Krumplipüré- és paradicsomleves-dobálás mint társadalomkritika – ezért nem működhet soha

A közelmúltban több olyan esemény is történt, ami során valaki szélsőséges viselkedést mutatva próbálta felhívni a figyelmet egy egész társadalmat, világot érintő problémára. Az egyik ilyen cselekedet Monet Szénakazal című festményének krumplipürével való megdobálása volt, a másik Van Gogh Napraforgók című festményének paradicsomlevessel való beterítése. Előbbit a német, klímakatasztrófa ellen küzdő Letze Generation környezetvédelmi csoporthoz tartozó aktivisták követték el, utóbbit pedig a fosszilis tüzelőanyagok iránt elkötelezett Just Stop Oil szervezet tagjai.

Indokuk ugyanaz volt: szerették volna felhívni a figyelmet, hogy a világ olyan veszélyben van, ami mellett eltörpülnek a legnagyobbnak tartott művészeti alkotások is. Kit érdekel Monet képe, ha nem lesz mit enni? – kérdezik.

Miért van az, hogy ezek a fiatalok úgy érzik, ilyen szélsőséges módszerekhez kell folyamodniuk ahhoz, hogy mások meghallják hangjukat?

Eszembe jut a Ne nézz fel című film, amiben a tinisztárok élete nagyobb port kavar, mint az, hogy egy, a bolygót elpusztító üstökös közelít a Föld felé. A sokakhoz elért mozi megmutatta, mennyire változó az, kinek hiszünk, s hogy jócskán kevesebb figyelmet kap egy kutató, mint egy celeb – olyan kérdésekben is, ahol a tudomány emberére kellene hallgatnunk. Ez pedig – érthető módon – sokakban frusztrációt kelt. Talán a dobálózó aktivisták sem most kezdtek a környezetvédelemmel foglalkozni, hanem évek óta figyelik, esetleg mondják, milyen negatív következményekkel járhat a világ jelenlegi életvitele. De küzdelmük nem járt sikerekkel, így szélsőséges megoldást választottak, valami olyan cselekedetet, ami nagy port kavar, sokakhoz eljut.

Ugyanakkor viselkedésük – még ha látjuk is, mi vezetett efféle megnyilvánuláshoz – nem elfogadható, ráadásul sem a frusztráció csökkentésére, sem céljaik megvalósítására nem használható. Nem elfogadható, mert az általuk választott művészeti alkotások az emberiség kollektív kincsei, ami azt jelenti, hogy senki, sem egyén, sem szervezet nem tekintheti azt sajátjának, nem használhatja fel céljai elérésében, még akkor sem, ha az alapelv, ami mellett kiállnak, fontos mindannyiunk számára. Nem írhat át társadalmi normákat, mindenki által elfogadott közös alapokat – például azt, hogy egy Van Gogh-festmény közkincs – semmilyen csoportosulás, akkor sem, ha „a jó ügyért küzdenek”.

Ha súlyos határátlépés történik, nem számít, hogy a jó ügyért pusztítanak – az értékrombolás, az agresszió, a szabálysértés az marad, ami.

Aki ilyen lépéseket tesz, bűncselekményt követ el, rongálás és birtokháborítás merült fel e konkrét esetekben. A törvényeket pedig nem írja felül az, hogy „jó ügyért” harcolunk, mert ha így lenne, a szabályokat mindenki a maga képére formálhatná, s az anarchia felé tartanánk.

Mióta világ a világ, meg kell találni a megfelelő csatornákat, ahol az értékeinket, érdekeinket kommunikálni tudjuk. Már csak azért is fontos ez, mert tudjuk:

a szélsőség szélsőséget szül.

Ráadásul egy ilyen cselekedet, azon túl, hogy sokakhoz elér, kevés hasznot hoz a környezetvédelem ügyének: billog kerül az értékvállalásra is, ha csoportjuk egészét azonosítják néhány szélsőséggel. Jó eséllyel senki nem kap a fejéhez egy ilyen akció után, és mondja azt, hogy ehhez a közösséghez szeretne tartozni, ellenben jónéhányakat elijeszthet az ügytől az efféle fellépés.

A klímaaktivisták szélsőséges viselkedést árnyalja, hogy a festmények üveglapok mögött álltak, így tulajdonképpen valódi kárt nem tettek a rongálással. Ez az aktivisták szerint jelképesen mutatja azt, hogy valójában ők nem okoznak kárt, nem úgy, mint a klímaválságból fakadó természeti jelenségek. Pszichológiailag mégis érdekes, hogy ott voltak ezek az üveglapok: az aktivisták tudták, hogy amit tesznek, valós károkozással nem jár, vagyis nem igazán vitték vásárra a bőrüket. Szinte tét nélkül álltak ki nem megfelelő módszerekkel egy olyan ügy mellett, amiről sokat hallunk, sokat olvasunk, s aminek valójában csak rontottak akciójukkal, tehát hibás volna őket forradalmároknak látni, láttatni.

