Az államalapítás asszonyai: mit tudunk a korabeli nőkről?

Szocio

Az államalapítás asszonyai: mit tudunk a korabeli nőkről?

Milyen törvények vonatkoztak a nőkre az államalapítást követő időkben, és mivel tölthette napjait az Árpád-ház uralkodása idején egy nő? Bachusz Dóra történész segítségével többek között ezekre a kérdésekre kerestük a választ. 

Mióta világ a világ, nők és férfiak osztoznak a Földön. Hogy mit gondolnak egymásról, hogyan élnek együtt, vagy épp ki nyom el kit, az koronként, még inkább társadalmanként változik. Az európai történelem ismerői tisztában vannak vele, hogy a patriarchális társadalmi berendezkedés milyen hatást gyakorolt generációk sorára, ahogyan az sem újdonság, hogy a férfiak által vezetett birodalmak női sorsairól keveset tudunk. Akiket mégis név szerint ismerünk – mint például Géza fejedelem felesége, Sarolt –, azok jellemzően az uralkodó család nőtagjai.

Az „átlagos emberek” mindennapjairól – vagyis azokról, akik nem voltak a szűk vezetői réteggel közvetlen, szoros kapcsolatban – többnyire csak feltételezésekkel élhetünk. És bár nincsenek beszámolók arról, milyen volt a nők élete az államalapítás idején, mégsem gondolhatjuk, hogy teljesen megfeledkeztek róluk: a törvények például már Szent István idejében külön foglalkoztak az asszonyokkal.

Női (külön)jogok a középkori Magyarországon

Bachusz Dóra történész a Szent István és Könyves Kálmán ideje között megjelent dekrétumokat vizsgálva három csoportba osztotta a nőket érintő rendelkezéseket: a családi kapcsolatra vonatkozó, a vagyonjogi kérdésekre vonatkozó és a büntető rendelkezéseket listázó feljegyzésekre. Mivel a törvények az esetek nagy részében egy adott, meglévő problémára reflektáltak, következtetéseket vonhatunk le az írásokból.

„Egy Szent István idejéből származó cikkely például azt taglalta, mi a teendő, ha egy férfi elszökik a házasságkötés előtt. Könyves Kálmán korából már olyan irat is maradt fenn, ahol arról szólnak, hogy ha egy nő hagyja el hitvesét, ugyanolyan szankciókkal illessék, amikkel egy férfit illetnének. Ezekből a rendelkezésekből sejthetjük:

az államalapítás és a keresztény hitre térés után sem lehetett teljesen szilárd a család formája,

azonban az örökösödés okán létfontosságú volt, hogy azt rögzíteni tudják. Ugyanakkor egy törvény nem garantál változást: attól, hogy valamit előírtak, nem biztos, hogy érvényesíteni tudták a rendelkezést” – magyarázza a történész.

Szintén István idejében írtak a nőkről a büntető rendelkezések között is, áldozati és elkövetői minőségben egyaránt. Ha áldozatként írtak a nőkről, akkor főleg lányrablások és erőszaktevések kapcsán szerepelnek. Ha egy férfi elrabolt egy nőt, esetleg foltot ejtett becsületén, vissza kellett vinnie a lányt szüleihez, és kártérítést kellett fizetni. Ha nemi erőszakról volt szó, akkor a férfi ugyanolyan büntetésre számíthatott, mintha embert ölt volna.

Amikor a nőt elkövetőként említi a törvény, akkor főként lopásról és prostitúcióról beszél. Ezek esetében a nők hasonló büntetést kaptak, mint a férfiak. A legborzasztóbb bűn, amit egy nő elkövethetett, csecsemőjének megölése volt.

Életek értéke, avagy a vérdíj

Szintén Szent István idejéből maradt fenn egy rendelet, amely meghatározta az emberélet értékét, vagyis a vérdíjat: ennyit kellett fizetni (az elhunyt családjának, az egyháznak és a tisztviselőknek), ha valaki megölt egy embert. Ezeket vizsgálva láthatjuk, más fizetőeszközben, más értékben mérték a férfiak és nők életét, ahogyan a különböző társadalmi osztályokhoz tartozó nők vérdíja sem volt azonos. Mégis tévedés azt gondolni, hogy a nők teljes jogfosztottságban éltek volna.

