Eltörölhetünk a tömegkommunikációval millió éves mintázatokat? Mi volt szép, és mi lesz szép ezután?

Szép

Eltörölhetünk a tömegkommunikációval millió éves mintázatokat? Mi volt szép, és mi lesz szép ezután?

Mindannyian mást látunk szépnek, de mégis mi határozza ezt meg? Az arc szimmetriája? Az életkor? A bőr, a szem- és hajszín? A testalkat, a súly, a fenék vagy a mell formája? Esetleg az, amit a világban, az online térben és a médiában látunk, vagy ami a kultúránk jellegzetessége? És mi a helyzet az aktuális trendekkel?

„Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb e vidéken?” – Tette fel a kérdést naponta a gonosz boszorkány. Vajon ő szép volt? És Hófehérke? Melyik a vonzóbb, az éles, határozott vonások és az erőteljes smink, vagy a kislányos báj, és a kedves tekintet?

Ha azt mondjuk: szépség, eszükbe juthatnak azok az irodalmi és művészeti alkotások, amelyek a nőiséget, az adott kor eszményét jelenítették meg. Több ezer éve foglalkoztat minket a szépség témaköre, éppen ezért szívesen merülünk el egy-egy műalkotás részleteiben vagy az irodalmi szerzemények soraiban. A remekművektől eltekintve, azt, hogy általánosan kit tartunk szépnek, kétféle tényező befolyásolja: a külső és a belső tulajdonságok. Míg előbbibe a fizikai jellegzetességek, utóbbiba a személyiség, a kisugárzás, az elegancia, sőt, az intelligencia is beletartozik. Ezekből jön létre az az esztétikai összkép, ami végül pozitív élményt nyújt számunkra.

Mit adott nekünk a történelem?

Az evolúció a szépségről alkotott képünket is formálta, így az, hogy mit tartunk esztétikusnak, belénk van kódolva. Ez alapján jellemzően azokat a dolgokat látjuk szépnek, amiket a túlélésünk vagy génjeink továbbörökítése kapcsán annak érzékelünk. A szimmetria is azért vonzó, mert a hibák és betegségek hiányát feltételezi, amik valljuk be: ősi ösztöneink, vagyis az utódok „létrehozása” szempontjából fontos tényezők.

Érdekes dolog végignézni a történelem bizonyos korszakain, és elgondolkozni azon, mi az, amit magunkkal hoztunk az évezredek, évszázadok során, ha a szépségről van szó. A görög filozófusok például párhuzamot vontak a matematika és a szépség között, ezt a két dolgot pedig az aranymetszés arányának meglétével kapcsolták össze. Amiben ez az egyensúly megvolt, az vonzóbbnak tűnt, az irány pedig nemcsak a különféle művészeti ágak, de az építészet alappillére is lett.

A reneszánsz korban is előtérbe kerültek a filozófiai gondolatok, megszületett klasszikus szépség fogalma, mely a forma szépségére, és a szabályos elrendezésre alapozódik. Úgy gondolták, hogy a szépség a művészetben a helyes arányokról, az egyes részek között meglévő harmóniáról, és a mérték megtartásáról szól. Ugyanakkor

a szépség „a dolgok természetében áll”, állandó, nem függ a külső tényezőktől, és jobb átélni, mint kitalálni.

Ezeket a nézeteket a felvilágosodás kora is megőrizte.

Habár ezek a gondolatok a művészetekről szóltak, mégis szorosan kapcsolódtak az emberi kelendőséghez, a divat világához, és persze a nők öltözködési szokásaihoz is. Az 1800-as években például a homokóra alakot tartották szépnek és vonzónak, annak ellenére, hogy a fűző inkább jelentette a nők számára a kényelmetlen, az orvosok szerint pedig kifejezetten egészségtelen viseletet. A ruhadarab csodás tartást és nádszálvékony derekat adott, továbbá előkelőséget kölcsönzött. A kiemelt mellek, a leszorított has és a homorú hát esztétikus volt, de miután egyre több probléma jelentkezett a fűző viselése miatt, az egészség került előtérbe. Ekkor jöttek rá, hogy

a szépséghez szorosan kapcsolódik az egészség megléte, aminek olykor a gömbölyded test, és a termékenységet jelző széles csípő a jele.

