Egy kétévesnek is tudni kell, hogyan védheti meg magát – beszélgetés Kovács Ildikó önvédelmi oktatóval

Szocio

Egy kétévesnek is tudni kell, hogyan védheti meg magát – beszélgetés Kovács Ildikó önvédelmi oktatóval

Kovács Ildikó 17 éve, fiatal felnőttként került a küzdősportok és harcművészeti edzések közelébe. Akkor még nem tudta rávenni barátnőit az edzésekre, de azóta létrehozta saját női önvédelmi programját. A hozzá járók kérésére indított már gyermek önvédelmi csoportot, majd annak népszerűségét látva megalkotta a világ első önvédelmi kirakósát bölcsődés és óvodás gyermekek számára. Később Kalandos hétköznapok – Önvédelem gyerekeknek címmel mesekönyvet adott ki, amiben 2-6 évesekhez szólt. A kurzusok pörögnek, a mesekönyv folytatása készül, Ildikó pedig interjút adott arról, hol a harcművészetek helye az életünkben, vagy éppen mit kell megtanítani egy kétévesnek, hogy meg tudja védeni magát.

Miért érdekeltek a küzdősportok és harcművészetek, majd később az önvédelmi oktatás? Van emögött személyes indíttatás?

Fiatal felnőttként kezdtem el küzdősport- és harcművészeti edzésekre járni, és minden alkalommal az volt az igen erős benyomásom, hogy ez végre egy nagyon hasznos tudás. Annyi mindent tanul az ember az egyetemen csak azért, hogy levizsgázzon és legyen „papírja” róla, itt viszont minden órán azt tapasztaltam, hogy ez mennyire hihetetlenül hasznos: ha megyek haza és az utcán valaki megtámad, akkor oda tudok ütni, meg tudom rúgni, vagy ki tudok szabadulni egy fogásból.

Nagyon komoly trauma és családi probléma nincs a háttérben, de a családból hozom a tudatosságot, előrelátást, körültekintést – lányként mindig figyelmeztettek a szüleim, hogy figyeljek a környezetemre, nézzem meg, kivel vagyok együtt, stb. Ez passzol az önvédelemhez is, hiszen a legjobb önvédelem megelőzni és elkerülni a bajt. Nyilván az egyetemista évek alatt én is jártam bulizni, és bizony voltak olyan zűrös, húzósabb helyzetek, ahol lehetett volna komoly bajom. Alapvetően ezért ragadott meg a téma. Emellett nagyon szeretem ezt a fajta mozgást, mert előrelátást, taktikai gondolkodást igényel; figyelni kell a környezetet és egy lépéssel mindig a másik előtt járni. 2004 óta több harcművészeti stílust is kipróbáltam: judot, aikidot, jujutsut, karatét, bokszot és birkózást; ezekből raktam össze hét év tapasztalata alapján a női önvédelmi programomat.

Voltak más lányok az edzőteremben? 

Az első tíz évben csak fiúkkal edzettem. A küzdősportok akkoriban egyáltalán nem voltak divatosak a lányok körében, én is hiába győzködtem a barátnőimet, hogy ez mennyire élvezetes és hasznos, ők nem akartak fiúkkal együtt edzeni, a sportot magát pedig durvának és fájdalmasnak gondolták. Ez persze nem így van, de ezzel a tévhittel mind a mai napig meg kell küzdenem. A női önvédelmi programot éppen azért raktam össze, mert meggyőződésem, hogy nagy szükség van rá. Rengeteg tragikus sztorit hallottunk akkor és hallunk ma is a médiában, és nagy részük elkerülhető lenne, ha a nőknek lenne önvédelmi tudása. Éppen tíz éve indult az akkreditált női önvédelmi programom, és azóta is töretlenül megy. Egyedül a Covid tudott minket megállítani, de azt leszámítva soha nem maradt el egyetlen óra sem; még akkor sem álltunk le, amikor a kislányom született; a várandóság utolsó hetéig oktattam nagy pocakkal, után pedig rövid ideig két tanítványom ugrott be helyettem.

