Közösen (jól)lakott múlt: hogyan kovácsolta össze az étkezés a közösséget régen?

Szocio

Közösen (jól)lakott múlt: hogyan kovácsolta össze az étkezés a közösséget régen?

A közösségi munkának, kalákának régi hagyománya van a családunkban. A munka szeretete mellett még egy fontos tudásra tettünk szert a felnőttek között: a jóízű étkezéshez a kulcs a közösség – a közös sütés-főzés, evés-ivás, amelyben nap végére kiteljesedik a jól végezett munka öröme. 

„A házinak párja nincsen”

Van egy régebbi történet a szülőfalumból, miszerint a férj mindig ragaszkodott a házi készítésű ételekhez: „a házi az mégiscsak házi”. Ilyen volt például az, hogy a felesége a húslevest kizárólag házi tésztával készíthette el. Azonban idővel ez a munka fizikai gyengeség miatt egyre nagyobb erőfeszítést igényelt. Így történt az, hogy a felesége megvette a boltból a tésztát, otthon kiterítette, ahogy mindig, mintha száradna, majd azzal főzte be a levest. A férje minden kanál leves után dicsérte: „mindig is mondtam én neked, a házinak párja nincsen”. „Egyed csak, egyed!” – tette hozzá a felesége. Bár erősen kétlem, hogy a kettő között ne lett volna valós különbség, mégis tökéletesen illusztrálja, hogy néha csak elméletben ragaszkodunk a hagyományoshoz. Máskor pedig a rég megszokott ízek azok, amelyek bárhol is vagyunk, az otthon és a biztonság érzését keltik bennünk. 

„Etetlek, szeretlek” – az étel mint ajándék

Időt ajándékozni a legértékesebb, amit adhatunk. Az ajándék értékét sokszor az alapján ítélték meg, hogy az elkészítője mennyi időt töltött sütéssel-főzéssel. Ennek folyamatában a történelmi idő is megjelenhet. David Sutton munkásságának köszönhetően betekintést nyerhetünk a görög Kalimnosz szigetén élő emberek életébe. Az itt élők például gyakran ajándékoznak gyümölcsöt egymásnak. Úgy vélik, ami az Isten és a természet ajándéka, azt nem szabad áruba bocsátani. Mivel a gyümölcsfát, akárcsak a családi házat, elidegeníthetetlennek vélik, ami generációról-generációra öröklődik, az ajándékozó nem csupán magából, hanem az ősei életéből is átad valamit. 

Az étel ajándékozásának sok társadalomban igen nagy szerepe volt, helyenként még mindig van. Régen az adok-kapok létkérdésnek bizonyult – a gazdasági ereje legalább akkora jelentőséggel bírt, mint a közösségformáló szerepe. Carole Counhan egy kis szardíniai faluban kutatta a modernizáció és az étkezés kapcsolatát. Az ott lakók ekképpen tartják a hagyományt: ha kenyeret sütnek, és valaki elhalad a házuk előtt, adniuk kell neki egy falat kenyeret. A nők alig várták, hogy kezdetét vegye a kenyérsütés, hogy versenyezhessenek: ki visz hamarabb friss kenyeret a rokonoknak, barátoknak. Az ajándékot minden alkalommal viszonozták, aminek értékét könnyű kiszámolni, ha figyelembe vesszük: a kenyérsütés otthon előkészítve, kemencében megsütve majdnem egy napi munkát vesz igénybe. 

 

Az asztal körül formáljuk a közösséget

A kaláka egyszerre jelentett munkát és szórakozást. A közösségi munkaalkalmak egyfajta felfokozott ünnepi hangulatot is hordoztak magukban. Ez a kettősség jól megmutatkozik például a disznóvágást követő torozás, illetve az ezt követő kóstolóküldés kapcsán. Hasonló élményeket figyelhetünk meg a föld megmunkálása, aratás, szüret esetében, de ide sorolhatjuk például a lekvárfőzést is. Ezek a tevékenységek a kapcsolatok megerősítését is szolgálják, hisz nem csupán egyoldalú megmozdulásokról beszélünk.

Az adok végére – legyen szó az időnkről, a segítségnyújtásról vagy az ételajándékról – végül mindig a kapok kerül.

Mi történik a közösséget formáló emberekkel, ha kivesszük az asztalt a történetből? Ma már sok helyen inkább előnyben részesítik azt a megoldást, amikor a munkát adó fél pénzben fizeti ki az elvégzett munkát, ezzel megspórolva azt az időt, energiát és alapanyagot, amit a munkások ellátásába kellene fektetni. Így válnak egysíkúvá a kapcsolatok, és ilyenkor veszíti el a munkavégzés a közösségformáló funkcióját – olvashatjuk Szabó Á. Töhötöm, erdélyi magyar néprajzkutató Kooperáló közösségek című könyvében. 

Minden évnek volt egy hétvégéje, ami a nagyszülőkhöz csalta a dolgos kezeket: a lekvárfőzés. Ilyenkor a közeli rokonság apraja-nagyja odaköltözött, hogy együtt végezze el a munkát. Számunkra azért (is) volt ez külön élmény, mert ilyenkor nem kellett korán lefeküdnünk, de egyébként is: ki akar aludni, amikor az udvaron éjjel-nappal zajlik az élet? A tűz nem aludhatott ki, a lekvárt folyamatosan kavarni kellett. A legnagyobb feladat mégsem annak logisztikája volt, hogy ki mikor fog aludni, és mikor váltja a másik személyt, hanem hogy ezt a kisebb sereget etetni is kellett két napig. A „mit” kérdést általában az unokák válaszolták meg, a „hogyan” pedig a felnőttekre maradt. Amikor mindenki egy helyen van, kompromisszumot kell kötni a főzésben is: elhagyni az „ahány ház, annyi szokás” elvét, közös nevezőre jutni, és valóban  kooperáló közösségként működni. Zsörtölődések ide vagy oda, a végén mindig fájt otthagyni az élményt, és hazamenni. Azonban vigasznak ott volt: jövőre ugyanitt, ugyanígy találkozunk!

