Egy angolai kispap lakott velünk – Interjú Antonio Guiomar Kalumbo verbita szerzetessel

Márciusban egy igen különleges élményben volt részem a családommal. Városunkba a verbita szerzetesrend misszionárius papjai érkeztek, hogy a hosszú hétvégén előadásokkal és tanúságtételükkel mélyítsék el még jobban az emberek hitét. 

Befogadtunk egy angolai kispapot, az otthonunkba és a szívünkbe egyaránt

A verbita rend Magyarországon élő és tevékenykedő tagjai évente két alkalommal szoktak missziós hétvégét tartani. Amikor a mi városunkban jártak, családoknak lehetett jelentkezni a papok és kispapok elszállásolására. Férjemmel úgy döntöttünk, mi örömmel befogadnánk egyet közülük arra a négy napra. Nagyon izgultunk, hiszen közel két évig alig történt velünk valami, a járványügyi helyzet miatt nem igazán mentünk sehova, és hozzánk sem jöttek vendégek.

Egy csütörtök este férjem kíséretében megérkezett Kalumbo, az angolai származású kispap. Ő legalább annyira izgult, mint mi. Nagyon derűs természetű, mosolygós, kedves fiatalembert ismerhettünk meg a személyében. Megmutattam neki a szobáját, ahová lepakolhatta a dolgait, majd csatlakozott hozzánk az étkezőben, és együtt vacsoráztunk. Miután a gyerekek elaludtak, mi, felnőttek beszélgettünk, eleinte magyarul, utána átváltottunk angolra. Kalumbo még csak augusztus óta él Magyarországon, és bár fantasztikusan beszéli a mi nyelvünket, egy idő után elfárad. Ez teljesen érthető, hiszen a magyar nyelv az egyik legbonyolultabb és legnehezebben tanulható nyelv a világon.

Napközben a helyi templomokban teljesítette missziós kötelességeit és feladatait, ám minden reggel együtt reggelizett a családdal, majd együtt is vacsoráztunk.

Magyar háziasszonyként igyekeztem minél több hungarikummal megismertetni. A babgulyás volt az egyik kedvence.

A gyerekek az első perctől kezdve rajongtak érte, és ahogy láttam, ez kölcsönös volt. Játszott velük, sokszor megnevettette őket, és még luficsatáztak is sok felfújt lufival, miközben hangosan szólt a Lambada. Amint Kalumbo meghallotta ezt a dalt, azonnal táncra perdült, hiszen az ő anyanyelve a portugál.

 

A negyedik napon, vasárnap együtt mentünk a délelőtti misére, majd volt egy kis pogácsázás, beszélgetés a templomi közösség részére. Végül elbúcsúztunk tőle, és szomorkás hangulatban hazasétáltunk. Megszoktuk, hogy velünk van, és furcsa volt tudni, hogy aznap este már nem jön hozzánk haza. Este, altatáskor megkérdeztem a félálomban mellettem fekvő négyéves kisfiamat, mit gondol Kalumboról. Ő ezt válaszolta:

„Jót gondolok róla, szeretem őt!” Egyik kislányom pedig ezt mondta: „Anya, láttad, hogy milyen szép Kalumbo keze? Csokoládébarna, a tenyere pedig fehér. Olyan mint egy süti!”

Szeretem a gyerekekben, hogy őszinték és tiszta lelkűek. Annak pedig külön örülök, hogy egy angolai kispapot kaptunk, mert abban a négy napban a gyerekek egy életre megértették és megtanulták, hogy minden ember egyenlő, nem számít a bőrszín, hiszen mindannyiunkat Isten teremtett.

Abban a néhány napban sokat beszélgettünk vele, és talán mondhatom, hogy igazi barátság alakult ki közöttünk. Néha tátott szájjal hallgattam, amikor az életéről mesélt nekünk, ahogy kifejtette filozofikus gondolatait egy-egy igen érzékeny, világunkat nagyon is érintő problémáról. Kalumbo pozitív hozzáállása és vidámsága pedig mindig azonnal átragadt ránk. Arra gondoltam, hogy szeretném megosztani veletek Kalumbo értékes meglátásait és véleményét, mert biztos vagyok benne, hogy más is megtalálná bennük a kincset, amiből a lélek töltekezhet. Felkértem őt egy interjúra, ő pedig boldogan igent mondott.

Kalumbo, mesélnél a gyerekkorodról? Hol nőttél fel?