önvedelem

 

És hogyan jutottál el a gyerekekig?

A hozzám járó nők egy részének már volt gyereke, és szerették volna tudni, hogyan adhatják tovább nekik azt, amit tőlem megtanultak, vagyis hogyan taníthatják meg őket is az önvédelemre. Így indult el 2014-ben az első gyerekcsoportom, aminek épp ez volt a célja, hiszen az alapmozdulatokat, reakciókat, viselkedéseket meg lehet tanítani már kiskorban. Eleinte együtt voltak, a következő évben annyian lettek, hogy már szét kellett szednem őket ovis és sulis csoportra. Aztán egyre kisebbeket is elhoztak, idén már kétéves bölcsiseket is, ezért még jobban szét kellett bontanom a csoportokat: van egy bölcsis, kis- és középső csoportos, egy nagycsoportos és első-második osztályosokból álló, és egy harmadik osztálytól felfele induló csoport.

Mit lehet az egészen kicsiknek átadni és mit a nagyobbaknak? 

Már a legkisebbekkel is meg lehet beszélni, hogyan jelezzék másoknak, ha valami nem oké nekik, hogyan tartsanak ellent, ha szükséges, vagy ha mindez nem elég, hogyan tolják el a másik kezét. Ilyenkor ugyanis egy határozott fellépés által a testbeszéd már üzen: ezt velem nem teheted meg. Ez is önvédelem, ezt is tanulni kell. Kisiskolás korban pedig már elkezdem tanítani az ütés-rúgást is, mert ők már megértik, mikor és hogyan szabad azokat használni, és mert ezek a gyakorlatok nagyon jól fejlesztik az egyensúlyérzéket, a mozgáskoordinációt is. A 12 éves kor feletti gyerekeket már a felnőtt csoportban tanítom, ezek és a gyerekedzések is folyamatosan zajlanak.

Honnan jött az önvédelmi kirakós és aztán mesekönyv ötlete? 

Sokan nem jutnak el hozzánk, vidékről is sokan kerestek meg, nekik telefonon és online módon próbáltam segíteni, de éreztem, hogy ez így nem elég, kellene még valami plusz. A kislányom nagyon későn, hároméves korában kezdett el beszélni, így amikor bölcsibe ment, azon gondolkodtam, hogyan tudja majd elmesélni, ha valami baja van, hogyan fogok tudni neki segíteni, ha bántják. Tulajdonképpen a kislányom miatt jött a kirakós ötlete, amely tíz különböző, gyakran előforduló konfliktushelyzetet – például hajhúzás, harapás, rugdosás, játék elvétele, lökdösődés, falhoz szorítás stb. – mutat meg, 3-3 kirakós darabbal, amelyek megmutatják, mi a teendő ilyenkor. Nagyon sok fejlesztőpedagógus, pszichológus, védőnő, óvónő keresi.

Ugyanakkor

a szülők részéről még mindig éreztem a bizonytalanságot, hogy nem tudják, mit mondjanak a gyerekeiknek, milyen tanácsot adjanak, ha bántják őket.

A kislányommal állandóan baba-mama klubokba jártunk előadásokat tartani az önvédelemmel kapcsolatban, ahol gyakran jöttek elő ezek a kérdések. Ezért született meg a 2-6 éveseknek szóló mesekönyv, amelyben a kirakós tíz története van leírva, mindegyikhez kapcsolódik egy Tudtad? című lábjegyzet az adott cselekvés veszélyeiről és egy Mit tegyél hasonló helyzetben? című konkrét tanács – mindez a gyerekek nyelvén megfogalmazva, képekkel kísérve.

Kassai Eszter íróval már négy éve dolgozunk együtt, segít nekem háttérmunkákban, ő nézte át és formálta kerekké a történeteimet és egészítette ki a tesós résszel, hiszen neki két kisfia van. Ezt tehát az élet hozta, nem volt megtervezett. Magam is meglepődtem a sikerén, már a negyedik utánrendelésnél tartunk; viszont emiatt most már tervezem a folytatást is. Sok új sztorim összegyűlt már, akár két könyvnyi is, nagyobb gyerekeknek, kisiskolásoknak, olyan jellemző helyzetekről, mint csúfolódás, kiabálás, köpködés.

