„Kolozsváron »alvó babák« fekszenek a főtéren” – Gáspár Sándor rádiós újságíróval beszélgettünk

Szocio

„Kolozsváron »alvó babák« fekszenek a főtéren” – Gáspár Sándor rádiós újságíróval beszélgettünk

Ma van a magyar rádiózás napja: 1925-ben december 1-én este 8 órakor indult a folyamatos rádiós műsorsugárzás Magyarországon. A szakma történetét viszont csakis személyes életutakból lehet hitelesen kibontani, és ezúttal ez különösen igaz. Ugyanis Gáspár Sándor erdélyi magyar rádiós újságíró indította újra a marosvásárhelyi rádió magyar adását az 1989-es decemberi romániai forradalom idején. Vele beszélgettünk.

Édesapja közismert újságíró volt, a második világháború utáni, híres nagyváradi újságírónemzedék tagja. Azt gondolnánk, hogy ezt az örökséget vitte tovább rádiós újságíróként. Valóban egyértelmű volt a pályaválasztása?

Nyilván hatott rám édesapám munkája, de gyerekként a vegyészi pálya vonzott leginkább. Szüleim sem tereltek az újságírás irányába, mindig arra ösztönöztek, hogy valami komoly, stabil pályát válasszak. Viszont rengeteget olvastam, ami később meghatározónak bizonyult a szakmai életutam alakulása szempontjából. Sokat betegeskedtem, így bőven volt időm falni a könyveket. Majd a középiskola utolsó éveiben találkoztam Kakas Zoltán folklórgyűjtési expedíciójának felhívásával az Ifjú Munkás című hetilapban, és én is bekapcsolódtam a gyűjtőmunkába. Inkább amatőr kezdeményezés volt, hiszen mi, gyerekek, mindenféle tudás nélkül állítottunk be különböző székelyföldi peremfalvakba, és hiedelemmondákat gyűjtöttünk: szépasszonyokról, boszorkányokról kérdeztük az embereket. Amikor ügyesebbek voltunk, sikerült érdekes válaszokat kapni, ám azt hiszem, kevés értékelhető néprajzi anyagot gyűjtöttünk, mert amikor ügyetlenül kérdeztünk, elzárkóztak a válaszadástól. 

Viszont a kérdezést, ami az újságírói munka alapja, itt a terepen gyakorolhattam, a néprajzi anyagon keresztül.

Ezeknek az expedícióknak az anyagát aztán meg is írtam az Ifjú Munkásban, riportként jelent meg.

Hogyan lett ebből rádiós életút?

Magyar és francia szakra jártam a kolozsvári egyetemre, és közben felfedeztem, hogy van diákrádió, ahová jelentkeztem. Fel is vettek, és a következő évtől már a főszerkesztői pozíciót osztották nekem, ami többféle munkát is jelentett. Egyrészt szervezési, munkaerő-gazdálkodási kérdésekben is én lettem az illetékes, és persze anyagokat is készítettem. Mégis inkább az volt a legfontosabb feladatom, hogy az elkészült műsort levigyem a postára, ahol a rádiósítási központból bejátszották a diákbentlakások hálózatába. Többször eltévesztették a kapcsolást, és ilyenkor az egész városban lehetett hallani a köztéri hangszórókból a magyar diákrádió adását.

A sajtó nagyhatalom – ez a diákrádióra is vonatkozott?

Mi az, hogy! Történt például harmadéves egyetemista korunkban – amikor én már a leendő feleségemnek udvaroltam –, hogy a bentlakásos helyek éves újraosztásánál nem engedték azokat a magyar lányokat újra egy szobában lakni, akik az előző évben is együtt voltak. Meg szerettek volna bontani egy konkrét csoportot, be akartak tenni két román egyetemistát is közéjük. Fogtam erre a magnót, és bementem a kollégiumba riportot készíteni, hogy kiderítsem miért nem engedik a lányokat együtt lakni. Hebegtek-habogtak, de nem mondták meg az okát. Mire elkészült a hangfelvétel, a vezetőségnek is tudomására jutott, és pontosan érzékelték a botrány lehetőségét, mert egyszer csak nyílt az ajtó a szerkesztőségben, beviharzott a szerkesztőségekért felelős egyetemi káder, és feldúltan követelte a szalagot. Én természetesen letagadtam, mondván, nem sikerült a riport, megsemmisült a felvétel. Akár igaz is lehetett volna, mert akkoriban csupán két tekercsünk volt, még vágni sem tudtuk igazán az anyagokat, hiszen mindig a régi anyagra vettük rá az újat, felváltva használtuk a szalagokat. A lényeg, hogy

nagyon féltek a botránytól, és pontosan tisztában voltak vele, mekkora ereje lehet akár egy diákrádiónak is.