A 13. századtól voltak hazánkban csak nőkre vonatkozó szabályozások, engedmények. Ilyen volt

  • a hajadoni jog, amelynek értelmében státuszához méltó ellátásra tarthattak igényt rokonaiktól azok a lányok, akik nem házasodtak meg
  • a leánynegyed, amely az apa halála után járó negyedrész volt, s amely az összes női leszármazottat együttesen illette meg
  • az özvegyi jog, amely szerint egy megözvegyült nő újraházasodásának idejéig igényt tarthatott férje családjától a státuszának megfelelő ellátásra
  • a hitbér: amely gyakorlatilag az asszony „vételára” volt, szüzességének kifizetése. Ha egy nő hűtlen volt férjéhez, ezt az összeget elvesztette
  • a jegyajándék, amely azokat az ingóságokat jelentette, amiket menyasszonyként szerzett egy lány. Ez a házasságban nem is vált közös tulajdonná, csak őt illette
  • a hozomány, amely olyan ingó vagy ingatlan javak összessége volt, amiket az asszony hozott a házasságba, s közös tulajdonná váltak
  • és később a közös szerzemény is, aminek értelmében a nőt közszerzőnek ismerték el a házasság alatt gyűjtött vagyon elosztásakor, vagyis a férj halála esetén a vagyon fele a nőt illette.

Mit vártak el a nőktől ebben a társadalomban?

„Elsődleges feladatuk a gyerekszülés és az utódok gondozása volt. Ezért is foglalkoztak a törvénykönyvek Szent László és Kálmán idejében is a paráznasággal: ha hűtlenségen kaptak egy nőt, bíróság elé vihették, ahol bűnbánatot írhattak elő neki. A férje visszafogadhatta, de akár el is küldhette ezután. Akár meg is ölhette hűtlen feleségét, és utána nyugodtan újra is házasodhatott, ha azonban felmerültek kétségek a nő bűnösségét illetően, akkor kihallgatták a rokonokat és a szomszédokat” – osztja meg velünk a történész.

Azt, hogy mivel töltötte egy nő a mindennapjait 1000 vagy akár 1300 körül Magyarországon, sajnos nem tudjuk. Rengeteg irat megsemmisült a középkorban, így hatalmas a forráshiány, bár az sem biztos, hogy ha minden irat meglenne, sokkal többet tudnánk a mindennapi életvitelről: a középkorban még egészen más perspektívából közelítettek a világ dolgaihoz, sokkal kevésbé lehetett jellemző a mai világból jól ismert énfókusz. Ennek is köze lehet ahhoz, hogy a meglévő források még

az uralkodónőkkel és a nemesasszonyokkal sem foglalkoznak sokat, és sajnos tőlük sem maradt fenn feljegyzés saját tapasztalataikról.

Ezért is örvendezhet bármelyik történész, mikor ráakad egy-egy különleges középkori nő sorsával kapcsolatos forrásokra. Bachusz Dóra a 13. századi Eufémia úrasszony történetét említi példának: ő a korában teljesen rendhagyó módon bíráskodási joggal rendelkezett. Valószínűleg egy vagyonos, nagy tekintéllyel rendelkező birtokosnő lehetett. Mutatja ezt az is, hogy míg a korban jellemző volt, hogy a gyermekekre apjuk neve nyomán hivatkoznak (vagyis például „Imre fia János” megnevezéssel illetnek az iratok valakit), Eufémia fiát anyja nevével említik. Ilyen is volt, ilyen is lehetett tehát.

Mégis: ez az elenyésző kisebbség. Ahogyan a francia középkorkutató, Georges Duby fogalmazott kötete címében: Hímnemű középkorról beszélhetünk. Igaz ez az államalapítás korabeli Magyarországra is: a történelmet akkoriban férfiak írták, saját tetteikről.  

Ajánljuk még:

Megfogadtam, hogy ezt a csodát én is elhozom – Gyerekkori emlékek a templomból

Kisgyerekként sokat jártam mamával a falusi templomba. De akkoriban az még másmilyen volt. Nem az épület, nem a falak, nem a freskók, hanem az egész volt más. Nekem a templom olyan tiszta, akár a hóval borított falu. A benne lévő melegség pedig olyan, mint a szánkózó gyerekek pírja, akiknek szeme csillog, lelke kacag, legyen bármilyen hideg körülötte.

 
X
Már követem az oldalt