Nosztalgiával gondolsz vissza a karanténra? Nem meglepő!

Meglepő fordulatot vett a beszélgetésünk a barátnőmmel a minap, amikor a háromgyerekes édesanya a karanténban töltött hetekről, hónapokról kezdett romantikus érzelmekkel nosztalgiázni. Kiderült, hogy többek között azért vágyakozik vissza abba az időszakba, mert akkor megvolt a fix napirendjük, hetente csak egyszer jártak bevásárolni, nem kellett a gyerekeket ide-oda hurcolni suli után, otthonról dolgozhatott, telefonon mindent elintézett, nem kellett megjelennie ilyen-olyan hivatalos rendezvényeken, vagyis a lezárások kényelmetlenségei ellenére mintha inkább visszavágyna azokba az időkbe, amikor mégis jó volt otthon. Pedig én emlékszem, miket mondott akkor, már nagyon várta a végét. 

A barátnőm meséjénél már csak az volt meglepőbb, amikor néhány nappal később egy másik ismerősöm is felhozta ugyanezt a témát, ő is arról áradozott, mennyivel nyugisabb volt az élete az alatt a néhány hónap alatt, amikor nem lehetett kimozdulni. Olyan jól megvoltak otthon a férjével és az egyetlen nagylányukkal, hogy szinte hiányzik neki.

A kamasz nem tudott elmászkálni, kénytelen volt velük tölteni az idejét, ami azért nem volt rossz.

Emlékezett, milyen szép volt az idő azon a tavaszon, rengeteget ücsörögtek kint az udvaron, hallgatták a csendet vagy a szomszéd fűnyírójának zúgását, a távolból olykor gyerekzsivaj szűrődött a napernyőjük alá. A férje félnapokat dolgozott, és az érettségire készülő gyerekük sem bánta, hogy nem kell órára járnia, tanult a saját ütemében. Igaz, neki a barátnőivel való személyes találkozás azért hiányzott.

Elgondolkodtam, milyen furcsa ez: abban az időben ezrével jelentek meg a cikkek arról, milyen nehéz az új világ. Az is volt. Mégis, most ha szóba kerülnek azok a hónapok, a jó dolgokra emlékszünk, mintha a rosszat elfelejtettük volna. Pedig ha belegondolunk, akkor, amikor benne voltunk, bizonytalanul éreztük magunkat az új helyzettől, aggódtunk az idősebb családtagok miatt, a munkánkért és a gazdasági helyzet okán. Volt, aki az életét, más a családtagjai életét féltette. Megint más megbetegedett, és hetekig, akár hónapokig viselte ennek a következményét.

Nem mondhatjuk hát azt, hogy az egy könnyű, vagy jó időszak lett volna – de akkor mit is sírunk vissza?

Elengedni az elvárásokat

Ahogy elkezdett érdekelni ez a jelenség, kiderült, hogy sokaknak vannak szép emlékeik erről az időszakról: egy mozaikcsalád akkor élhette meg először igazán az együttlétet, az apai gyerekek ugyanis másik városban lakván addig csak hétvégenként tölthették a többiekkel az idejüket. Iskola híján azonban akármennyit együtt lehettek az egész családdal, a szülők fogták az egész bagázst, és elmentek az egyik rokon Isten háta mögötti romos vidéki házába az erdő szélére. Lényegében véve csaptak egy hatalmas nyaralást. Jó, kellett dolgozni is, tanulni is, de a napból rengeteg időt spórolt meg az ide-oda utazgatás hiánya, a különórák fele eltűnt, nem kellett korán kelni, és a kicsikkel sem kellett extra programokat csinálni: a szülők tudták addig is, hogy persze, a gyereknek pont olyan jó érzés együtt sütni-főzni az anyukával, mint ringatón, bábelőadáson és készségfejlesztő baba-mama foglalkozáson részt venni,

de most igazán meg is tapasztalták, hogy elég egy nagy kert, egy konyha meg a család, és még jobbak is a kalandok, mint valaha.

Tulajdonképpen el tudták engedni az önmagukkal szemben támasztott elvárások sokaságát, hogy mivel és hogyan töltik az idejüket a gyerekek, mennyit fejlődnek, elég aktív-e a család, sportolnak-e eleget és járnak-e kulturális programokra: mindegy volt, mert mindezt nem lehetett.