1995-ben születtem az Atlanti-óceán partján fekvő Angolai Demokratikus Köztársaságban. Nagyon nehéz gyermekkorom volt, mert egy 30 évig tartó háborús konfliktus tetőpontján születtem. A harcok egyik fő színtere a szülővárosom volt, így gyermekkoromban állandóan bujkálnunk kellett anyámmal és testvéreimmel. Apám nem volt velünk, mert katonaként ő is részt vett a harcokban.

Még a béke megteremtése után is sokáig nyomorúságos körülmények között éltünk. Éhezés, rendkívüli szegénység és nemzeti gyász uralkodott. Az alapvető oktatási, élelmiszer-, energia- és vízellátási infrastruktúrát lerombolták. Röviden, a hazám mint szervezett állam felépítése csak a béke kihirdetésével kezdődött.

 

Mikor kezdett el körvonalazódni benned, hogy pap szeretnél lenni? Hosszú út vezetett az elhatározásodig, vagy esetleg köthető egy bizonyos eseményhez?

Az igazat megvallva, kamaszkoromban kezdtem el templomba járni, tehát a papság gondolata nem kísérte a felcseperedésemet. Tizenöt éves koromban csatlakoztam a ministránsok csoportjához. A légkört, amit az ember itt belélegzett, áthatotta a hivatás gyümölcsösének illata. Ebben a környezetben született meg a vágyam, hogy én is pap lehessek. Bár kezdetben csak a filozófia tanulása miatt léptem be a szemináriumba, mégis úgy gondolom, hogy a papi hivatás isteni sugallat volt, amelyet a képzésem során kaptam.

Te választottad Magyarországot, vagy ide kellett jönnöd noviciátusba?

Nem Magyarországot választottam. Akkoriban nagyon vágytam arra, hogy Argentínába menjek a felszabadítási teológia miatt, amit annyira szerettem volna tanulmányozni, de az isteni gondviselés úgy döntött, hogy Magyarországra kell jönnöm. A magyarság egy isteni ajándék volt, szóval itt vagyok, életvidáman, rendkívüli emberek között. Áldott legyen érte az Isten! 

 

Mennyire volt számodra sima vagy akadályokkal teli ez az út?

A noviciátusban a papjelölt egy sor gyakorlaton megy keresztül. Ezek célja, hogy lelki, szellemi, pszichológiai és érzelmi téren tökéletesedjen, és hogy kiegyensúlyozott lelki életet élhessen. Az ilyen gyakorlatokban óhatatlanul vissza-visszatérnek a válságok is.

Én egy nagy horderejű lelki válsággal találtam magam szemben, amelynek során a Krisztus igazságával, Isten létezésével és következésképpen hitem értelmével kapcsolatos kérdések sora kavargott bennem.

Végül felismertem, hogy nincs értelme az intelligenciámra bízni ezeknek a problémáknak a megoldását, mert túlmutatnak az emberi képességeken.

Ekkor vetettem magam Isten kezébe. Ő arra ösztönzött, hogy olvassak könyveket Jézus történelmi életéről és a spiritualitásról.

Egy időutazás vette kezdetét, ahol mindegyik íróval egy lelkigyakorlaton vettem részt, így a végén azt tudtam mondani Istennek, hogy most már teljes mértékben az Ő szolgája vagyok. Nem akarok választani vagy javasolni, hanem csak engedelmeskedni, mert „Rászedtél, Uram! S én hagytam, hogy rászedj” (Jer 20,7).          

Már nagyon jól beszélsz magyarul. Mennyire nehéz a magyar nyelvet elsajátítani?

Először azt hittem, hogy a magyar egy szláv nyelv, de később rájöttem, hogy közel sem az. Ez egy exkluzív nyelv, és ezért nehéz. Amikor látlak titeket beszélni, azon tűnődöm, hogyan tudtok úgy mondatokat megfogalmazni, hogy nem kell először átgondolnotok a bonyolult szabályokat, amelyeket ez a nyelv előír, és mégis minden világos a fejetekben...  

 

Mik a terveid, feladataid a következő egy-két évben? 

Remélem, hogy a nyelvtanulás második félévének végére olyan jelentős tudással rendelkezem, amely lehetővé teszi, hogy folyékonyan beszélgessek a nyelven. Ha ez sikerül, jövőre megkezdem a teológiai tanulmányaimat Budapesten. Amikor befejezem a képzést, el kell küldenem a generális elöljárómnak és a tanácsának nyolc országot, ahol szeretnék dolgozni. A döntésüktől függ, hogy a pappá szentelés után hol fogom végezni a munkámat. 

