Szocio

Az emberiség vesztésre áll az empátia és érzékenység területén – interjú Tóth Ákossal

A hamarosan 10. születésnapját ünneplő Age of Hope az első olyan gyermekvédelmi alapítvány, ami a legismertebb közösségi oldalon lett országos hírű, a vörösiszap-katasztrófa idején. Életre hívójával, az eredetileg soproni, sportmasszőr végzettségű Tóth Ákossal, az egyik legérzőbb szívű tetovált sráccal, volt punkkal és Prodigy rajongóval beszélgettünk gyerekekről, önkéntességről, karácsonyról.

Mi volt anno az a meghatározó élményed, melynek hatására megfogalmazódott benned, hogy létre kéne hozni egy ilyen segítő szervezetet?

A gyerekvédelemben dolgozom 20 éve, ezt nem lehet egy élményhez kötni, ez egy út. Amikor Sopronban éltem, más civil szervezetekkel próbáltunk együtt dolgozni, táborvezető is voltam, közben óriási forrásmegvonások zajlottak a gyermekvédelem területén, de szerencsére magánemberként le tudtam hívni olyan forrásokat, amelyekből nyaraltatni tudtuk a gyerekeket. Végül ez lett a fő motivációja az egész éves munkánknak.

Mikor Budapestre kerültem és 2010-ben segítséget kértem az ajkai vörösiszap-katasztrófa idején, azt láttam, hogy

eldobok egy kavicsot, és nagyon sokáig hullámzik a víz.

Ez egy jelzés volt számomra, hogy ha ennyi ember számára jelentem a „hiteles adománytovábbítót” akkor szervezeti formában kéne tovább gondolkodni. Ezek a pozitív energiák irányíthatók, érdemes volt egyben tartani őket.

Mi az Age of Hope fő profilja?

Hóhelyzet, árvíz, katasztrófa – minden jelen volt az AOH életében, de a gyerekvédelmi vonal a legfontosabb. A hátrányos helyzetű gyerekek szabadidejének a hasznos eltöltése továbbra is a prioritás, a cél. Tavasszal, nyáron kirándulásokat szervezünk, nyáron 5 helyszínen nyaraltatunk Horvátországtól a Balatonig, ami egy forintjába sem kerül a szülőknek, teljes mértében az alapítványunk támogatja.

Hogy álltok az önkéntesekkel? A legtöbb non-profit szervezet ezen a téren (is) sokat küzd...

Amire nagyon büszke vagyok, az az 50 órás önkéntes szolgálat megszervezése a 14-16 éves diákok körében. Mondhatom, hogy felnőtt már egy önkéntes generáció, persze mindig van lemorzsolódás, de egyre több iskola áll mögénk ebben az ügyben. Sajnos, hallok olyan közösségi szolgálati tevékenységről, hogy asztalt tologatnak, vagy virágcserepet pakolnak a gyerekek a suliban, mert a tanárok csak így tudják rávenni őket, hogy segítsenek valamit.

Ezek a gyerekek teljesen fordítva ülnek a lovon, ezt a generációt már sokkal nehezebb motiválni, mint a korábbiakat, ezt tanévről tanévre érzem.

Nálunk az önkéntesség nem arról szól, hogy „biodíszleteket” keresek a diákok személyében, hanem, hogy fogja meg a liszteskartont, aztán rakja odébb. Mi egy tanévnyi szerződést kötünk velük, 35 órát kérünk évközben, a maradékot nyári táborokban teljesíthetik. A sportmasszőri hátterem miatt, nagyrészt élsportoló gyerekek jönnek hozzánk, nincs toborzás, én nem könyörgök senkinek.

Minden „katasztrófaturizmussal” indul, amikor egy belvárosi gyerek meglátja, hogy hogyan élnek tőle egy-két órányira a vele egyidős srácok. Mindig egy projekt (tisztálkodószerek, ruhák, élelmiszerek kiosztása stb.) keretén belül visszük oda őket önkénteskedni, így sokkal motiváltabbak lesznek, mert vannak már a fejükben képek, emlékek, például hogy miért nem volt a faluban élő gyerekeken zokni. Hogy máshogy magyarázzam el egy jómódú diáknak, hogy mi a nélkülözés? Azt hiszi az a szegénység, ha valakinek betörik a telefon kijelzője és nincs két napon belül kicserélve.

Az emberiség vesztésre áll az empátia és érzékenység területén, mi megpróbálunk a magunk területén, magunk eszközeivel ezen változtatni.

Ha jól sejtem, a te karakán, hiteles, önazonos jellemed sokat segít a helyzeteken.

