„Ma is tartanak rabszolgákat, Magyarországon is” – Interjú De Coll Ágnes emberkereskedelem-szakértővel

Zenei tanulmányok, irodalmi pálya, bölcsészvér – ilyen indulás után kötöttél ki a szociális szférában. Mi az, amit a mostani munkádban leginkább tudsz kamatoztatni korábbi művészeti tevékenységedből?

A múltam egyfajta érzékenységet ad, ami jól jön ezen a területen. Nem vagyok szociális munkás, nem iskolában tanultam a szakmát, és mégis, úgy tűnik, bizalmi viszonyt tudok kialakítani az áldozatokkal, akikkel dolgozom. Illetve, nekünk az is fontos, hogy felfedezzük a hozzánk menekített emberek tehetségét, hogy aztán ki tudjanak bontakozni abban, amiben szeretnének. Ebben nyújtunk nekik lehetőségeket, akár művészetterápiás foglalkozásokat is, itt is jól jön az előzetes tapasztalat.

A mentési feladatok mellett egyik fontos tevékenységed az érzékenyítés. Hogyan lehet laikusokat „megtanítani” arra, hogy megfelelően reagáljanak, ha bajban lévőkkel találkoznak?

Nagyon fontos volna egy társadalmi attitűdváltás, hogy ne az áldozatokat hibáztassuk amiért nem tudnak egyedül változtatni a helyzetükön. „Miért nem jön el?”, „minek marad ott?”, „ha valaki ezt csinálná, akkor én elmennék” – túl gyakran halljuk még ezeket a mondatokat. Szükséges volna megérteni, hogy pontosan mit jelent kiszolgáltatott helyzetben lenni, és azt elfogadni, hogy onnan sokan csak segítséggel tudnak kilépni, mert ezek az emberek kilátástalannak látják akár a másnapjukat is. 

Hogyan lehet belekerülni egy ilyen kiszolgáltatott helyzetbe?

Alattomos folyamatról van szó, amely a dehumanizációig képes leépíteni az áldozatokat és arról se feledkezzünk meg, hogy

létezik egy réteg, amely fenntartja a rabszolgaságot és a prostitúciót, hiszen ez is kereslet-kínálat elven működik.

Ráadásul ellenszélben dolgozunk: már engem is figyelmeztettek, hogy „a szex már nem olyan nagy probléma, nem úgy van, mint régen, ma már az egyetemisták körében is szabadosabban kezelik ezt a témát”. Csakhogy nagyon könnyű lecsúszni a lejtőn: sokan bele sem gondolnak, hogy milyen következményekkel járhat, ha könnyelműen használják a testüket. Emellett a prostituálásnak deviáns rituáléi is vannak: sok gyereklányt még serdülőkor előtt „törnek be”, hogy megtanulják, hol a helyük, mire való a testük, ők mire használhatóak. Aki így nő fel, annak a szexualitás eleve nem az öröm és szeretet, szerelem élményével kapcsolódik össze, hanem a büntetéssel és brutalitással: azt tanulja meg, hogy ő valaki kielégülésének tárgya, eszköze. Gyakran tapasztaljuk, hogy a hozzánk került, korábban prostitúcióra kényszerített fiatal lányoknak egyáltalán nincs kapcsolatuk a testükkel. Olyan is van, aki nem tisztálkodik, elhagyja magát – nem vesz tudomást a testéről, amely a szenvedése forrása. Egy ilyen traumatizált embert nem marasztalhatunk el ezért a viselkedésért, hanem el kell érnünk, hogy közelebb kerüljön a testéhez és elhiggye, hogy érdemes változtatnia a saját magával való bánásmódon.

Lassan tizenöt éve dolgozol emberkereskedelem-szakértőként. Mi változott ez idő alatt a törvénykezés és az adminisztratív lehetőségek szintjén?

Rengeteg dolog. Egyrészt ma már sokkal többen tudnak a problémáról az ellátórendszeren belül, mert itt is voltak hiányosságok korábban. Ma már a köztudatban is ismerik a kizsákmányolás különböző fajtáit és értik, hogy

az emberkereskedelem nem egy adásvételi folyamat, hanem sokféle formát ölthet, a háztáji rabszolgaságtól a prostitúcióra kényszerítésig és a bántalmazás egyéb formáiig.

Tanítok egyetemen is, de van úgy, hogy csak meghívnak egy előadásra, ahol középiskolásokkal beszélgetek az emberkereskedelemről – örülök annak, hogy ők már tudják, mit jelent ez a fogalom.

Emellett rengeteget változott a rendőrségi kihallgatások rendszere, légköre is.  Régen még a nyugati rendőröket csodáltam, hogy olyanok, mint a szociális munkások, és aztán egyszer csak azt láttam, hogy bizonyos csoportok, akik erre szakosodnak a rendőrségen nálunk is kifejezetten érzékenyek. Persze, embere válogatja, de nagyon sok jó példát látok.

Fotó: Roggs Fényképészet

Hogyan kerülnek hozzátok az esetek?