Mi indít manapság egy fiatal férfit e nemes és csodálatos hivatás felé? Azt gondolom, ez nem egy könnyű döntés, főleg a mai világban.

Manapság nagyon kevés a motiváció a vallásos vagy papi életmódra. A fiatalok inkább a multinacionális cégek igényeinek akarnak megfelelni, mert ezek a cégek jelentik számukra a biztos kikötőt. A mai társadalom rendkívül anyagias lett, sok pénz kell ahhoz, hogy intenzíven élhessünk. Ha a mi generációnkra nézek, a szeretet alantas hiányát látom, amely individualizmushoz és reménytelen magányhoz vezetett.

A bizonytalanság e képe ellenére Isten mindig hivatást támaszt népe körében (2Móz 3,4). Annak a kongregációnak, amelyhez tartozom, karizmája a misszió, és a verbita misszió tartalma az isteni Ige hirdetése a határvidékeken, vagyis ott, ahol nem ismerik, vagy ahol ismerik, de nem eléggé. A magam részéről, amellett, hogy a verbita lelkiségnek szenteltem magam, Isten szeretetének is szenteltem magam. Amikor az Újszövetség könyveit olvasom, Krisztusnak mint Szeretetnek a képe az, ami a leginkább megvilágosítja számomra az ő küldetését ebben a világban.

Üzennél valamit a mai fiataloknak? Úgy egyáltalán az embereknek?

Fiatal vagyok még, imádom a rap zenét és a tornacipőket. Épp ezért a többi fiatalhoz szeretnék szólni: arra szeretnélek buzdítani benneteket, hogy ne veszítsétek szem elől a hitet! Megértem, hogy a tudomány lenyűgöző, és arra csábít, hogy abban bízzunk Isten helyett.

Bár egy számítógépes animáció is lehet lenyűgöző, de soha nem lesz olyan szép, mint a természet tavaszi tájképe.

Egy robot szenzációs, mert emberi remekmű, amely egy bizonyos élőlény tevékenységét utánozza, de soha nem lesz olyan rendkívüli, mint a hangya, amely él és mozog. Olyan titokzatos törvényeknek engedelmeskedik, amelyek elhitetik velünk, hogy mögötte feltétlenül kell lennie valaminek. 

Szenteld magad ennek a valaminek a kimerítő keresésére, akár korunk eszközeit is igénybe veheted. Dolgozz keményen, és ne nyugodjon meg a szíved, amíg meg nem találod ezt a valamit!

Soha nem késő Istenhez fordulni

Most Kalumbo után visszakanyarodnék a saját történetemhez. Én egy Hajdú-Bihar megyei kisvárosban nőttem fel. Édesanyám nevelt engem és testvéreimet, szeretetben ugyan, de Isten nem volt központi része az életünknek. Nem voltam megkeresztelve, nem imádkoztunk, és nem jártunk templomba. Hétéves voltam, amikor édesapám elhagyott minket. Ez volt az első igazán nagy próbatétel nekem és a családomnak. Majd tizenhat évesen elvesztettem a párom, akivel nagyon szerettük egymást. Huszonkét éves volt, és rákban halt meg. Most, felnőttként visszagondolva ezekre az eseményekre, azt kívánom, bárcsak valaki odajött volna hozzám, és azt mondja:

„Nina, Isten van, veled van, és szeret téged. Ne félj segítséget kérni tőle. Kérj tőle erőt és kitartást. Hidd el, adni fog!”

Ha annak idején megtaláltam volna az Istenhez vezető utat, biztos könnyebben viseltem volna a nehéz gyerekkoromat, majd a szinte elviselhetetlen gyászt, ami éveken át emésztett.

Az élet úgy hozta, hogy egy mélyen vallásos családból származó férfi felesége lettem. Gyönyörű egyházi esküvőnk volt, és két kislányommal együtt 2016-ban megkeresztelkedtem. Két éve gyóntam először, majdnem fél órán át tartott, de az érzés, amit utána éreztem, elmondhatatlan. Ahogy egy vasárnapi misén részt venni a családommal is igazi ünnep. Istenben bízva az élet teljessé válik!

Fotók: Antonio Guiomar Kalumbo