2010-ben egy családi nyaralás keretében a Zselicben kirándultunk. Kellemes, augusztusi délután volt, amikor az ibafai Pipamúzeum megtekintése után elindultunk, csak úgy, cél nélkül, hogy sétáljunk kicsit a település körüli erdőben. Egyszer csak egy különleges kicsi faluban találtuk magunkat, ahol egy kertben napozó pártól megkértük, hadd töltsük meg a kulacsainkat. Ők nemcsak vizet adtak, hanem behívtak magukhoz, és vagy egy órát beszélgettünk. Akkor hallottam először Gyűrűfűről, sőt, talán ökofaluról úgy általában.
Emlékszem, gimnazistaként egyrészt elvarázsolt ez a világ, másrészt azon járt a fejem, hogy mekkora anyagi vonzata van mindennek. Vendéglátóink már akkor, tíz évvel a Covid előtt egy külföldi cég home office-ban dolgozó alkalmazottai voltak, és félig Pécsről, félig pedig az ökofaluból végezték jólfizető munkájukat – ami a világnak pont a legkevésbé sem öko szegmensét erősítette –, így tudták biztosítani maguknak az idillikus gyűrűfűi életet. Azon gondolkodtam,
milyen lenne az ottani élet anyagi biztonság nélkül, ténylegesen az önfenntartásra alapozva.
Az is érdekelt, hogy mindazt, amit a kis közösség megvalósít a világtól elzárva, létre lehetne-e hozni a hagyományos településeken. A párral való beszélgetésből megtudtuk, hogy más akkori lakók turizmusból élnek, egyesek ingáznak, vagy az Ibafához tartozó településrész ügyeit intézik, és olyan is volt, aki kecskefarmot nyitott, tejtermékkel kereskedett. Később rengeteg videót néztem, cikket olvastam a témában, és az idillikus képsorok ellenére éveken át elkísért az a kettős érzés, amit Gyűrűfű keltett bennem. Tizenhárom évvel később elhatároztam, hogy visszamegyek az ökofaluba.
Amit Gyűrűfűről tudni kell
Mivel az ökofalvak köré a rendszerváltás után egész mozgalom épült, Gyűrűfű hosszú évekig a média látószögében volt. Honlapjukon ma is rendszeresen hírt adnak magukról, de tévéműsorokban, cikkekben rendszeresen köszönnek vissza azok a lakók, akik úgy érezték/érzik most is, hogy tudatosan választott életstílusukról szívesen mesélnek. Az alapítók, Borsos Béla, Fridrich István és Kilián Imre 1990-ben ismerkedtek meg egymással, és a mai napig a településen élnek. Mind városi értelmiségiek, ökotudatos fiatalok voltak, akik a 70-es évek óta kihalt településen vettek 174 hektárnyi földet, ezzel léptetve működésbe az alapítványt és a falut is.
Az alakuló csapat filozófiája az volt, hogy a közösség megerősödése nélkül az egyének sem tudnak fejlődni.
A belső szabályozásuk alapkövei pedig a helyben megtalálható építőanyagok használata és a közművek elkerülése köré épült.
A honlap és a neten található videók szívet melengetőek. A település története, újjászületése és a beköltözés, ottani élet alapelvei azt sejtetik, hogy ez az ökofalu tényleg varázslatosan működik. A vízgyűjtő területnek köszönhetően nem probléma a vezetékes víz hiánya, napelemek segítik az ott élőket a kellő mennyiségű áramhoz, a gyerekeket (amikor épp laknak a faluban) közösen viszik iskolába, és az egyéb elvégzendő feladatokban is számíthat egymásra a néhány család, aki Gyűrűfűre költözött.
Benyomások, 2023
Amikor elhattároztam, hogy újra meglátogatom a települést, tudatosan télvégi időpontot választottam, ugyanis azt reméltem, így az összes képen és videón látható nyári „demo verzió” helyett reálisabb képet kaphatunk arról, milyenek is az ökofalu jelenkori hétköznapjai. Amikor megérkeztünk, az emlékeimben és a fotókon, videókon látott vidám képek nem tárultak elénk. Nem iszogattak a verandákon oda látogató városiak, nem voltak gyerekek a lovardában.
A februári Gyűrűfű nem tűnt paradicsomi helynek.
