„A gazdagok feleslege a szegények tulajdona” – Beran Ferenc szolgálatáról

Sokat hallottam már Ferenc atya szolgálatáról, amit a hajléktalanok és a szegények körében végez. Szerettem volna kideríteni, mit is csinál a mindennapokban, szolgálata mélyére látni: vártam, hogy elkísérhessem egy ételosztásra, lelki csoportra, bármilyen eseményre, ahol ő találkozik a rászorultakkal. Ez ugyan nem jött össze, mert az atya egy plébánián való beszélgetést javasolt, ám később én is megértettem, miért jó ez éppen így. 

Közel másfél órás beszélgetésünket négyszer szakítja meg a kapucsengő. Az utcán élők észrevették, hogy Ferenc atya itthon van, és az elsőnek adott kétezer forint híre futótűzként terjed a kint beszélgetők között. Ekkor döbbenek rá, hogy épp a „terepen” vagyok: Beran atyánál ennyire egyszerű és személyes az egész. Nincs szervezés, láttatás, nagy sorok az utcán: személyes kapcsolatok, kapcsolódások vannak, évekre nyúló történelemmel. Vegyük csak az első látogatót, aki az ominózus kétezer forintot kapta: Ferenc atya régi ismerőse, akinek egész családját ismeri a lelki vezető.

„A gazdagok feleslege a szegények tulajdona”

– állította egykor Szent Ágoston, aki az ókori keresztények lelkiismeretét akarta felébreszteni. Sok év eltelt, mégis, ma is éppen olyan igaz ez a mondat, mint egykor volt. Ágoston szerint a segítséget nyújtó ember nem kegyet gyakorol, hanem a kötelességét teljesíti – Ferenc atya éppen így gondolja; az adakozást keresztény identitásunkból fakadó kötelezettségnek tartja. Ennek köszönhető, hogy papi hivatásának középpontjába is a szegényekkel való foglalkozást állította, mostanra pedig több mint huszonöt éve foglalkozik hajléktalanokkal és rászorulókkal az ország különböző pontjain.

 „Akkoriban könnyebb volt szegénynek lenni, mert nem kellett, nem is lehetett, a magasba törekedni”

– mondja. Osztályképeket mutat bizonyítékként: „nézze meg, mindenki ugyanazt a mackónadrágot hordta”. 

A rendszerváltás után ezek az emberek kiszolgáltatott helyzetbe kerültek szerte az országban, többek között Beran atya egykori művezető osztálytársai munkanélkülivé váltak – ekkor határozta el, hogy teológiai tanulmányait is a társadalometika irányában folytatja. „A jövedelmek közötti óriási különbségek társadalmi feszültséget szülnek, amin enyhít ugyan az állam által fenntartott szociális háló, de azon is sokan átesnek. Én ezekkel az emberekkel szerettem volna foglalkozni” – emlékszik vissza.

Anyagi és lelki segítségnyújtás

Ferenc atya papi fizetésének tíz százalékára már régóta úgy tekint, mintha az nem is lenne. Külön pénztárcában hordja magánál, és ha szükség van rá, abból ad. Plébániai szolgálatához persze ez nem lenne elég: szegődtek mellé támogatók:

van „hajléktalan persely” a templomban

és a helyi Karitásszal együttműködve a hozzá fordulókat élelmiszerrel, ruhával, esetenként pénzzel is tudja támogatni. Utóbbival könnyű visszaélni, úgyhogy bejáratott rendszere van: megjegyzi, hogy kinek mikor adott utoljára, és aki már kapott, csak néhány hét után kerülhet újra sorra. A „megállapodást” általában betartják a hozzá fordulók, bár néha már egy-két nap után újra ott állnak a plébánia ajtajában. Ilyenkor úgy érzi, megszégyenül, mert nem tud olyan jó szívvel adni, mint ahogy Jézus adott a hozzá fordulóknak.

Sajnos gyakran nehéz megtudni, hogy mi az igazság. Ferenc atyával is többször előfordul, hogy valami kitalált történettel, nem létező beteg rokonokra való hivatkozással próbálnak meg kikönyörögni még egy kis pénzt, aztán némi beszélgetést és utánakérdezést követően egyszer csak színt vallanak, a hajléktalanok szava járása szerint „megmondják az őszintét”. 

 Az atya szerint

fontos megismeri az emberek élettörténetét, beszélgetni velük, így lehet odaállni a „megtört nádszál mellé”.

Lelki gondozóként, Krisztus papjaként vallja: „ahhoz, hogy a megroppant nádszál állva maradjon, meg kell erősíteni, oda kell erősíteni egy tartóhoz, támasztékhoz. Legalább addig, míg meg nem erősödik.”

„Mindig megkérdezem, mire kell a pénz. Tanulságos, számomra is, sok minden kiderül belőle. Mindenszentek előtt sokan jöttek, akik buszjegyrevalót kértek. Bele se gondolunk, de a nehezebb időszakok közé tartozik a szegény, utcán élő emberek életében ez az időszak. A budapesti hajléktalanok zöme vidéki, de természetesen meg szeretnék látogatni rokonaik sírjait. Egyikük egy fuvart is kért az állomásig” – osztja meg az atya. Az orrom előtt zajlik le néhány hasonló beszélgetés is, az egyikben Ferenc atya megkérdezte: „és van-e a visszaútra?” Egy fél mosoly, és jön a válasz: „azt majd megoldom, Atya!”.

Feleslegek, kincsek

Ferenc atya szerint, „mivel minden az Istené, aki csak a használatunkba adta a földi javakat, ezért ami nekünk felesleg, az már nem is a miénk. Azon kell gondolkodnunk, miképp tudjuk átadni a másiknak, aki erre rászorul”.

A plébános jelenleg egy személyes kapcsolatokon alapuló mozgalom létrehozásán és fenntartásán fáradozik, melynek legfontosabb célja, hogy az emberek életében keletkező összes felesleg eljusson a rászorulókhoz. Mert mint mondja,

 „ha a felesleg ott marad annál, akinél képződik, egyben teherré, akadállyá is válik.”

Aki nem adja oda időben például az élelmiszert, az nem tud már vele mit kezdeni, ki kell dobnia. De ugyanígy a ruhák is tönkremennek vagy egyszerűen kimennek a divatból, sőt még a könyvek is elértéktelenednek, ha nem jutnak el időben ahhoz, akinek szüksége lenne rá. Éppen ezért, az atya fontosnak tartaná azt is, hogy ne egyszerűen megszabaduljunk a feleslegünktől, hanem építsük ki azokat a személyes csatornákat, melyeken keresztül segítjük a rászorulót – máskülönben csak önmagunkkal teszünk jót, ha megszabadulunk valamitől, ami számunkra már nem hasznos.

A Ferenc atyával való beszélgetés hatására átértékelem eddigi szokásaimat. Bár rendszeresen adakozom, de inkább csak kampányszerűen: ünnepek előtt, vagy ha olvasok valamilyen gyűjtésről. Az utcán is csak akkor adok, ha éppen van nálam apró, de sokszor nem vagyok felkészülve. A lakásomat pedig csak költözködés esetén nézem át tüzetesebben, pedig a szekrényemből folyamatos zaj hallatszik, és egyre nagyobb a lárma, mint egy régi Jean viccben: mennek ki a divatból a felhalmozott, évek óta nem használt ruhák… De most kaptam egy példát, látom, hogyan lehetne jobban csinálni!