Valóban a rákényszerített befelé fordulás időszaka volt ez, és volt, ahol kiderült, hogy odabent minden szép és jó. Pedig volt olyan is, hogy az ismerősöm saját gyereke zokogva mondta háziírás közben, hogy kéri vissza a régi anyukáját. Utólag mégis jónak látja azt az időszakot sok ember, legalább részben, mert az aggódás emléke megfakult bennünk, és mert a hétköznapok sok helyen jók voltak, most pedig csak hétvégén van hasonló érzésük.

Nem csinálva semmit

Próbáltam felidézni én is a három évvel ezelőtt történteket. Rövid idő alatt nálunk is kialakult a napirend. Ugyanabban az időben ettünk, volt ideje az otthonról végzett munkának, a sportnak naponta kétszer,

nem használtam sem előtte, sem utána annyit a futópadot.

Hetente legfeljebb kétszer mentünk boltba, sok filmet megnéztünk és még annál is több időt töltöttünk az udvaron nem csinálva semmit, a kutya talán nem is értette, miért ölelgetjük állandóan, és foglalkozunk vele a nap szinte minden pillanatában, addig olyan nyugisan elvolt a kis birodalmában.

Mire jó a nosztalgia?

A világjárvány első heteiben szinte egyik pillanatról a másikra leállt az élet, amitől a hétköznapjaink kétségtelenül sokkal kuszábbak lettek, mint előtte bármikor. Elárasztottak bennünket a borzalmas hírekkel, korlátozták a lehetőségeinket, sokan elvesztették a munkájukat vagy otthoni munkára kellett átállniuk és bizonytalanná vált az egész jövő. A szülők nyakába közben rengeteg teher zúdult, tanultak és foglalkoztak a gyerekkel, miközben dolgoztak is. Ahogyan a tanárok is küzdöttek a tanítással, miközben az egészségügy szinte az életéért küzdött. Újra kellett gondolnunk a mindennapjainkat – s ez nem választás kérdése volt, hanem kötelező feladat.

Abba a csoportba tartozom, akiknek ez nem esett a nehezére, s talán ennek a halmaznak a tagjai azok, akik évekkel később nosztalgiával tudnak visszagondolni erre az időszakra. Különösen akkor, ha a járvány sem okozott veszteséget a családon, szűk baráti körön belül. Viszont a megfigyelések szerint bármilyen pozitív élményként is élte meg valaki a járvány első szakaszát, az legfeljebb néhány hónapig tarthatott (nálam is), később ezt felváltotta az újabb és újabb hullámok, illetve lezárások miatti türelmetlenség, és a gazdaság, a vállalkozások számára egyre bizonytalanabb jövő.

Most, hogy ez elmúlt, és azóta más gondok szakadtak a nyakunkba, az évekkel később megjelenő nosztalgia nem meglepő, ezek a visszaemlékezések arról a ránk szakadt nyugalomról szólnak, csendről, az egyszerű, hétköznapi tevékenységek és együttlétek békéjéről, amit bárki vissza szeretne hozni egy stresszes időszakban. Ha elönti az életünket a sok munka, különóra és koránkelés, közlekedési dugó, ha már hiányoznak a családtagjaink, mert alig van idő együtt lenni, akkor valóban gondtalanabbnak tűnhet 2020 tavasza. Pedig akkor az életünket féltettük...

A nosztalgiának ugyanakkor van haszna: a kutatások szerint segíthet a bennünket ért negatív élmények elfogadásában, feldolgozásában, és végső soron a továbblépésben. Márpedig volt abban az időszakban sok-sok rossz élményünk is. A nosztalgia tehát nem elítélendő érzés, hanem gyógyító erő.

Talán tanultunk is abból az időszakból, például azt, hogy nem is olyan rossz semmit se csinálni, csak együtt lenni, egymás felé és befelé fordulni.

Vagy hogy a minőségi idő nem is feltétlen valami tartalmas programot jelent, hanem csak szeretettel teli együttlétet. Akár olyat is, amikor nézünk a fejünkből kifelé. Ha akarjuk, néha visszahozhatjuk ezt.