 

Közösen (jól)lakott múlt – az étel és az emlékezet kapcsolata

„Eszem, hogy emlékezzek!” – így hangzik a már említett Kalimnosz szigeten élő emberek mondása. Ezek az emberek ugyanis egészen távoli eseményekre emlékeznek vissza az ételek által. Hogyan történhet ez? Az illat, az íz, a tapintás együttese olyan élményt nyújt, amelyek mélyen rögzülnek – később élmények egész világát képes előhívni a testben és lélekben egyaránt.

Polcz Alaine mesélt arról, hogy a kezek öntudatlan memóriája miként segítette a régieket a főzésben. A régi szakácskönyvekben nem határoztak meg mennyiségeket. Talán sokunknak ismerősek lehetnek a következő kifejezések a régi receptekből: „jócskán”, „ízlés szerint”, „amennyit felvesz”. Ilyenkor hívtam telefonon édesanyámat: mondja már el, hogyan kell kinéznie, amikor „felvette az annyit”. 

„Minden falat, amit lenyelünk, ugyanaz, mint amit az asztalnál ülő többiek esznek, ugyanaz, mint amit tavaly ettünk. Így egyfajta szubjektív érzéki kapocs jön létre az asztalnál ülők és a korábbi években ezt az ételt fogyasztók között.” – olvashatjuk Benedict Anderson Imagined Communities (Elképzelt közösségek) című könyvében. A szerző nem hamis, nem létező személyekről beszél, hanem olyan emberekről, akik nincsenek közvetlen hatással egymás életére, nem találkoznak nap mint nap. Erre említi példaként a nemzetet, ami olyan emberekből áll, akik talán soha nem találkoznak, így esélytelen, hogy bármiféle tartalmas kapcsolatot alakítsanak ki egymással. Nem a gyakori interakció az, ami közösséggé formálja őket, hanem a tény, hogy a közösség létét képzeletükben megalkotják.

 

Az étel mint a nemzeti identitás kifejezésének eszköze

Az étel által visszatérhetünk a régi idők teljességéhez. Ennek vágyát vélték felfedezni a bevándorlók esetében is. Amikor a hazai étel íze, illata, tapintása által egy kis időre visszatalálnak a hátrahagyott otthonhoz. 

Négy éve ilyenkor nagy útra készültem. Számos jótanáccsal láttak el, de mind közül a legigazabbnak az bizonyult, amit egy olyan embertől kaptam, aki már végigjárta azt az utat, amire én készültem. Ez pedig így hangzott: vigyél valami hazait! Hogy miért? Válaszul annyit kaptam: majd érteni fogom. Bár indulás előtt fél órával még szétszedtem a teljes csomagomat, végül bekerült egy kicsi üveg zakuszka, egy kis házi levestészta és lekvár is. Az ellenőrzéseknél haladva gondolatban biztattam magamat: viselkedj természetesen, nem csináltál semmi rosszat. Így érkeztem meg „negyedmagammal” Amerikába. Azt, hogy mennyire tudtam alkalmazkodni az ottani konyhához, mi sem bizonyítja jobban, minthogy másfél hónap után elértem a bűvös 47 kilogrammot. 

A kenyér számomra nem édes. Ha édes, az már nem kenyér. Úgy gondoltam, ha erre ráteszem a zakuszkát, az pocsékolás. Ha megpakolom jó házi lekvárral elképzelhető, hogy cukorbeteg leszek ettől a párostól. A helyiek, tekintettel az időjárás kiszámíthatatlanságára, a hurrikánok gyakoriságára, igyekeznek úgy építkezni, hogy szükség esetén a kárt minimális időn belül, a lehető legkisebb költséggel tudják helyrehozni. Ennek a „gyengébb” házépítésnek köszönhetően ultraérzékeny tűzjelzők vannak felszerelve. Ez pedig egyet jelentett: a főzés egy olyan folyamat, amit ha hosszú ideig művelünk, az általa termelt hőtől a tűzjelző beindul. Így huzatot csináltunk, valaki mindig készenlétben állt, hogy kikapcsolja, amikor megszólal, és nem produkáltunk nagyon időigényes főzéseket. Így jóanyám levestésztája szintén pihenőre vonult.

Hosszú kutatómunka után találtam egy helyet, ahol a kenyér olyan volt, amilyennek én ismerem. Akkor már eltelt annyi idő, hogy letettem arról az elképzelésről, miszerint aktívan tartom a kapcsolatot az otthoniakkal. Rájöttem, a nagy időeltolódás miatt ez szinte kivitelezhetetlen. Hazaérve elővettem az otthonról hozott kincseket, és néhány perc múlva gondolatban már azzal az elképzelt közösségemmel voltam, akik 8000 kilométerre tőlem ugyanezt az ételt ismerik, és ugyanezt eszik. Ott volt az otthon az ízekben, a gondolataimban, az emlékeimben elevenebben, mint ottlétem alatt bármikor. A végére pedig megtaláltuk a módját, hogy megmutassam a helyieknek, hogy milyen is a húsleves, főképp bogdándi házi tésztával. Ezekkel együtt pedig azt kommunikáltam: itt vagyok, ez vagyok én, így ismerjetek meg, és ne csak a nevem alapján.

Egyéb források: itt és itt