Klímaaktivista és klímaaktivista között is van különbség

Természetesen a klímaaktivisták csoportja sem homogén. Bár vannak a tagok között hasonlóságok, például osztoznak egy közös ügyön, de semmiképpen sem egyformák, így abban is nagy a változatosság, egyesek miként élik meg saját aktivizmusukat. Vannak, akik csendesen tesznek a bolygóért, mások hangosabbak, de a túlnyomó többség viselkedése a társadalmi szabályok szerint való. Mellettük van az az arányaiban pici kisebbség, aki hangos, és radikális módszereivel túlmegy az elfogadhatóság határán. Bár e kisebbség akcióit többet látjuk a hírekben, fontos, hogy

ne az ő viselkedésüket vegyük alapul, mikor arra gondolunk, milyenek a klímaaktivisták.

Ezek a sztereotípiák könnyen afelé vihetnek, hogy negatív cselekedettel azonosítsuk a klímaaktivizmust, holott annak legtöbb formája üdvözölendő.

Hogy lesz szélsőség a klímaaktivizmusból?

Az aktivisták csoportjai sokszor rendelkeznek egy úgynevezett kollektív identitással, melynek köszönhetően egy egységként tekintenek saját magukra, méghozzá azért, mert valamilyen tekintetben azonos a gondolkodásmódjuk. Jelen esetben lehet ez például a bolygó iránti aggodalom és a megoldási alternatívákban való egyetértés. Mindezzel együtt jár az is, hogy a külső csoport tagjaira (akik nem csatlakoztak hozzájuk, és ennek hátterében azt látják, hogy nem gondolkodnak ugyanúgy) magukhoz képest ellentétesként tekintenek.

Ilyen szemléletmódban pedig könnyebben engedik meg maguknak, hogy szembemenjenek azokkal a társadalmi normákkal, amelyeket ők, a külső csoport képviselnek. Így válnak tehát gondolati szinten egyre inkább megkülönböztetetté egymástól, s ezért érezhetik úgy, hogy a másik csoport által hozott szabályok rájuk nem érvényesek, vagy ha érvényesek is, ők nem veszik azt figyelembe, mert belső szabályaikkal felülírják azokat.

Kiből lesz klímaaktivista?

Azt, hogy valaki klímaaktivista lesz-e vagy sem, számtalan tényező befolyásolja. Ilyen lehet az életkor, és az is, hogy egy adott személy mennyire érzi azt saját ügyének, azt gondolja-e, hogy ő maga is tehet a javítás érdekében.

Egy 2021-ben publikált, Amerikában végzett vizsgálat szerint a Z-generációhoz (akik 1997-2012 között születtek) tartozó felnőttek 32 százaléka vett részt a kutatást megelőző évben legalább egy olyan tevékenységben, aminek célja volt, hogy segítsen az éghajlatváltozással kapcsolatos kérdésekben. Ugyanez a szám az X-generációnál (akik 1965-90 között születtek) 23 százalék, a Baby Boomer generációnál (akik 1946-64 között születtek) mindössze 21 százalék. Szintén a Z-generáció, azaz a fiatal felnőttek azok, akik több érzelmi szállal kötődnek az éghajlatváltozáshoz: közülük szoronganak és dühösek a legtöbben, de ők is a legmotiváltabbak a cselekvésre.

Számíthat az észlelt kontroll mennyisége is: minél inkább úgy érzi valaki, befolyása van arra, ami a világban történik, annál nagyobb eséllyel kezd aktívan tenni a változásért. Ugyanakkor a tanult tehetetlenség is hat ránk, vagyis vannak, akik úgy érzik, bármit tesznek, azzal nem változtatnak az események alakulásán, ezért egy idő után nem is próbálkoznak már. Ez a hozzáállás azonban hosszú távon igencsak káros lehet a mentális egészségre nézve: magas fokú szorongás, reményvesztettség, akár depresszió kockázatát is magában hordozza.

 

Megküzdés – aktivitással, avagy dobálózás helyett

Fontos látni, hogy az éghajlatváltozás valós veszélyt hordoz magában az emberek mentális egészségére nézve is. Egy 10 országra kiterjedt vizsgálat szerint a 16-25 év közöttiek 59 százaléka nagyon vagy akár rendkívüli mértékben aggódik a bolygó jövője miatt. A szorongás cselekvéssé fordítása tehát fontos lehet a negatív érzelmekkel való megküzdésben, de mindenképpen érdemes felfigyelni arra, ha ez esetleg túlzott mértékűvé válik. Akit olyan mértékben áthat a klímaszorongás, hogy úgy érzi, az egész teher, a Föld megmentésének súlya az ő vállát nyomja, könnyen sérülhet ebben a küzdelemben.

Csakhogy ez nem kell, hogy így legyen. Ahogy Molnos Zselyke, az Ökopszichológiai Intézet társalapítója egy lapunknak adott interjúban nemrég:  „Az ember általában attól kezd el szorongani és attól érzi tehetetlennek magát, ha látja a probléma hatalmasságát és összetettségét, és úgy véli, ő a nagy történetben csak egy kis pont. Amikor sikerül behatárolni a globális válság közepette azt, hogy mi az a tér, amiben egyénileg cselekedni tudok, s változást tudok elérni, akkor lépésről lépésre elkezdhetek próbálkozni, s megélhetem a saját hatóerőmet. Ez pedig valóban szárnyakat tud adni.”