Igen, biztosan a karakter is számít, de a hitelességet nem én döntöm el. Mint mondtam, nem toborzunk gyerekeket, de ha kell, természetesen beszélek a szülőkkel, bár sokszor erre sincs szükség, a programok fotói magukért beszélnek.

Néha megesik, hogy a szülő hív fel, hogy mit tudok a gyerekéről, mert velem többet beszél az utóbbi időben.

Kell a személyes kontaktus, pont ezért nem tudok évente 10-20 közösségi szolgálatost felvenni, inkább 2-3 állandó emberrel dolgozunk.

Van olyan visszatérő probléma, amivel folyton meg kell küzdenetek?

Van: az, hogy hosszú távon nem tudok segíteni, és egyszerűen, érdemben nem tudok ezeknek a gyerekeknek a jövőjén változtatni. Sokszor összeszorult már a szívem, lehetett volna ezt jobban menedzselni, sok mindent lehetett volna, de nem tudok és nem is szeretnék olyan alapítványokkal versenyezni, akiknek 10 főállású marketingese van és teleszórják az országot óriásplakátokkal. Ha ebbe az autóba 100 gyereknek való tanszer van, akkor attól is nagyon boldog vagyok, ahhoz képest, hogy 15 éve Sopronban még gondot okozott az is, hogy eljussunk a falvakba.  Mindig a mihez képest számít. Ennyi munka mellett sem dőlünk hátra, hanem dolgozunk tovább, mindig előre nézek, és mivel tervezhető programok vannak, tudom, hogy a december nagyon húzós, de aztán két hétre elmegyek pihenni és kikapcsolódok.

Egy bográcshoz hasonlítanám az alapítványunkat, melybe, ha megszakadok is csak 90 adag étel fér bele.

De a kapcsolatrendszerünk segítségével, az emberek együttes erejével,

mindig meg tudjuk főzni azt a 600-800 adag ételt.

Mi az az álom, vagy cél, ami még várat magára?

Az Alapítvány egyszemélyes olyan értelemben, hogy nekem kell megszereznem és beosztanom, hasznosan felhasználnom a pénzt. Önálló tevékenységet, programokat, amelyek tőlem függetlenek, nem tudunk szervezni, mert sajnos még mindig nincs ehhez kompetens emberi erőforrásom. Persze, voltak nagyobb álmaim, pl. hogy legyenek Age of Hope-os házikók, ahol a gyerekek kollégium-szerűen tudnának élni, és csak a 3000 Ft-os buszbérlet hiányozna a szakmunkásképzőhöz. Hozzáteszem, majdnem minden álmom teljesült, de ezek a nagyok nem. Borsodba, Szabolcsba járunk, de a gyerekek mindennapi életében nem tudunk jelen lenni. Viszont megtaláltuk azokat a szervezeteket, akikkel együtt tudunk működni. Két és fél állás mellett csinálom az Age of Hope-ot, erre futja energiából, időből.

Milyen lesz idén a gyerekek karácsonya?

Megcsináljuk az Ezer gyerek karácsonyát, december 19-én indulunk a szegény falvakba, hogy kiosszuk a cipős dobozokat. Ez a maroknyi önkéntes csapat hatalmas munkát végez, és ez büszkeség. Tavaly januárban csináltunk egy téli turnét is, mert nagy szükség van olyankor is a segítségre, 2,5 tonna tartós élelmiszert osztottunk ki.

És a tiéd?

Egy Hooligans dal jut erről az eszembe a Tartson örökké, ahol a refrén, hogy: „Az összes dolog az életemben, minden jó és szép”. Egy kicsit kontrasztos volt, hogy évekig egyedül karácsonyoztam, de pár éve már van kihez hazamennem. Ha globálisan kívánhatnék valamit, akkor nagyobb odafigyelést kérnék az emberektől. Egy süteményt a magányos szomszédnak, vagy egy jó szót, egy őszinte kérdést arról, hogy a másik hogy van.

⁄⁄⁄ Ha jótékonykodnátok, az Age of Hope megmutatta, szerintük milyen egy igazán hasznos és szép karácsonyi ajándék doboz:

 

 

Ajánljuk még:

A somvirág legendája

Emberemlékezet óta világmagyarázatokat gyárt az ember, a számára fontos dolgokról pedig egyenesen legendákat. A folklórhagyomány kultúránk legerősebb szövete: éppen arra garancia, hogy íratlanul is továbbadhassuk azt az ősi tudást, amelyből azzá a közösséggé lettünk, akik ma vagyunk. A legendák valójában olyan útjelzők, melyeket követve kultúránk mélyrétegeihez juthatunk. Kikelet havának első napján fogadjátok szeretettel kimeríthetetlen folklórkincsünkből a somvirág legendáját.