Ha ennyire féltek a magyar diákrádiótól, hogyhogy engedélyezték a működését?

Ez is egy szép történet. Egy állatorvosi szakos magyar diák kérelmezte a magyar adás engedélyezését, de csak azzal a feltétellel kapta meg, hogy ő maga sosem teszi be a lábát a szerkesztőségbe. Nagyvonalú volt, belement, és ősszel el is indult a magyar adás. Akkor kerültem én oda, és harmadév végéig dolgoztam, utána már az államvizsga-munkára kellett az idő.

Fotó: Gáspár Kinga

 

Az egyetemről egyenes út vezetett a Marosvásárhelyi Rádióba?

Dehogyis. Akkoriban mindenkit kihelyeztek iskolákba, tanítani. Én Nagykendre kerültem, franciát tanítottam. Közben a Kolozsvári Rádió meghirdetett egy riportversenyt, amire az ott élő nagynéném hívta fel a figyelmemet, és én megpályáztam – meg is nyertem, elég erős mezőnyben. A tanítás persze zajlott tovább, majd egyszer csak az egyik órámon nyílt az ajtó, belépett a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztőségi főtitkára, és megkérdezte: „Sándor, jönnél hozzánk dolgozni?”. Ez 1977. május elején történt, és ott dolgoztam 1985. január 12-ig, amikor megszüntették az egész magyar szerkesztőséget.

Miért szüntették meg?

Mind a hat területi rádióstúdiót megszüntették, csak a központi, bukaresti stúdióban működött tovább magyar adás.

Akkor már nagyon fogyott a levegő mindenki számára, mert a ’80-as évek elején már egész bátor dolgokat is csináltunk.

Például kijártam az engedélyeket egy a vásárhelyi Weekend-telepen szervezett kitelepülős műsorhoz. Ma már jól ismert ez a formátum, de akkoriban ez merész újdonságnak számított, különösen azért, mert színtiszta magyar szervezés volt, és tömegrendezvény. Úszóverseny és lovasbemutató volt a helyszínen, mi pedig ezt közvetítettük, élőben. Hatalmas sikere volt.

Mi történt a szerkesztőségi kollégákkal?

Munkaviszonyt megszüntetni nem lehetett, ezért mindenkit áthelyeztek valahová. Én a Maros Megyei Könyvtárba kerültem, olvasószolgálatra. Itt ért aztán a ’89-es forradalom, amikor egyértelművé vált, hogy tenni kell valamit.

Hogyan csapódtak le Vásárhelyen a ’89-es forradalom eseményei?  

Akkoriban már több külföldi sajtóorgánumtól, például a Szabad Európa Rádiótól is érkeztek tudósítók Romániába,

mert hallották, hogy Tőkés Lászlóval „problémák” vannak.

December 16-án jött a hír, hogy Tőkést ki akarták költöztetni a hivatalából, és már lőnek is. Rögtön azt gondoltam, vonatra ülök, és elmegyek, de ezt az ötletet végül elvetetettem, hiszen ilyenkor a vonatokat is jobban ellenőrzik, nem akartam bajba keveredni. Ám minden nappal egyre feszültebb lett a helyzet. Nálunk, a könyvtárban összehívtak egy párt alapszervezeti gyűlést 21-én, amelyen Pogăceanu elvtárs felolvasott egy nyilatkozatot, amit elmondása szerint el kellet küldenünk Ceauşescu elvtársnak, de megnyugtatott, hogy azt mindenki számára elfogadható módon fogalmazták meg. Gyakorlatilag hűségnyilatkozatnak számított a zavaros időkben. Ezt kellett volna felolvasni a déli nagygyűlésen is, amelyre kivezényelték a gyárak dolgozóit. 

Elkezdett gyűlni a tömeg és, felhangzott az első Trăiască! (Éljen!), majd egyszer csak az éljenezést hirtelen felváltotta a Jos Ceauşescu! (Le Ceauşescuval!).

Hátborzongató pillanat lehetett. Mi történt miután megfordult a hangulat?