Az ingyen hívható krízistelefonszámra befutó hívások az Országos Kríziskezelő Információs Telefonszolgálathoz (OKIT – 06 80 20 5520) érkeznek, de mivel az OKIT nem csak az emberkereskedelem áldozataival foglalkozik, sokszor továbbküldik az érintetteket, szükség szerint például a védett szálláshelyre.

Milyen típusú visszaélésekkel találkoztok a leggyakrabban?

Szexuális kizsákmányolással, prostitúcióra kényszerítéssel és ház körüli rabszolgasággal.

A szexuális kizsákmányolásról és a prostitúcióról talán többet tudunk – sajnos –, de a ház körüli rabszolgasorban tartásra térjünk ki kicsit részletesebben, mert megdöbbentő, hogy a 21. században is létezik ilyesmi.

Az a szörnyű benne, hogy szerintem nagyon látható és elfogadott. Olyannyira ismert egyes helyeken, hogy a gyerekek is tudják, hol, melyik háznál van ilyen kiszolgáltatott ember, csak nem foglalkoznak vele. 100 éve még a cselédtartás intézménye is létezett, sőt, a törvény szerint is az belefért, hogy a gazda verje a cselédet. Ehhez képest még nem telt el elég idő, hogy az emberek felismerjék, hogy az is rabszolgatartás, ami ma történik.

Egy időben úgy híresült el, hogy ez a „hajléktalancsicskáztatás”: begyűjtöttek hajléktalanokat, hogy tanyákra, ház körüli munkára vigyék őket, szállás és koszt ellenében. Pozitív felhangja volt ennek a gyakorlatnak, ami sajnos sok esetben nem a segítségnyújtásról szólt. A kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek azt remélték, szeretet és gondoskodás veszi majd körül őket, ha segítenek. Aztán egy-két hét után azt veszik észre, egyre több feladatot kapnak a ház körül, egyre kevesebbet alhatnak, esetleg az udvaron vagy egy lakókocsiban kell lakjanak, embertelen körülmények között.

Ki szokta jelenteni az ilyen eseteket?

Az érintetteknek természetesen semmilyen lehetőségük nincs segítséget kérni, mindenüket elveszik, így telefonjuk sincs. Szomszédok vagy falubeliek szoktak szólni: volt, hogy a szomszédból szóltak, hogy hallják, hogy van odaát egy nagyon idős, nagyon rossz állapotban lévő bácsi, aki sír, és tudunk-e segíteni rajta. A legnagyobb gond, hogy a fogvatartók szeretik magukat a szociális ellátórendszer hasznos tagjaiként pozícionálni, emiatt a környezetük is gyakran így tekint rájuk. A kiszolgáltatottak is azt hallják tőle, hogy „mi lenne veled nélkülem”, és el is hiszik magukról, hogy ők nem jók semmire, ezért aztán képtelenek lépni, nem tudnak segítségért folyamodni.

Technikailag hogy kell elképzelni egy kimenekítést?

A nők sok esetben maguk mennek be például a családsegítőbe, de a férfiakkal nehezebb, ők nem kérnek segítséget, mert rettenetesen szégyellik, hogy ilyen helyzetben vannak. Ha mégis tudomásunkra jut, hogy baj van, mi nem tudunk odamenni a házhoz, és az nem is lenne célszerű. Viszont minden esetben meg kell találnunk azt a stratégiát, amely működik. Volt már, hogy hivatalos levélben idéztettük be az áldozatot a kormányablakba, ahová elkísérték a fogvatartói, de ott a rendőrség el tudta őket választani, így mi ki tudtuk menekíteni egy hátsó kijáraton az érintettet. Olyan is van, amikor a rendőrség keres meg minket, hogy menjünk velük, mert tudják, hogy van ott egy áldozat, akit el kellene hozni, és ez nagyon jó, mert akkor ezek az emberek azonnali segítséget kapnak. Amikor nekünk támad nehézségünk, hogy elérjünk valakit, mi is a rendőrséghez fordulunk segítségért. Ha egy rendőrségi rajtaütés van, akkor mi az áldozattal foglalkozunk, ők pedig az elkövetővel.

 Fotó: Roggs Fényképészet

Hány esettel találkoztok évente?

Hozzánk 50-60 ember jut, különböző helyzetekből. Ennél persze lényegesen többen vannak, de ennyien fogadják el a segítségünket. Nemrégiben is volt egy ügy, amikor több rabszolgát hoztak ki egy családtól, de egyik sem került hozzánk, mert volt olyan hátterük, ahonnan megkaphatták a gondoskodást.

Mi történik az emberkereskedelem áldozataival, miután hozzátok kerülnek?

