„Amire valóságosan szükségünk van, arra van szüksége a bolygónak is” – interjú Molnos Zselyke ökopszichológussal

Érteni és félreérteni is lehet, tisztázzuk hát: mi az ökopszichológia és mivel foglalkozik az Ökopszichológiai Intézet?

Az ökopszichológia egy viszonylag fiatal, több területet is érintő, több tárgykört magába foglaló tudomány. Az elnevezés 1992 óta létezik, Theodore Roszak amerikai akadémikus egy könyvében használta először e kifejezést. A gondolatiság persze régebbre nyúlik vissza. Az ökopszichológia közelítette meg elsőként pszichológiai szempontból a globális ökológiai válságot – akkoriban még kevésbé beszéltünk klímaválságról, de ökológiai válságról már nagyon is.

  Molnos Zselyke Fotó: Szász Marcell

Ez mit jelent pontosan?

Azt a kérdést tette fel Roszak – meg természetesen sokan mások –, miképp lehet az, hogy az ember, aki értelmes lénynek tartja magát, önmaga jövőjét sodorja veszélybe a természetpusztító magatartással. Vajon mi húzódik meg emögött, milyen pszichológiai magyarázat van erre?

Az ökopszichológia alapvetően a természettel való kapcsolatunk pszichológiai vonatkozásaira hívja fel a figyelmet. Egy kicsit tágabban értelmezi az ember mentális és testi egészségét, mint ahogy általában szoktuk. Kezdetben csak élettani folyamatokon keresztül közelítette meg az ember az egészséget, aztán egy kicsit kitágult a kör és a társas környezet is képbe került, például az, hogy a létünk szempontjából nem mindegy, milyen kapcsolatokat ápolunk másokkal. Később még jobban tágult a kör, világossá vált, hogy

az egészségünkre tekinthetünk a természetnek nevezett nagyobb rendszer részeként.

Tudjuk például, hogy fontos, milyen gyakran vagyunk a természetben, és ezek milyen találkozások, mert e tényezők mind szoros összefüggést mutatnak az egészségünkkel és a természettudatos működésünkkel.

Találtak már választ a kutatók arra a kérdésre, hogy ha az ember a természet része, akkor mégis miért pusztítja azt?

Többféle tényező szerepet játszik ebben, vannak belső indíttatások és környezeti hatások is. Belső indíttatás például, hogy szeretnék jó emberként tekinteni magamra, külső hatás pedig az, hogy mások miképp reagálnak a környezetünkben egyes történésekre. A saját értékeinket nagyon sokszor felülírja az, hogy a többiek hogyan viselkednek, mivel nem akarunk kilógni a sorból. Ez rossz irányba is vihet, de szerencsésebb helyzetben mintát adhatunk egymásnak arról, miképp vigyázzunk a Földre.

Tudsz példát mondani arra, milyen belső indíttatások lehetnek egy emberben?

Feltételezzük, hogy van egy képem önmagamról, azt gondolom, jó ember vagyok, aki nem szemetel. Aztán hallok arról, hogy aki műanyag ruhákat mos, az rengeteg mikroműanyagot juttat az élővizekbe, és ez hatalmas problémát okoz, mert már tele vannak a tengerek, sőt, az egész bolygó mikroműanyaggal, aminek beláthatatlan egészségügyi következményei lehetnek. A szekrényemben elég sok ilyen műanyagot tartalmazó ruha van, és hirtelen nem tudom, mihez kezdjek. Elbizonytalanodom, hogy jó ember vagyok-e, vagy rossz? Kialakul egy belső konfliktus, amivel valamit kezdenem kell.

