Ha megismerik egymást, talán nem lesz kedvük háborút robbantani: ilyen a gyerektábor, amely a jövőnkért van

Biztos sokakban felmerül a kérdés – felnőttben, gyerekben egyaránt –, mégis, miért kell háborúzni? Egyáltalán miért gyártanak olyan eszközöket, amelyekkel később emberéleteket lehet majd kioltani? Az utóbbi hónapokban felszínre törő konfliktus méginkább aktuálissá tette ezt a témát. De ezek a kérdések akkor érnek valamit, ha mellévesszük azt is, hogy mi magunk mit tehetünk azért, hogy a világ jobb hely legyen.

Az amerikai pszichológusnő mert nagyot álmodni, és a táborokban, melyeknek ő fektette le az alapjait, évről évre több ezer gyerek tanulja meg, hogy a legeltérőbb kultúrákból érkezve is rengeteg hasonlóság van köztünk, hogy a sztereotípiák sokszor nem igazak, vagy nem úgy igazak, ahogy azt elképzeltük, és elsősorban azt, hogy a konfliktusokat meg lehet úgy is oldani, hogy két (vagy több) nyertes is legyen egyszerre. Ha pedig így van, még háborúzni sem kell... 

Mi is az a CISV?

A betűszó a Children’s International Summer Village elnevezés rövidítése, amelyet Nemzetközi Nyári Gyerekfaluként fordíthatnánk. Doris Allen célja ennek megalapításkor az volt, hogy 10-12 év közötti, különböző országokból származó gyerekek számára szervezzen egy olyan 4 hetes nyári tábort, ahol az irányított játékokon keresztül elkerülhető a klikkesedés, ezáltal barátságok köttetnek olyan gyerekek között, akik akár idegenkedve fordulnának egymás felé a berögződött sztereotípiák miatt. Allen szerint ez az életkor a legalkalmasabb, hiszen még elég érzékenyek, ugyanakkor már fel is fogják a világban zajló jelenségeket.

A megalapításkor még csak néhány ország tagjaiból állt a szervezet, ám a szám folyamatosan növekszik, jelenleg 69 országnak van helyi alszervezete. Magyarország 1986-ban vett részt először egy programban, bár akkor a maihoz képest sokkal kevésbé kiforrott módon. Igazi aktivitás a 2000-es években kezdődött.  A növekvő számú aktív résztvevők mellett, több száz ezer passzív tagja is van a CISV-nek, akik egész biztosan egy békésebb világ harcosai, vagy azok lesznek felnőttként.

„16 éves voltam, amikor édesanyámat egy ismerőse révén megismerte a CISV egy vezető tagja. Beszélgetésük alatt kiderült, hogy épp keresnek egy 16-18 éves srácot, aki valamennyire tud angolul, és elutazna egy hónapra Japánba. Én nem voltam ott, de édesanyám mondta, hogy neki pont van egy 16 éves fia, akit ez érdekelhet. Később nekem kész tényként bejelentette, hogy megyek Japánba. Ódzkodtam tőle, hiszen egyedül kellett utazni, és akkor még az internet sem volt ennyire elterjedt, mint ma. Napi öt percünk volt netezésre, ami éppen annyira volt elég, hogy betöltsön a net.

A kint töltött egy hónap teljesen megváltoztatta az életemet.

Olyan látásmódot kaptam, amiért a mai napig hálás vagyok. A gyerekekkel mindig is szerettem foglalkozni, ott aztán ezt az indíttatásomat teljesen ki tudtam élni. 11 évesekkel voltam, ifivezetőként. Együtt dolgoztunk a felnőttekkel, minden napra programokat szerveztünk a táborozóknak. Japánul nem tanultam meg, viszont angolból – mivel egy szem magyar voltam – a közepesen gyenge tudásomra egy erős középfokot szereztem, le is tettem a nyelvvizsgát rögtön a tábor után” – így került a CISV köreibe Monok Ákos, aki 16 éves korától csaknem 20 éven keresztül vett részt aktívan a szervezet életében először ifivezetőként, később táborvezetőként, szervezőként. Alapvetően a vendéglátóiparban dolgozik, és vallja, hogy a gyerekekkel való foglalkozás és a vendéglátóipar nincs is olyan távol egymástól, mint hinnénk: nem árt, ha pszichológiai tudatossággal van felvértezve az ember, és mindkét közegben nagyon sokat lehet adni és kapni is.