önvedelem

 

Szülőként azt gondolom, abban rejlik a könyv sikere, hogy gyakori konfliktushelyzetekre ad nagyon egyértelmű választ, melyek lényege a gyerek saját határaink meghúzása-megvédése, erőszak alkalmazása nélkül. Megerősíthetem, sokunkban van bizonytalanság a helyes reakciót illetően, sőt akár vita is családon belül (míg apa mondja: üss vissza, fiam, anya tiltakozik: semmiképp, inkább fordulj a tanító nénihez, a gyerek viszont sem ütni, sem árulkodni nem akar, stb.) Szerinted miért fontos az önvédelem a gyerekek számára? Miért ne üssenek vissza és miért ne forduljanak a felnőttekhez? 

Nagyon jó, hogy ezt felhoztad; ezért is fontos az önvédelemről beszélgetni, és ezért is remélem, hogy közbeszéd tárgya lesz a szülők, pedagógusok között. Nincs ugyanis benne semmi ördöngösség, csak magától a témától félünk, mert van egy csomó tévhit és hárítás ezzel kapcsolatban is. Például, sokan mondják: ez velem vagy az én gyerekemmel úgysem történik meg;

sokan pedig nem bíznak a saját gyerekükben: úgysem tudja megvédeni magát, kicsi még hozzá. De miért ne történne meg? És miért ne tudná megvédeni magát?

Csak meg kell rá tanítani, hogyan lépjen fel határozottan, mondjon nemet, mutassa meg a határait. A kicsiknek ezeket tanítom játékos formában, illetve tanítom a szülőket arra, hogyan segítsék, támogassák ebben őket. Ha ugyanis a szülők nem foglalkoznak ezzel az említett okok miatt, fennáll annak veszélye, hogy a gyerekek a „maguk módján” oldják meg: vagy agresszívan nekimennek a másiknak, visszaütnek, csípnek, rúgnak stb., vagy nem tesznek semmit, és így könnyen áldozattá válhatnak; s mindezt úgy, hogy a szülő nem is tud róla, csak akkor, amikor a gyerek már nem akar oviba-iskolába menni. A szülőnek és a gyerekeknek is fontos tudnia, hogy abban az intézményben, ahol a napja nagy részét tölti, biztonságban van, és a konfliktusos helyzetekben meg tudja magát védeni. Ez önbizalmat ad számukra az élet más területein is. A hozzám járó felnőttek állítják: sokkal magabiztosabbak, határozottabbak, akár egy munkahelyi megbeszélésen is egész más a kiállásuk. Ugyanígy hat ez a tudás a gyerekek személyiségére, viselkedésére.

Az utóbbi tévhittel kapcsolatban bennem is felmerül: vissza lehet élni a tanultakkal az edzőtermen kívül? A fiaim karateedzője például megtiltotta, hogy az edzésen tanult fogásokat az iskolában alkalmazzák, s ők ezt annyira komolyan vették, hogy még védekezésre sem merték használni. Jó ez? 

Egy kisgyermek az edzésen teljes erejét beleadja a gyakorlatokba, ugyanakkor nem feltétlenül tudja különválasztani az edzést és az iskolát. Az edző azért mondja, hogy edzőtermen kívül ne, mert ha ugyanazzal az erővel vagy módon, amit évről évre fejlesztenek az edzőteremben, valahol máshol indulatból, dühből, félelemből üt vagy rúg, az már egy gyermeknél is nagyon pontos és erős ütés vagy rúgás lehet, amivel komoly sérülést okozhat másoknak. Ez valóban egy nagy ellentmondás a küzdősportok, harcművészetekkel kapcsolatban. Ugyanakkor nagyon jó mozgást adnak; ha engem kérdeznek erről, akkor én magam is a judot, karatét vagy aikidot szoktam ajánlani azzal, hogy nagyon nézzék meg, ki az edző, milyen a személyisége, hogyan építi fel az edzést és hogyan kommunikál.