A legtöbben ilyenkor elkezdik hárítani a dolgot, például azzal, hogy „ó, én egyébként nagyon figyelek a környezettudatosságra, így valójában nincs is nagy jelentősége néhány ruhadarabnak”. Beindul egy sor énvédő mechanizmus, többek közt a tagadás is. Sokan a klímaváltozást is tagadják, bár szerintem ez egyre nehezebb, hiszen a saját bőrünkön tapasztaljuk a hőhullámokat, az aszályt, a különböző szélsőséges időjárási viszonyokat. Egy másik hárítás, amikor elkezdjük megmagyarázni, akár teljes logikai láncok felépítésével, miért jelentkezik aszály vagy árvízkatasztrófa. Így teljesen távol tartjuk magunkat érzelmileg ezektől a jelenségekről, hiszen valójában fogalmunk sincs, hogy mihez kezdjünk a klímaválsággal kapcsolatos érzéseinkkel.

Talán itt jön képbe a pszichológia.

Igen, nagy a szerepe a pszichológiának abban, hogy megértsük, valójában mit is csinálunk, hiszen a globális válság ténye vitathatatlan, ráadásul a kutatások egyértelműen azt igazolják, hogy az emberi viselkedés a felelős azért a helyzetért, ami veszélyeztet minket és az élővilág többi részét. Fontos, hogy elkezdjük megnézni, megvizsgálni, hogyan lehet változtatni az emberek természetet kizsákmányoló viselkedésén.

A tagadás mellett a szorongás is jellemző reakció a szűkebb és tágabb környezetünkben végbemenő változások miatt.

Valóban sokaknál jelen van a szorongás, hiszen a létezésünk került mostanra veszélybe. Akár a saját életünk vagy életmódunk is, de a gyerekeink vagy az unokáink és sok más élőlény élete mindenképpen. Mondhatjuk azt is, hogy

nagyon is helyénvaló reakció lehet a szorongás ebben az esetben. 

Fel lehet oldani valahogy ezt a szorongást?

Az a kérdés, hogy fel kell-e oldani egyáltalán? A szorongást, és általában mindenféle szenvedést igyekszünk távol tartani magunktól, és az örömöt, az örömforrásokat, a felszabadultságot keressük. Ugyanakkor jelen helyzetben érdemes ezeket a negatív érzéseket mégis üdvözölni az életünkben, mert jellemzően ezek kényszerítenek bennünket változásra, változtatásra. Ha a klímaszorongásról beszélünk, látni kell, hogy vannak emberek, akiket ennek az érzésnek a megtapasztalása indít el a környezeti aktivizmus irányába, ez segíti őt abban, hogy a saját életét átalakítsa, környezettudatosabbá tegye.

Nyilván amikor a létezés végessége miatti szorongás ellehetetleníti valakinek a mindennapi életét, teljesen megbénítja az illetőt, aki így cselekvésképtelenné válik, akkor egy kóros mértékű szorongásról beszélünk, ami nem jó. Ha a szorongás tehetetlenséggel párosul, csapdába kerülünk, és ilyenkor érdemes pszichológiai segítséget igénybe venni, ahol támogatást kap az illető, hogy cselekvővé váljon.

Komoly energiabefektetés lehet, hogy a szorongásunkat cselekedetekbe fordítsuk. Hová érdemes fordulnunk, ha változtatnánk?

Létezik az úgynevezett ökológiai gyászmunka, aminek a módszertanát már Magyarországon is alkalmazzák egyes helyeken, az intézetünkben is vannak időről időre műhelyfoglalkozások. Az a

fontos, hogy kapcsolatba kerüljünk az érzésekkel, élményekkel, amelyek a természetpusztításra adott válaszként keletkeznek bennünk, mert ennek következtében indulhat el egy gyászmunka.

Az ember általában attól kezd el szorongani és attól érzi tehetetlennek magát, ha látja a probléma hatalmasságát és összetettségét, és úgy véli, ő a nagy történetben csak egy kis pont. Amikor sikerül behatárolni a globális válság közepette azt, hogy mi az a tér, amiben egyénileg cselekedni tudok, s változást tudok elérni, akkor lépésről lépésre elkezdhetek próbálkozni, s megélhetem a saját hatóerőmet. Ez pedig valóban szárnyakat tud adni. 

