eltűnt emberek száma, egy igen sokrétű, számos problémát közrefogó, globális gondolkodást igénylő feladat. Ami biztos, hogy a családi összetartásnak hatalmas ereje van. Egy gyermek életében elengedhetetlenül fontos az anyai és az apai szeretet fizikai és mentális megnyilvánulása, hogy tudja a gyermek: bármilyen butaságot követ el, a családja körében biztonságban van, és sosem lehet megoldás az, hogy szó nélkül világgá megy. Központi szerepet kap ebben a kommunikáció, ami tulajdonképp minden jó kapcsolatnak az alapja. A valós veszélyekről, a különböző fenyegetettségekről életkoruknak megfelelően muszáj beszélgetni a gyerekekkel.

Ezzel párhuzamosan a társadalmi felelősségvállalásról sem szabad megfeledkeznünk: jó szívvel figyelni másokra, ítélkezés nélkül kezet nyújtani a bajbajutottaknak, őszinte kérdésre nyitni a szánkat, törődni mások örömével és bánatával, valamint nyitott szemmel és lélekkel járni. Nem szemet hunyni, ha baljós jeleket látunk. Azt hiszem, ez mindannyiunk kötelessége.

Forrás itt, itt és itt

Ajánljuk még:

„A földre rántott, ütött, rugdosott és leköpött” – személyes tapasztalatok a családon belüli erőszakról
Néhány héttel ezelőtt cikket közöltünk a verbális bántalmazásról, melyben olvasónk, Melinda történetét ismerhettétek meg. Az írást több tízezer ember olvasta el néhány nap alatt, rengetegen számoltak be hasonló tapasztalatokról. A megjelenést követően megkereste lapunkat Nikolett, aki egy másik problémára, a családon belüli fizikai bántalmazásra szeretné felhívni a figyelmet. Ismerjétek meg az ő történetét is!

„Maszkok mentén kettészakadt társadalomban élünk”
Az elmúlt időszakban kettészakadt a társadalom. Az egyik csoportba tartozók rendületlenül hordják a maszkjaikat, és egy lépést sem tennének kézfertőtlenítő nélkül, és vannak a másik oldalhoz tartozók, akik már el is felejtették, melyik táskájuk aljában találják a védőfelszerelésüket. Megosztó, hogy valóban szükséges-e még mindig viselni a kényelmetlen, ebben a hőségben szinte elviselhetetlen szájmaszkokat. Én határozottan állítom: igen, szükséges.

„Anya, már megint sírsz!” – Egy olvasónk története a verbális bántalmazásról

Sokan hajlamosak a verbális bántalmazásra legyinteni, főleg, ha (még) nem történt fizikai tettlegesség. Pedig a fizikai és az érzelmi fájdalom egy utat jár be, az érzelmi agresszió (is) évtizedekig nyomot hagy bennünk, melyek feldolgozása hosszú és nehéz feladat. Ellenben nem reménytelen. Olvassátok el a kétgyerekes, 33 éves Melinda történetét.

 

 
X
Már követem az oldalt