Egyre hangosabban és kitartóbban kiabáltak az emberek, és aztán megjelent a vízágyú, de nem sikerült eloszlatni a tömeget. Én a könyvtárban voltam akkor, és kimentem a műszaki könyvtárrész ajtajába, hogy jobban lássam az eseményeket. Megdöbbenve hallottam, ahogy a műszaki osztály könyvtárosa azon sopánkodik, "dar de ce nu trag?" (De miért nem lőnek?). Sötétedés után tudtam csak mellékutcákon hazamenni, este meg is csörrent a telefon: a kolozsvári nagynéném telefonált, hogy elmondja,

Kolozsváron „alvó babák” fekszenek a főtéren.

A lehallgatás miatt csak virágnyelven mertünk beszélni, de világos volt, hogy a megmozdulásoknak már halálos áldozataik is vannak. Két-három napra rá kiderült, hogy Vásárhelyen is rengeteg embert behurcoltak a Szekuritátéra.

A forradalom sorsfordító eseményeinek nagy része december 22-én zajlott. Mi történt Vásárhelyen?

Amikor reggel mentem be dolgozni a könyvtárba, nem engedtek bennünket a Kultúrpalota sarkánál bekanyarodni, és az előcsarnok tele volt katonákkal. Ott ültek többek között a lépcsőn is, eléggé fáradtan, vagy

két katonának látszott az arcán, hogy sírt.

Nem is nyitottuk meg a könyvtárat a nagyközönség számára, hanem mindenki felment a kisterembe, és onnan néztük, mi történik. A tömeg természetesen a téren volt, de békés hangulatban. Akkor már tudtuk, hogy előző este lőttek, és voltak halottak is. Délben hirtelen üdvrivalgásban tört ki a tömeg, azt skandálták, hogy Ceauşescu megszökött. Erre beözönlöttek a városháza épületébe, kinyitották az ablakokat, és kezdték kidobálni a papírokat, de akkor már repült egy Ceauşescu-tabló is. Ekkor azt mondtam, itt az ideje, hogy a rádióhoz menjünk.

A Marosvásárhelyi Rádió a főtértől elég távol van gyalog. Hogy sikerült áttörni a tömegen?

Két román volt rádiós kolléga ott állt mellettem, a tömegben és azt volt a véleményük, hogy várjunk, ameddig szólnak, hogy mehetünk, de én vártam. Hazamentem az autóért, és úgy mentem a rádióhoz, biztonságosabbnak tűnt. Közben több korábbi kolléga is felbukkant, akikkel előzőleg megbeszéltük, hogy ott találkozunk. Mivel a rádió nemzetbiztonsági intézmény, mindig is fegyveresek őrizték – akkor is. Amikor bementem, a szerkesztőség megszüntetése után ottmaradt műszaki személyzetet találtam ott, akikről később kiderült, hogy lehallgatóállomást üzemeltettek. Mondtam nekik, mi visszajövünk a szerkesztőséggel, és közöljék, ha van ellenvetésük, de akkor már mindenki átállt a „jó” oldalra.

Fotó: Wikipedia

 

Ettől kezdve ismét be lehetett jelentkezni magyar nyelven a Marosvásárhelyi Rádióban?

Nem volt ennyire egyszerű, műszakilag is meg kellett oldani, hogy újra működni tudjunk, és a kollégákat is össze kellett szedni, hogy újra felálljon a szerkesztőség. Elkezdtem fölhívni az embereket, az egyik kolléganő behozta az otthon megőrzött szünetjelet, majd a Posta Rádióigazgatóságával is meg kellett beszélni, hogy összekössenek bennünket a helyi és az országos adótoronnyal. Végül az illetékes elvtárs is tudomásul vette az eseményeket, és még aznap el is indultunk. Valódi történelmi pillanat volt, hiszen ugyanazon a napon sikerült újraindítani mind a hat területi stúdiót.

Olyan „sima ügynek” tűnik utólag hallgatva, olvasva a történetet, de bizonyára nem volt zökkenőmentes. Mi volt a legnehezebb feladat?

Nagyon észnél kellett lenni, mert nyilván szabotálni is próbáltak minket, például álhírekkel: Király Károly halálhírét keltették, miközben nem volt igaz. Király Károly volt akkor Vásárhelyen a forradalmi népvezér, az ő nevét mindenki ismerte.

