Ha nem veszem kézbe a dolgokat, már nem élne a férjem: félrediagnosztizálták

Évek óta jártunk kezelésre egy fertőzéses izomgyulladás miatt, és egy alkalommal az elvégzett MR gócot mutatott a térdében. A szokásos kontrollon leadtuk az eredményt, az orvost épp helyettesítették, mondták, majd átadják. Az újabb kontrollon már ott volt az orvos, de csak a gyógyszereket állította át. Gondolkodtam, szóba hozzam-e az MR-t, de úgy voltam vele (lásd vakon bízás), mit szóljak bele a dolgokba, ő az orvos. A következő kontrollon azonban már nem bírtam tovább, és mielőtt kimentünk volna az ajtón, rákérdeztem: és az MR-eredménnyel nincs teendőnk? Az – egyébként remek szakember – orvos válasza: miért, volt MR? Lapozgatni kezdtek a leletek között, megtalálták, ja, igen, van teendő. Akkor elhűltem: és ha nem kérdezem? El lesz felejtve a góc? (Amit utána egyébként ki kellett műteni). Akkor rendült meg a bizalmam, és akkor jöttem rá, hogy többé már nincs olyan, hogy vakon megbízunk a túlterhelt doktorokban: úgy éreztem, ha nem tartom kézben a dolgokat, akkor baj történhet.

És történt is majdnem, méghozzá a legnagyobb baj. A férjem egy ideje gyengének érezte magát, zsibbadt, de a meglévő gerincsérvét okolta. Közben munkahelyi gondjai támadtak, rosszkedvét erre és a csökkent fizikai teljesítőképességre fogta. Később a rosszkedvből depresszió lett, könyörögtem, hogy menjen pszichiáterhez, mígnem egy este arra mentem haza: teljesen kifordult magából, járkált, magában beszélt, nevetgélt, majd ordibált. Ki kellett hívnom az orvost, aki beutalta a kórházba. Ott viszont azt mondták,

valószínűleg alkoholevonási tünetegyüttes.

Nem akartam elfogadni a diagnózist, mivel tudtam, hogy a férjem nem iszik rendszeresen. Közben kétségeim voltak önmagammal szemben is: talán csak én nem láttam? Talán a depresszió fogságában az alkoholhoz menekült? Felkutattam az egész lakást, de egyetlen eldugott üveget sem találtam. Persze, kidobhatott mindent, de valahogy akkor sem akaródzott elhinni, hogy ennyire nem vettem észre a zugivást.

Orvostól orvosig rohangáltam a pszichiátriai osztályon, ahová a férjemet vitték, aki teljesen leszedált állapotban, egyre rosszabbul volt. Besárgult, úgyhogy az alkoholizmus csak helyes diagnózisnak tűnt. Ráadásul elkaphatott valami fertőzést, mert légzési nehézsége volt, az állapota pedig egyre kritikusabbá vált. A sárgaság ellenére sem tudtam elfogadni az alkoholbetegséget, és kutatni kezdtem egy magánorvos után. Összeírtam a tüneteit, összeszedtem a papírjait, és

nyakamba vettem a magánpraxisokat.

A harmadik orvos volt az, aki először mutatott kétséget az alkoholizmus irányába, és belgyógyászati kérdéseket tett fel, sajnos olyat is, amire nem tudtam válaszolni teljesen: vajon volt-e hasmenése? Férfi, tehát szemérmes, tudtam, hogy nem számolna be róla. Ismét bementem a pszichiátriai osztályra, ahol már pelenkázták, és rákérdeztem. Igen, megy a hasa, de hát az emésztőrendszere valószínűleg tropa, „ezeknek” mindig megy. A felszívódási zavar innentől jött a képbe. Nem részletezem az orvosi jellegű kutatásokat, amelyeket a magánorvos irányításával végeztünk, de több irányba indultak, hol egyik, hol másik futott zátonyra.

Végül végre végeztek egy összetett B12-vitaminszint mérést, és kiderült, hogy súlyos B12-hiányban szenved a férjem egy felszívódási zavar miatt.

A B12 hiányának a következménye pedig a depresszió, a sárgaság, a pszichózis és az a légszomj,

amiben akkor már napok óta fuldokolt, és ami a halálát okozhatta volna, ha nem kezdik meg azonnal a B12 pótlását. A normál labor nem utalt rá, csak a speciális vitaminszint-vizsgálat mutatta ki! Elkezdték a pótlást, a férjem pedig elkezdett felépülni: a tudata kitisztult, a légszomj elmúlt, és visszakaptam őt, olyannak, ahogyan a betegség, a depresszió előtt volt.

Nem akarok én egyetlen orvost sem bántani, iszonyú túlterheltek a kórházak is, az ápolók nagy része kedves és előzékeny volt. Épp csak nem kutatták, mi más okozhat még ilyen állapotot, mert nem volt lehetőségük, idejük kutatni ezt, és mert valószínűleg sok hozzátartozó hadakozik azon, hogy márpedig az ő családtagja nem iszik. Az én férjem tényleg nem ivott, és tényleg más oka volt a tüneteinek, még ha azok meg is egyeztek egy alkoholista tüneteivel. De hogy a kezembe kellett venni a dolgokat, az ismét bebizonyosodott, és nagy tanulság a számomra, hogy bármi bajunk is lesz a jövőben, árgus szemmel fogom figyelni a történéseket, mert sajnos, úgy érzem, igenis muszáj.