Jellemzően kik válnak cselekvővé?

A tapasztalatok szerint, amit a kutatások is alátámasztanak, különbség van a nemek között abban, hogy kinél hogyan, milyen formában jelenik meg a cselekedni akarás. A nők, és közöttük is

főleg az anyák azok, akik nagyon érzékenyek erre a témára. Nem véletlenül, hiszen a jövő generációk sorsa múlik azon, hogy mit csinálunk a jelenben.

Másrészt a fiatalok körében erősebb a tenni akarás. Mellettük természetesen rengetegen foglalkoznak a témával és élnek környezettudatosan, szerencsére egyre többen. Vagyis nemcsak az aktivisták reagálnak a helyzetre, hiszen sokféle formája van a cselekvésnek.

Hogyan válhatunk cselekvőkké? Van erre valamilyen hétköznapi megoldás?

A cselekvés egyik első lépése az, hogy elkezdjük a meglévő információkat (érzelmileg is) feldolgozni, és azok mentén megpróbáljuk átalakítani az életünket. Jó ötlet keresni olyan közösségeket, ahol nemcsak gyakorlati dolgokat lehet tanulni, hanem tapasztalatot cserélhetünk egymással, megoszthatjuk élményeinket, nehézségeinket. A változás valójában egy életmódváltás, ami nagyon nehézkes, bonyodalmas és hosszú folyamat. Nem történik meg egyik napról a másikra és rengeteg buktatója lehet. Ezek a támogató közösségek azért is fontosak, mert itt a kihívásokat, de az elbukásokat is meg lehet osztani, miközben az ember megtapasztalja, hogy nincs egyedül, értik és megértik a többiek.

Fontos az is, hogy olyanokkal vegyük körül magunkat, akik hasonlóan gondolkodnak a globális válság kérdéséről, mint mi, mert az nehéz, amikor újabb és újabb kapukat kell döngetni. Amikor valaki elkezd cselekvővé válni, pláne, ha van egy támogató közösség körülötte, onnantól kezdve sokkal egyszerűbb a helyzete. Nem mondom, hogy megszűnik a szorongás, de azt igen, hogy ez egy nagyon jó kiindulási pont.

A természetben eltöltött idő szerepére is utaltál. Ezt hogy képzeljük el, miképp hat ránk a természet?

Lassan összeérnek azok a kutatások, amelyek azt nézik, hogy milyen tényezők szükségesek ahhoz, hogy környezettudatosan viselkedjünk, és azok, amelyek azt vizsgálják, hogy a természettel való kapcsolat milyen pozitív hatással van az egészségünkre és a jóllétünkre. Ezekből kiderült, hogy ha növeljük a természetben eltöltött minőségi időt, és közben érzelmi kapcsolatot is kialakítunk a természettel, például megszeretünk bizonyos helyeket, ahová jólesik kimenni, ahol vannak ismerős, akár kedvenc fáink, amiket rendszeresen meglátogatunk, ez nemcsak nekünk tesz jót – hiszen a mentális és fizikai egészségünket és általában a jóllétünket támogatja –, hanem környezettudatos viselkedésre is sarkall bennünket. Azt is mondhatjuk tehát, hogy ami nekem jó, az a bolygónak is jó.

Törekedjünk arra, hogy rendszeresen töltsünk időt a természetben, de ne csak végigrohanjunk egy vízparton vagy erdőn, miközben végigbeszélgetjük az utat valakivel, hanem

egy kicsit figyeljünk kifelé, legyünk valóban jelen a természetben!

Próbáljuk meg beleképzelni magunkat más élőlények helyzetébe, vegyük fel az ő nézőpontjukat is. Nagyszerű élményekkel és nézőpontokkal gazdagodhatunk ezáltal.