Nagyon fontos, hogy aki hozzánk kerül, az elfogadja a segítséget és együttműködjön, ami azt is jelenti, hogy ne vegye fel a kapcsolatot korábbi fogvatartóival vagy éppen a családjával, ha onnan kellett kimenekíteni. Védett házba visszük őket, amelyek be vannak kamerázva kívülről, és ahol segítő szakemberek dolgoznak: pszichoterapeuta, traumatológus, mentálhigiénés szakember. Itt lehetőségük van mozgásos foglalkozásokban, önismereti csoportban részt venni, playback színházat játszani, és nagyon szeretik ezeket a tevékenységeket. Tudni kell ezekről az emberekről, hogy legtöbbjük rossz mentális- és lelkiállapotban érkezik hozzánk, és a folyamatos fejlődésben is vannak hullámvölgyeik, meginognak időnként, ezért folyamatosan támogatni kell őket a felépülésben. Ez sok esetben akár pszichoterápiát és gyógyszeres kezelést is igényel.

Magyarországon 52 férőhely van, az egyik házunk 12 férőhelyes, ehhez tartozik egy kiléptető egység, ami azt jelenti, hogy amikor már nem kell egy-egy illetőnek 24 órás felügyelet, amikor félig-meddig önálló, akkor ki tud menni egy úgynevezett kiléptető házba vagy félutas házba, és fokozatosan önállósodik. Ehhez kapcsolódóan van egy 8 fős házunk, és vidéken is van egy 4 fős férfiház és egy 6 fős női ház. Jelenleg egy pályázati program keretében albérleti támogatást is tudunk adni, persze határozott időre.

Általában mennyi ideig foglalkoztok egy kimenekített áldozattal?

Azt gondolom, hogy a leghatékonyabb az első egy-másfél év, de ez attól is függ, hogy az illetőnek vannak-e egyéb – elsősorban mentális – problémái.

Hogyan lehet elkülöníteni ezt a munkát a magánélettől?

Komolyan kell foglalkoznom azzal, hogy hol vannak a határaim, meg kell tudnom határozni, mi az, amit saját magamon átengedek. Dolgozom is szupervizorral ezen a témán.

Érzed hiányát annak, hogy nincs szociális munkás „végzettséged”?

Attól függ, hogy melyik területről beszélünk. Alapvetően szociálpolitikus vagyok, és több területen dolgozom. Az áldozatokkal való közvetlen érintkezés csak egy szegmense a munkámnak, ott nyilván jól jönne a szociális munkás végzettség. De dolgozom azon is, hogy jobbak legyenek a törvények, lobbizom, sokat tárgyalok törvényhozókkal, itt nem érzem hiányát a szociális tanulmányoknak. Viszont azoktól, akik érintettekkel dolgoznak, megkövetelem, hogy tudják, miképp néz ki a szociális ellátórendszer, legyen tapasztalatuk vagy legalább stabil ismeretük ezen a területen. 

Fotó: Roggs Fényképészet

Mit volt a legnehezebb neked megtanulni ebből?

Hogy elfogadjam, amikor valakin nem tudunk segíteni.

Melyik volt a legnehezebb eset, amivel találkoztál?

Volt egy lány, aki talán 19 éves volt, amikor kapcsolatba kerültünk, de kiderült róla, hogy négyéves korában megerőszakolta az apja és azóta is folyamatosan használták a testét – mindenre. Olyan állapotban volt, amiből nem lehetett őt kigyógyítani: állandóan látomásai voltak, időről időre olyan félelemmel teli kínzások elevenedtek meg előtte, amiket korábban elszenvedett. Ezek nem fantazmagóriák voltak, hanem a lány újból és újból átélte a régi traumákat. Nem tudtunk segíteni rajta, el kellett engednünk.

És mit jelent a sikertörténet ebben a szakmában? Melyik esetet tartod az eddigiek közül a legszerencsésebb végkimenetelűnek?

Van egy nagyon jó történet, amiben egy anyuka, aki nyolc-kilenc éve a gyerekeivel együtt elmenekült egy családból, ahol prostitúcióra kényszerítették, két év alatt elvégezte a gimnáziumot, aztán különféle tanfolyamokat, és elment dolgozni a gyerekvédelembe. Közben lett egy férje, akivel szerető párkapcsolatban nevelnek hat gyereket. Nem is értem, honnan van ennyi energiája! Felbecsülhetetlenül preventív hatása van a gyerekvédelemben annak, hogy a saját történeteivel van ott a tinédzser lányok, fiúk között.

Emellett sok más eset is van, például olyan is, hogy jön valaki, és egyáltalán nem akar élni már, aztán elindul, sportol velünk, fejlődik, és egyszer csak azt mondja, hogy úgy néz ki, hogy mégiscsak érdemes élni.

Egy ilyen intenzív érzelmi jelenlétet igénylő munka nagymértékben formálja a munkavégzőt is. Te miben változtál?

Sokkal elfogadóbb lettem a környezetemmel szemben, és azt is el kellett fogadnom, hogy nem tudok mindenkin segíteni. A hozzánk kerülő gyakornokokat is arra tanítom, hogy mennyire fontos az asszertív kommunikáció: mindig az erősségekre kell koncentrálni, sose a gyengeséget hangsúlyozzuk, ha változást szeretnénk elérni!