Miért utáljuk a csinos nőket? 

Szép

Miért utáljuk a csinos nőket? 

Sokáig tartott, míg megszerettem magam annyira, hogy merjek teljesen őszinte lenni önmagamhoz. Levetkőzve az álszerénység és álszentség védőburkait, mára ki merem mondani, ha egy csinos nő irritál. Ugyanúgy, ahogy frusztrál egy lelkiismeretes zero waste-hős, vagy egy kézfogós, enyelgő álompár, meg a tökéletes gyerek. De sorolhatná mindenki a saját listáját, ha be meri vallani magának, hogy igazából irigy. 

Annak a kellemetlen érzésnek a hátterében, ami egy csinos nő láttán elkap minket, egy pszichológiai szempontból rendkívül érdekes és összetett folyamatot áll – de kezdjük Ádámtól és Évától. 

Az, hogy viszonyítjuk magunkat másokhoz, evolúciós előnyökkel bír, így a viszonyítgatás egy kódolt program, ami automatikusan fut a háttérben. Önmagunk közösségben való pozicionálása segít a párválasztásban, segít meghatározni identitásunkat, segít a kommunikációban, és segít az önfenntartásban, hogy tudjuk, kihez és mikor fordulhatunk, ha épp bajban vagyunk. Az egész a túlélésről szól, és az előnyszerzésről – végső soron motivál minket a folyamatos fejlődésre. 

Ezzel a biológiai programmal nincs is semmi gond addig, míg egy mikroközösségben, például a faluban el tudjuk magunkat helyezni. Egy faluban mindenki tudott a másikról és egyértelmű volt, hogy Rozika a falu legszebb lánya, és hogy a Timi azért kövér, mert szereti a sütit, nem azért, mert hormonproblémás, Rita meg épp a postás gyerekét várja, de legalább lett gyerek, mert a férje elhanyagolja, és amúgy is, jó helyen fog az a kölök felnőni...

Viszont a városi létformában ez a biológiai program igencsak nagy nehézségek elé állít bennünket. Nézzük meg a mai életformánkat: a minket körülvevő emberekről nem tudunk annyit, mint egykor a falu népe tudott, tudunk cserébe az egész világról, az internetnek hála.

Hogyan helyezze el magát ma egy fiatal a lehetőségei és a képességei határain belül, mikor az egész világhoz kell magát hasonlítania?

Hogyan érje be annyival, amennyi jutott, mikor az a világ üzenete, hogy bárki, és bármi lehetsz? Mikor a közösségi média miatt megszerkesztett, tökéletes valóságillúziókhoz kell alkalmazkodnia, mivel a potenciális férj és feleség-jelöltek elvárásai is ezeken a felületeken nőnek fel?

Elvesznek azok az orientációs pontok, amik mentén reálisan elhelyezhetnénk magunkat. Viszont ha látunk valakit, akiről úgy véljük, szebb, kívánatosabb nálunk, rögtön unszimpatikusnak találjuk. Nem feltétlenül akarunk a barátai lenni – sőt! –, mert nem járna számunkra előnyökkel mellette feltűnni, viszont utáljuk őt azokért az előnyökért, amikben csinossága okán részesül. És irigyek vagyunk, nekünk miért nem járhat ez... és odáig már ritkán jutunk, mi állhat mindennek hátterében. Szerintem főképpen az, milyen viszonyban vagyunk a tükörrel.

Az utált csinos nő egy tükör

Sosem a tükör tehet arról, hogy irritál minket. Rozika nem azért kelt fel reggel, hogy kicsinosítva magát elcsábítsa a férjünket, és bizony nem is előttünk kelleti magát direkt a céda.

A tükör pontosan mutatja meg azt, ami fáj, és ami hiányzik, azáltal, hogy láttatja, amilyenek épp vagyunk. És ha nem tetszik, amit látunk, könnyebb utálni azt, aki szebb, akinek jobb az alakja. Könnyű leírni őt, pláne távolról, mintsem elgondolkodni azon, mit csinálhat másképpen, mint mi.       

A tükör lehet viszont egy vízió is. Egy eszköz, ami megmutatja, mire vágyom, merre haladok. Mióta őszinte vagyok magamhoz, rengeteg energiát spórolok; az egoista agyam önvédelmi mechanizmusai helyett, bevallom magamnak, ha valaki idegesít, frusztrál, intenzív érzelmi hatást vált ki belőlem, és elfogadom. Elsőként elismerem: itt és most ezt érzem. Aztán megkérdezem, mire emlékeztet ez engem, mi hiányzik, mi fáj, ha ezt látom? Nem kivetítem a tükörre az érzéseimet, hanem magamban vizsgálom őket.

Rendkívül érdekes önismereti módszer, ilyen szempontból megnézni, mit üzennek nekünk a „csinos nők”. Lehet, hogy olyan választ kapunk, amire nem is gondoltunk volna.  

A világ két pólusú, és az érzelmek is. Az irigységet is meg lehet élni tehát pozitívan és negatívan is. Az érzelmi válasz, amit adunk maga nem rossz, gonosz, vagy helytelen. Csak egy aktuális kivetülése a lelkiállapotunknak. A kérdés, hogy mit kezdünk vele?

Én a fejlődésre szavazok. 

Ajánljuk még:

„Monspart Sarolta a szívemben még mindig fogja a kezem” – beszélgetés a Cor-Way módszer alapítójával
„Játékosság és sokszor a szarkasztikus humor kell ahhoz, hogy az életet bírjuk és elbírjuk” – vallja Molnár Renáta, egy különleges, komplex egészségfejlesztő program alapítója. Már gyerekként indíttatást kapott, hogy tegyen mások egészségéért, egész életében eszerint járt el, mégis csak fia súlyos műtétje és saját balesete után talált rá igazi útjára, a Cor-Way-re. Elmesélte, hogyan.