Ákos elmondása szerint mára többféle tábora is van a szervezetnek, de a legösszetettebb az alaptábor, a village (falu). Itt a tábort a helyi szervezet hozza létre 4-6 táborvezető segítségével, akik mindig a helyiek közül kerülnek ki. Ők adják meg a keretet, tehát biztosítják a szállást, étkezést, eszközparkot, mindent, amire szükség lehet. A táborba aztán 6 ifivezető érkezik a gyerekekkel. Ők képezik a hidat a gyerekek és a felnőttek között, egy gyerek ugyanis nagyon sok mindent meg tud osztani a 16-18 évesekkel, amit egy ennél idősebbel már kevésbé. A tábor alapvető magját a gyerekek adják. Egy ilyen négyhetes village-re 12 országból érkezik országonként 4 gyerek. Két lány és két fiú, bár ma már ez nem olyan szigorú szabály. Minden delegációt egy felnőtt vezet, összesen tehát 48 gyerek, 6 ifivezető, 12 delegációvezető, 6 táborvezető alkotja a village-et.

Nem az a cél, hogy politikai állásfoglalásuk legyen, hanem, hogy jó emberek legyenek!

Mind a szervezet honlapja, mind pedig Ákos hangsúlyozzák, hogy a tábor célja nem politikai. „A CISV politikamentes. Olyan formában foglalunk állást az aktuális helyzetekben, hogy a konferenciákon a vezetőség foglalkozik egy-egy globális jelenséggel, pl. az LMBTQ-kérdést is megvitattuk, hogy milyen módon kapcsolódik ez hozzánk, mennyire és hogyan kell bevonni a munkánkba, mivel jár ez a világra nézve. Például ennek a következménye, hogy már nem ragaszkodunk szigorúan a fiú-lány arányhoz a táborok szervezésekor”.

Ugyanakkor Ákos leszögezi, hogy egy tábort nem az aktuális helyzetre nézve szerveznek meg. Tehát például nincs tudatosság a táborba érkező delegációk összeállítását illetően. Ha egy ország village-et szervez, 11 delegáció jelentkezését várják, az jön, aki szeretne, de nem raknak össze két konfliktusos népet szánt szándékkal… Ahogy Ákos mondja, nem az a cél, hogy politikai állásfoglalásuk legyen, hanem, hogy jó ember legyen belőlük. Olyan értékeket és normákat kapnak, amik egy utópisztikus világot teremtenének.

Az egyes táborok játékok köré szerveződnek, és a négy fő téma valamelyike köré épülnek:

• diverzitás;
• konfliktus és megoldás; 
• fenntartható fejlődés
• emberi jogok. 

A játékok és programok attól függően változnak kicsit, hogy az adott tábor melyiket választja a ezek közül, de a táborok menete és a játékok szerkezete alapvetően mindig hasonló. Minden tábor első szakasza arra épül, hogy megismerjék egymást a táborozók, második lépcsőfokon kooperációs játékok kerülnek elő, a harmadik lépcsőn performansz jellegű játékokat kezdenek játszani és a végén jönnek a nagy szimulációs játékok. A tábor vezetői az összes gyerek viselkedését feljegyzik egy nagy táblázatban, követik, hogy hol tartanak különböző indikátorok szerint. Ameddig egy bizonyos szintig nem jutnak el a gyerekek az adott táborban, a játékok lépcsőjén nem szabad tovább haladni, hiszen azzal komoly sérüléseket is okozhatnak nekik. Emiatt van olyan társaság, akik a szimulációkig nem jutnak el, előfordul, hogy egy csoport nem érett bizonyos játékokra.  

„Jó példa a Peace war peace nevet viselő játék: a gyerekek felépítenek egy várost különböző barkácsolós módszerekkel, nagyon sok időt szánnak rá, komoly alkotások születnek. Ezután a feladat szerint máshol lesz dolguk, így továbbmennek, a vezetők pedig a konfliktus és megoldás témájú táborban azt füllentik, hogy egy másik csapat lerombolta a városukat. A fenntarthatóság témájában ugyanezt a játékot természeti katasztrófával játsszuk el. A lényeg, hogy ténylegesen belerondítanak a vezetők a felépített városokba, aztán pedig eszközt adnak, hogy megjavítsák. Csakhogy senki nem a megfelelő eszközt kapja, hanem valamelyik másik város javításához valót. Így kénytelenek kooperálni, kommunikálni, hogy rendbe tudják tenni a saját városukat, akár úgy is, hogy úgy tudják, épp ők tették tönkre a munkájukat.” A nagy játékokhoz tartozik egyfajta kiértékelés, ami által a gyerekek megértik, hogy mi miért történt.

Különbségek vagy hasonlóságok: miért jó, ha sok nép gyermeke ismeri egymást?

Doris Allen célja nem az volt, hogy eltörölje a különbségeket, és úgy tegyen, mintha a világ különböző részein működő kultúrák között ne lenne különbség. A CISV programokon megjelennek ugyanis a nemzeti sajátosságok is.