Amikor elindítottuk a rádiót, bevittem a stúdióba, hogy szalagra vegyük a beszédét, majd egyszer csak telefonáltak, hogy meghalt. Mondtam, ez nem lehet igaz, hiszen nálunk van éppen.

Akkor kiment a rádió teraszára, és az ott összegyűlt embereknek tartott egy rövid szónoklatot. Decemberben történt az is, hogy bombafenyegetést kaptunk: betelefonáltak azt állítva, bomba van a rádió pincéjében, és az egész épület fel fog robbanni. Lementem, ellenőriztem, de nem találtam semmit, viszont nem akartam magára hagyni az épületet, ezért egy kolléganővel ott maradtunk éjszakára, majd másnap a tűzszerészek is kijöttek ellenőrizni. Minden tekintetben ébernek kellett lenni, mert az új rend még nem alakult ki, minden kapott információt alaposan ellenőriznünk kellett, de ugyanennyire óvatosan kellett eljárni a ’90-es márciusi marosvásárhelyi események alkalmával is.

Ez azt jelenti, hogy a dezinformációs „kampány” tovább folytatódott?

A ’90-es márciusi eseményeknél nagyon nagy volt a diverzió. Március 20-án több életáldozatot is követelő összecsapás volt Vásárhelyen, amiben több ezer ember vett részt. Forrtak az indulatok. Szintén személyes történeteim vannak a diverziókkal kapcsolatban. Március 21-én, amikor folytatódhatott volna a véres konfliktus, két ismerősömtől is kaptam telefonon téves információt, és ha ezeket akkor bemondtuk volna a rádióban, az beláthatatlan következményekkel járt volna. Két olyan emberről beszélek, akiket maradéktalanul hiteles információforrásnak kellett volna tekintenem, de én mégis ellenőriztem az elmondottakat.

Azt állították, a főtéren összeverekedett a tömeg: a magyarok és a románok ölik egymást.

Én kiküldtem egy autót egy román sofőrrel és két magyar kollégával, akik úgy szálltak ki a helyszínre, mint azok a katonák, akik háborúba készülnek: fegyelmezetten, de mint akinek csak „odajegye” van. Egy idő múlva boldogan jöttek vissza a hírrel, hogy a két tömeg valóban ott van, de nincs tettlegességig fajuló konfliktus. Bemondtuk, hogy békés tüntetés zajlik.

Ha én akkor azt mondom be, amit telefonon közöltek velem, olajat öntök a parázsra és lángra lobbannak az indulatok.

Ekkora felelősség van az újságírók kezében, és ekkora ereje van egy rádiós munkájának.

Évtizedekkel a rendszerváltás után hogy érzi, azóta mi változott meg a kisebbségi magyarság életében?

A 90-es események után végérvényesen beleégett az erdélyi magyarság retinájába, hogy itt soha nem lesz olyan világ, ahol egyenlőség és testvériség fog uralkodni. Ezért is olyan fontos minden magyar nyelvű, a hiteles kommunikáció iránt elkötelezett sajtótermék. ’90 után magam is több műsort alapítottam, és megszerveztem a hírcsere szolgálatot, hiszen minden kisebbségben élő közösség léte azon múlik, hogyan tudja megszervezni a saját érdekképviseletét és kommunikációját. A kisebbségi sajtótörténet ezáltal válik az egységes nemzeti történelem részévé.

Ajánljuk még:

„Leszoktattak bennünket arról, hogy bízzunk az érzékszerveinkben” – Szöllősi Réka élelmiszer-politikai elemzővel beszélgettünk

Ünnepek környékén a mérleg a legkíméletlenebb bíránk, minden értelemben: kilóink gyarapodásánál már csak az ilyenkor keletkezett élelmiszerhulladék mértéke fájóbb. Ez utóbbira vajmi kevéssé figyelünk, pedig a két dolog nagyon is összefügg. Drámai képet mutat a világon megtermelt, majd kidobásra ítélt élelmiszer mennyisége, és ha tudatában lennénk, hogy ez mihez vezet, és mennyire rajtunk is múlik, hogy e szám csökkenjen, talán azt is megértenénk, hogy a kevesebb több, és jobb állapotban hagynánk a Földet a következő generációk számára. Szöllősi Réka élelmiszerpolitikai szakértővel, lobbistával beszélgettünk a témáról.

 

Már követem az oldalt

X