Szerintem indokolt, amit az edzőtök mond, de ezt lehet ennél bölcsebben is kommunikálni, iskolás korban már mindenképpen. Épp ezért én egészen kiskorban ütés-rúgást nem tanítok, csak az eltolást, kisiskolás korban viszont már elkezdem, mert ezek a gyakorlatok nagyon jól fejlesztik az egyensúlyérzéket, mozgáskoordinációt is, viszont én ezt így kommunikálom: ezzel nem kérkedünk az iskolában,

nem mutogatjuk, ez egy titkos tudás, ami azért van, hogy ha tényleg bajba kerülsz – például az utcán beléd kötnek, vagy az iskolában az osztálytársad bántalmaz – akkor meg tudd magad védeni.

Ha egy oktató ezt így kommunikálja, akkor szerintem a gyerek megérti és nem okoz benne blokkot. Ezzel kapcsolatos egyébként egy másik gyakori tévhit az önvédelmi oktatást illetően: vannak, akik azt hiszik, hogy verekedésre tanítom a gyerekeket, és akkor majd biztosan az oviban-suliban is verekedni fog. Nyilván ez nem igaz, de még most is van olyan óvoda-iskola, ahol erre hivatkozva nem engedik kitenni a plakátjaimat. 

önvedelem

 

Mégis sok fronton elérsz a szülőkhöz, már személyes konzultációkat is tartasz. Miért érezted ezt fontosnak?

Igen, tartok konzultációkat szülőknek is külön, de szülő-gyerek foglalkozásokat is, mert nagyon fontosnak tartom, hogy ezt az egész szemléletet a szülő is megtanulja, hiszen ő van a gyerekével a legtöbbet; és ő van ott, amikor a gyerek hazajön és elmeséli, hogy az ovistársa megharapta, és neki kell jól reagálnia. „Eltoltad magadtól? Nem? Nem baj, akkor majd legközelebb tégy így.” Azzal, hogy látják a foglalkozásaimat vagy egy tanácsadás keretében átbeszéljük, segíteni tudok nemcsak a gyereknek, hanem a szülőknek is.

Emellett tanítok iskolákban, tesi vagy osztályfőnöki óra keretében, ha az iskolai alapítvány tud erre szánni keretet; jellemzően 6-8 alkalommal, és ilyenkor akár olyasmi is szóban jön, mint például a biztonságos közlekedés, ha már egyedül járnak iskolába. Emellett önvédelmi előadásokat, alaptechnikákat tanítok nyári táborokban. Ilyen alkalmakkor beszélgetünk érzelmekről, érzésekről  és arról, hogy mit szabad, mit nem, és miért. És ha a foglalkozás közben „interakcióba” kerülnek egymással, akkor megállunk és megbeszéljük. És mivel párban dolgoztatom őket, mindkét szerepbe kerülve saját élményt, tapasztalatot szereznek, és így könnyebb nekik átadni azt is, hogy mit miért nem teszünk, vagy ha velünk csinálnak olyasmit, amit nem szeretnénk, akkor ezt hogyan jelezzük.

Ajánljuk még:

Ökotemetkezés: lehetsz még fa s a fán virág

Hamvasztás vagy koporsó. Ez a két legismertebb formája a hazai temetkezési lehetőségeknek. Választhatunk zenét, színeket és szöveget, a legtöbb helyen papot is, de a végső búcsú személyre szabottabb formáinak lehetőségeit már csak kevesen ismerik. Az elmúlás egy szent és mélyen tisztelt része az életnek, de talán sokkal több és sokkal színesebb annál, mint amire elsőre gondolunk. Ezúttal egy kevésbé ismert oldalát mutatjuk be. A legnagyobb tisztelettel.

 
X
Már követem az oldalt