„Minden táborban van annak tere, hogy az egy-egy országból érkező delegációk bemutassák a saját kultúrájukat, tehát olyan ételt készítünk, olyan játékokat játszunk, amit ők szoktak, az ő kultúrájukat ünnepeljük. Ezt minden delegáció megteheti. Van, aki egy rövid esti bemutatót tart, más delegáció egy egész napos programot szervez. Ilyen szempontból egyáltalán nem az a lényeg, hogy a különbségeket megszüntessük, hanem, hogy megismerjük, ünnepeljük, hogy milyen sokszínű a világ, élvezzük azt, hogy lehet másként is csinálni valamit. Viszont vannak olyan dolgok, amik az általános értékrendhez tartoznak, ezeket kifejezetten próbáljuk egységesíteni. Például, hogy tiszteljük a másikat, tiszteljük a másikét. Ez természetesen kultúrától függetlenül mindenkire vonatkozik, de magukat a kultúrákat, a különbözőségeket nem akarjuk elmosni” – avat be Ákos.

Ugyanakkor egy kultúra ismerete és a sztereotípiák nagyon sokszor teljesen különböző képet festenek. A táborok első programjai között található egy játék, ami éppen azt célozza, hogy kiderüljön, mit tudnak, illetve mit vélnek tudni a gyerekek egymás országáról. A játék úgy néz ki, hogy a delegációk egy nagy papírra felrajzolják a Föld térképét, ahogy ők ismerik, bejelölve rajta a saját országukat, illetve azt is, hova helyezik meglévő tudásuk alapján a többi résztvevő országát. Ezek után a papír körbejár, minden delegáció összegyűjti, mi jut eszébe az adott országról. Ákos elmondása alapján

Magyarország papírjára rendszeresen felkerül a gulyás, a „good food”, a kelet-közép-európai országokhoz hasonlóan a korrupció és a bűnözés,

míg az USA-t rendszeresen azonosítják az elhízással, Németországot pedig Hitlerrel kötötték össze, bár Ákos észrevétele szerint ez a sztereotípia az utóbbi években mintha kicsit kopni kezdett volna. A gyerekeknek lehetősége van beszélni arról, hogy mit gondolnak a lapjukra felírt jellemzőkről. Egy-egy tábor végén újra előkerülnek a papírok, és átbeszélik, miben változott a résztvevők elképzelése, mit látnak már kicsit árnyaltabban.

„Volt egy jordán és izraeli egy táborban. A tábor végén sírva búcsúztak, pedig eleinte fújtak egymásra. A tragédia, hogy egy évre rá kitört a háború, és az izraeli lány addigra betöltötte a 18-at, és behívták katonának” – emlékszik vissza a táborvezető. Ákos sokakat nyomon követ az egykori táborozók közül, de sok egykori táborozóról, így az izraeli és a jordán lányokról sem tudja, hogyan alakult a sorsuk háborúzó országukban.

Ki engedheti meg ezt magának, vagyis a gyerekének? 

Be kell látni, hogy kell egy bizonyos anyagi helyzet ahhoz, hogy az ember egy négyhetes külföldi tartózkodást tudjon biztosítani a gyermekének.  Európában azonban vannak pályázati lehetőségek, például kevésbé módosakat támogat a CISV Hungary is, így például a magyarok közül átlagos anyagi helyzetű gyerekek is szoktak részt venni a táborokban.

Ákos hozzáteszi, hogy a fejlődő országokból viszont kizárólag a felsőosztálybeliekkel találkozott, hiszen ezekben az országokban nagyon nagyok a társadalmi különbségek. Mindemellett a CISV nem titkolt célja az is, hogy azoknak a gyerekeknek a szemléletét fejlessze, akik akár a következő generáció döntéshozói lesznek. Igazságtalannak tűnik, hogy erre csak a jobb módúaknak van lehetősége, viszont reálisan nézve feltehetően ők fognak olyan pozícióba kerülni, akik tudnak majd változtatni a káros társadalmi jelenségeken. Ráadásul a program sokszor

fel tudja nyitni a résztvevők szemét olyan dolgokra akár a saját országukkal kapcsolatban, amit nem láttak korábban.

„Egy távol-keleti országból érkező gyerek például itt látott először képeket arról, hogy az országában, ráadásul tőle pár kilométerre milyen szegénységben élnek emberek. Sírt, ahogy szembesült ezzel. Ő remélhetőleg olyan helyzetben lesz felnőttként, aki tud és akar majd ezen változtatni.”

A Covid a szervezetnek is sok nehézséget okozott, két éven keresztül egyáltalán nem voltak táborok, és sok mindent újra fel kell építeni a vezetőknek. Ákos kicsit szomorkásan meséli, hogy a világjárvány kezdete óta egy programon sem tudott részt venni, nem is tudja, mikor lesz legközelebb lehetősége rá, hogy munkájával támogassa az egyesületet. De a kérdésre, hogy mit adott neki az elmúlt sok-sok év, egyértelmű a válasz: „azt adta a CISV, hogy megismerhettem magamat és, hogy milyen ember szeretnék lenni. Toleranciát, önismeretet, rengeteg barátot és rengeteg készséget kaptam. Olyan készségeket, amiket az élet minden területén tudok használni.”