Ingatlanvásárlás – valóra vált álom vagy inkább rémálom?

Novemberben fogalmazódott meg az a gondolat és az igény, hogy saját ingatlant vásároljunk a párommal, magunk mögött hagyva szeretett albérletünket. Kezdetben csak tapogatóztunk. Különféle csoportokba regisztráltunk, hogy lássuk, mi a felhozatal. Aztán egyre jobban belemélyedtünk. Amikor már pontosan körbehatároltuk, mire is vágyunk igazán, elkezdtünk szűrten keresni. Számtalan, ingatlan-adásvétellel foglalkozó weboldalt kerestünk fel. Itt természetesen mindig gondosan beállítottuk a keresési feltételeket, hogy biztosan a számunkra megfelelő lakások, házak táruljanak a szemünk elé. A kutakodás így ment jó pár hónapig. Kezdetben ez csak jó időtöltés és a piac felkutatása volt.

Az esküvőnk után azonban egyre jobban éreztük, hogy lépnünk kell. Korábban nemcsak a szobák számát, az alapterületet, hanem egy szigorú összeget is meghatároztunk a keresések alkalmával. Azonban nem szűkítettük a keresést csak lakásra vagy csak házra. Minden lehetőség érdekelt minket. Ahogy teltek a hónapok azt tapasztaltuk, hogy a piac egyik napról a másikra felgyorsul.

A hónapok óta hirdetett ingatlanok egyik pillanatról a másikra eltűntek, helyükre pedig drágábbak és drágábbak kerültek.

Ahogy pörgettük a hirdetéseket, egy-egy lakásnál elképzeltük magunkat, az életünket benne. Sokszor éltem meg a szerelem első látásra érzést. Ilyen volt az a „város közkedvelt részén, csendes környezetben található” tetőtéri lakás is, amit elsőként néztünk meg. A környék valóban szép volt. Ismertük is, hiszen rég ebben a városban élünk. Sokszor jártunk korábban is azon a környéken. A megbeszéltek szerinti időpontban csengettem, és a tulaj útbaigazítását követve felmentünk a tetőtérbe. Eszméletlenül izgatott voltam.

Aztán arcul csapott a valóság. Azt már megszoktam, hogy az Instagramon nem feltétlenül a valóságot látja az ember lánya, de arra nem számítottam, hogy ez igaz az ingatlanhirdetésekre is. Alapvetően szép és igényes volt a lakás. Azonban a párom nagyjából az alapterület negyven százalékát tudta volna kényelmesen kihasználni a tető meredek dőlésszöge miatt. Pedig nem két méter magas.

Nagy csalódottságunkban tovább keresgéltünk. A következő személyes mustránál azonban azonnal szerelembe estünk. Úgy éreztük, otthon vagyunk. Sokat beszélgettünk a tulajokkal, amikor is elmesélték, hogy azért adják el a szeretett otthonukat mert családi házra vágynak. Őszintén mesélték el, hogy kicsit nehezen találtak rá a vágyott családi fészekre és a vásárlás körül is van némi nehézség, de már látják a fényt. Jót beszélgettünk és arra jutottunk, hogy amit célegyenesben vannak, jelentkeznek. Ezen fellelkesülve félre is tettük a keresést és türelemmel vártunk.

Vártunk egy hónapot, aztán kettőt, aztán hármat. Közben természetesen folyamatosan kapcsolatban voltunk. Minden két hétben beszéltünk, hogy hogy állnak. Az utolsó beszélgetés azonban elszomorító volt. Miután korábban megtudtuk, hogy többen is várunk a válaszuk, mi ráígértünk a hirdetett árra, így biztosak voltunk abban, hogy nincs már más versenytársunk. De volt. És ezen a ponton már csak a szimpátia az, ami dönthet. Mi viszont csalódottságunkban úgy döntöttünk, hogy ilyen játékban nem veszünk rész. Így nem maradt más, mint elővenni a korábbról már jól ismert csoportokat és weboldalakat. Ismét precízen beállítottuk a keresési feltételeket és nekivágtunk a kutatásnak.

Egy idő után nem volt olyan ingatlan, amit nem ismerünk volna. Számtalan telefon és számtalan csalódás jellemezte a napjainkat. Túlzás nélkül mondhatom, hogy nem volt olyan ingatlanközvetítő-iroda, amit ne ismertünk volna. Számát sem tudom már, hogy hány „ingatlanossal” beszéltem. De, hogy őszinte legyek, nem tettek ránk jó benyomást. Volt, aki vissza sem hívott. Volt, aki a megbeszélt időpont előtt fél órával lemondta a találkozót. És volt olyan is, aki csak ígérgetett.

De talán a legrosszabb eset az volt, amikor egy adott iroda munkatársai közötti szakmai rivalizálás áldozati lettünk. Történt ugyanis, hogy a vágyott ingatlant többszöri szemléjét követően eljutottunk az ajánlattevésig. Többször egyeztettünk a tulajjal, az ügyvédünk pedig már bőszen dolgozott a papírokon, amikor is jött a telefon, hogy vissza az egész, a házat eladta a kolléga.

Ezen a ponton úgy éreztük, itt a vég. Nekünk sosem lesz saját otthonunk.

A lendületünk, a kedvünk érthető okok miatt alábbhagyott. Már egy hirdetést sem akartunk látni. Az ingatlanvásárlás hallatán is felállt a szőr a hátunkon. Akkor azt éreztük, az Isten mentsen meg minket az „ingatlanosoktól”. A vágyunk a saját családi fészek iránt azonban nagyobb volt, mint az elkeseredésünk, így újra megráztuk magunka és felvettük a telefonokat. A nóta azonban a régi volt: nem hív vissza, lemond, elkelt...

Ekkor már az összes barátunk, kollégánk és a családtagjaink is mind elárasztottak minket ingatlanhirdetésekkel. Mire végigértünk rajtuk, kezdhettük elölről. De egy ponton már volt olyan, amit meg sem nyitottunk, mert a hirdetés címéből úgy éreztük, ez biztosan nem lesz jó. Azonban miután édesanyám az egyiket ötödik, apósom második alkalommal küldte el nekünk, rákattintottunk. Végigolvasva a hirdetést arra gondoltunk, egy nézést megér. Félve ugyan, de felhívtam az ingatlaniroda megadott képviselőjét. Legnagyobb meglepetésemre aznapra kaptunk időpontot, hogy megnézhessük. Remegő lábban lépkedtünk a lakás felé, hiszen tudtuk, még egy „szerelmi csalódást” már nem bírnánk el. A hölgy már várt ránk. Széles mosollyal fogadott minket és készségesen mutatta körbe a lakást. Meghökkentő volt, ilyet korábban még nem tapasztaltunk. Úgy látszik, eddig rossz helyen keresgéltünk. A lakás gyönyörű. Az elhelyezkedése megfelelő. Az ára?! Nos, az kicsit magas, de megoldható. Némi morfondírozást követően, ami nagyjából pár óra volt, meg is tettük az ajánlatot. Megállapodtunk. Az ügyvéd megírta, mi pedig aláírtuk a papírokat. Most a bankon a világ szeme... Szorítsatok!