A jelzőtábla szövege kopott volt, a közösségi ház melletti padok egy része össze volt törve, a belső teret por fedte – látszólag hónapok teltek el közösségi program nélkül. Kicsit csalódottan indultunk sétálni a házak között, annál is inkább, mert mozgást sehol nem láttunk, csak a kertekben álló autók, állatok és a füstölő kémények mutatták, van élet a faluban. Aztán egy kertben mégis kint dolgozott egy lakó: Attila fát hasogatott épp. Készségesen félbehagyta az épp elkezdett munkát, hogy meséljen kicsit. Ahogy mondta, a lakók nagy része ugyanaz, mint tíz vagy akár húsz, huszonöt évvel ezelőtt. Ő maga újnak számít, holott tizenkét éve lakik Gyűrűfűn. Számára az ide költözés félig-meddig kényszer volt, egyszerűen nem talált a városban munkát. „Annak ellenére, hogy nagyon kevesen lakunk itt, pontosan ugyanazok az emberi problémák, amik egy nagyobb településen. Bizonyos kérdésekről nincs eldöntve, hogy ki a felelős értük, ki a tulajdonosa valaminek, és ez ugyanúgy konfliktust eredményez, mint máshol. Ettől függetlenül szeretek itt lakni. Tudom, hogy van, ami itt nehezebb, máshol könnyebb lenne, de olyan is van, ami máshol lenne nehezebb.”
Épp az ő házával szemben megláttam a házat, ahol tizenhárom éve beszélgettünk a lakókkal. Az ajtókon lakat, a házban több hónapos por, a kertben nyári holmik itt-ott. Attilától megtudom, hogy tulajdonosai nem laknak itt, de fenntartják az ingatlant, nyári hétvégékre eljönnek, élvezik a csendet.
Később a falu legújabb lakóival, Ákossal és Annával beszélgettünk. Épp pesti rokonaikat kísérték az autóhoz, amikor megszólítottuk őket. Invitáltak a házukba, melynek egyelőre csak bérlői – tudatos döntés ez, ugyanis felkészítették őket arra, ami a gyűrűfűi történetek szomorúbb része: „kezdő gazdálkodóként veszélyes lehet rögtön hátrahagyni mindent, hiszen nem mindenkinek való az ingerszegény élet” – mondják. A ház ettől függetlenül igazi otthon. A polcon befőttek, a cserépkályhában pattog a tűz, a falakon a pár régi és új fotói, a kanapén cica alszik, a kertben kutyák játszanak.
Ki költözik ma Gyűrűfűre?
Ákosék először nyaralni jöttek ide, de már azzal a szándékkal próbálgatták az ország kis falvait, hogy új otthont keressenek. A költözésük előtti időszakban rengetegszer jártak a faluban, hétvégente, munkahelyi szabadságaik alatt próbálgatták az új élethelyzetet, a régi lakók pedig felkészítették őket: vannak, akik néhány év után elköltöznének, de a házra vevőt találni nem könnyű, ugyanis a falu lakossága nem nő, legfeljebb stagnál. Van aki már tovább állt volna, de nem tudott. Sokakhoz hasonlóan Ákosék is Budapestről, irodai állást hátrahagyva költöztek távol a világ zajától – de nem adták el a pesti lakást. Ahogy mondják, nagyon élvezik a mostani helyzetüket, de reálisan nézve két év elteltével sem merik kimondani: hosszú távon sem jelent majd nekik gondot ez az életstílus.
Ők vették át a Tündérmajort, vagyis azt a kecskefarmot, amelynek termékeivel már hosszú évek óta az ország több termelői piacán is találkozhatunk. Ákosék előtt Kulcsár András és Szalóki Zsuzsa 30 éven keresztül fejlesztették, viselték szívükön a település és a majorság sorsát. A két eredeti tulajdonosé továbbra is a major, az, hogy miért adták ki a kezükből a munkát, nem derül ki a beszélgetésből. „Így döntöttek” – mondja Ákos, ennél többet nem tudnak vagy nem akarnak mondani. Cserébe mesélnek arról, milyen az iroda után egy kecskefarmon dolgozni. „Korábban sosem gondoltuk, hogy a kecsketej előállításához arra van szükség, hogy a megszülető kiskecskéket évről évre levágjuk. Nálunk ez évente legalább 60 kiskecskét jelent. Minden egyes gida levágása szörnyű érzés, ha valaki ötöt átvállal tőlem, már azért is hálás vagyok. Nem hiszem, hogy ezt valaha meg fogom szokni, de valószínűleg nem is lehet, ezt mondta András is, a tulajdonos: harminc év után ugyanolyan szörnyű, mint a legelső alkalommal” – meséli Ákos.
A fiatal pár szereti a gyűrűfűi életet, hamarosan megszületik a kisbabájuk is, és elmondásuk alapján nem aggódnak a jövő miatt sem.
„Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a várandósság első időszakában nem stresszeltem attól, hogy ilyen messze vagyunk a várostól. De igazából ahogy telt az idő, realizáltuk, hogy biztonságban vagyunk. Mivel terepjárónk van, viszonylag hamar be tudunk érni Pécsre, de ha ne adj’ Isten bármi nagy baj van, a mentő is kijön, számolnak Gyűrűfűvel. Igazából ugyanannyi idő innen bejutni a kórházba, mint Pesten, ha dugó van” – meséli Anna.
Ilyenkor, tavasz elején kezdődik a sajtszezon, számukra immár a harmadik. A heti munka után vasárnaponként az elkészült sajtokkal autóba ülnek, és elindulnak a budapesti Mom-parkba, ahol a biopiacon már ismerik és szeretik a portékájukat. „Régen ha ki szerettünk volna kapcsolódni, elmentünk vidékre, vagy csak úgy kirándulni a természetbe – meséli Ákos –
most már a város a kikapcsolódás.
Nagyon szeretünk itt lakni, de jó érzés, hogy vasárnaponként találkozunk a családtagjainkkal, barátainkkal, benne vagyunk kicsit a pörgésben. Ugyanúgy Pécsre is jó néha elmenni egy kávézóba vagy étterembe, de azt jelenleg el se tudjuk képzelni, hogy városban éljünk. Egy-két hete, amikor Pesten jártam, bementem az irodába, ahol korábban dolgoztam.
Jó volt látni a régi ismerősöket, de éreztem, hogy már nem vagyok közéjük való.”
Az Ákosékkal folytatott beszélgetés után jókedvűen ülünk újra autóba (hogy a földúton kilavírozzunk a 7 km-re lévő aszfaltig), néhány észrevétel mégsem hagy nyugodni. Gyűrűfű lakossága csökken. Hol vannak a fiatalok, akik a tízéves felvételeken még gyerekek voltak, lesznek-e újabb gyerekek? Ők mit mondanak, nevelnék itt a saját gyerekeiket? Anna azt mondja, most nem lakik más gyerek a faluban, az övék lesz az egyetlen. Eszerint nem valósult meg az áhított közösség, vagy csak máris, harminc év alatt elöregedett, mert a fiatalok innen ugyanúgy elvándorolnak, mint ahogy a 20. század második felére kihalt már egyszer Gyűrűfű? Vagy a kezdetekben baráti társaságként létrejövő közösség arra már nem volt alkalmas, hogy újakat, „idegeneket” spontán befogadjon?
Kicsit szomorú, kicsit halott most Gyűrűfű.
Fotógalériánk a helyszínről:
Az egykor szépen kifaragott fakerítésekről pattogzik a festék, a házak vakolata szintén. Az én benyomásom az, hogy egy nagyon szép ötlet nem teljesen úgy alakult, ahogy egykor megálmodták azt. Nem szép a látvány, pláne ha tudjuk, az ökofalu másmilyen akart lenni, mint az öregedő magyar falvak. Talán nyáron, amikor a turisták birtokba veszik a lovastanya vendégházat, vidámabb képét fogja mutatni – kérdés, hogy ez volt-e a cél? Turistalátványosságként képzelték el az életüket az ideköltözők?
Persze Gyűrűfű nem rosszabb semmivel sem más falvaknál, sőt, az, amit lakói szeretnének, ezerszer jobb, mint belesüppedni a tehetetlenség érzésébe. Ők nem mondják legalább, hogy semmi ráhatásunk nincs a környezetszennyezésre, akkor miért is próbálnánk meg tenni bármit is... De úgy tűnik, bizonyos kompromisszumokat egyszerűen muszáj kötni Gyűrűfűn is – legyen szó Pestre autózásról vagy online távmunkáról.
Magyarországon jelenleg kilenc ökofalu működik, és tanyasi körülmények között is egyre többen vállalkoznak arra, hogy csökkentsék a környezeti terhelést. A mostani látogatás alapján számomra úgy tűnt, közülük
Gyűrűfű másodvirágzásra, talán önmaga újradefiniálására vár,
hogy folytatódjon a lelkesedés, ami a 90-es években kétségtelenül megvolt. Reméljük, Ákos és Anna példája nyomán egyszer teljesül, amit az első lakók annak idején terveztek: hogy 30 helyett inkább 300 ember éljen öko szemléletben a festői zselici falvacskában.
Ajánljuk még:
Időutazásom dédszüleink világába
A kétszáz fős falu kincse – Ezért (is) látogass Zalátára!
Vidéki sanzon: januári disznóvágás pesti szereplőkkel