Nem véletlenül lett az 50-es, 60-as években szépség- és szexszimbólum Marilyn Monroe, aki kerek idomaival, ugyanakkor természetes nőiességével a férfiak és nők figyelmét is felkeltette. A színésznő korszakot alkotott, nemcsak azzal, hogy az időszak szépségideálját testesítette meg, de azzal is, hogy megjelenésével magabiztosságra ösztönözte nőtársait.

Természetesen minden évtizednek megvolt a maga bálványa, vagy bálványai, valószínűleg mindannyian fel tudunk sorolni olyan nőket, akiket világszerte istenítettek külsejük, egyedi jegyeik, stílusuk és megjelenésük miatt. Coco Chanel, Greta Garbo, Bridget Bardot, Audrey Hepburn, Twiggy, Jane Fonda, Cindy Crawford, Naomi Campbell, Claudia Schiffer, Kate Moss (és még közel sem értünk a lista végére) nemcsak idolok, de koruk stílusteremtői is lettek, akikre szinte mindenki szeretett volna hasonlítani.

Eljött a természetesség ideje?

„A szépség belülről fakad”– tartja a mondás, amire napjainkban egyre inkább univerzális érvű igazságként tekintünk. Egy van belőlünk, pont olyanok vagyunk, mint egy ritka műalkotás, aminek megvannak a jellegzetes vonásai, az egyedisége, a különlegessége. Persze a történelem során is fontos volt ez, de valahogy mégis most jutottunk el oda, hogy kicsit tágabb fogalomként tekintsünk a szépségre.

Vonz minket, ami arányos, ami tiszta vonalakból áll, a szépségről alkotott képünk azonban mára kiegészült a természetességgel, az önazonossággal, a magabiztossággal, sőt, azt tapasztalhatjuk (követve a különféle divatkampányokat, tévéreklámokat és a közösségi média világát), hogy minél egyedibb és különlegesebb valaki, annál inkább illeti őt a „szép” jelzővel a közvélemény. Valahogy elkezdtük megtanulni észrevenni a másikban az érdekeset, tisztelni a megjelenését, legyen az bármilyen kirívó, extrém vagy éppen különc, és a külsőségeket háttérbe szorítva képesek lettünk jobban figyelni a személyiségre, a gondolkodásra, az életszemléletre, melyeket gyakran ugyanolyan szépnek tartunk, mint egy szemszínt, vagy egy arcformát.  

A 21. században (végre) búcsút inthettünk a sanyargató módszereknek, a kényelmetlen és merev holmiknak,

elköszönhettünk a műanyag nő képétől, és üdvözölhettük a hús-vér embert, aki a maga tökéletlenségével tökéletes, főleg, ha mindezt vállalja is.

Míg korábban a csontsovány modellek, a közösségi felületeken található trendek, az onnét ránk ömlő túlfilterezett és túlszerkesztett képek, a hibátlan(nak tűnő) bőr és haj illúziója irányította világszerte a nők mindennapjait, és járultak hozzá egy valótlan kép kialakulásához, ma már szerencsére reálisabb fotókkal találkozunk. Népszerűvé és elfogadottá vált a természetesség, ami nemcsak a bőrápolás és a sminkelés (vagy éppen nem sminkelés) kapcsán igaz, hanem az öltözködésben, a hajápolásban és az életvezetési szokásokban is.

 

A divat- és szépségipar egyre nagyobb hangsúlyt fektet az elfogadásra, a „mindenki úgy jó, ahogy van” gondolkozásra, a szépséghibákat pedig nemhogy takargatni kell, de büszkén lehet láttatni és felvállalni. Ma már mindenkinek lehetősége van megmutatnia magát: plus size-osként is lehetünk fürdőruha- vagy fehérneműmodellek, vitiligósként is vonulhatunk a kifutón, végtaghiányosan is lehetünk fotómodellek, és még sorolhatnánk, mennyire sokféleképpen lehetünk részei a pozitív énkép hirdetésének, az elfogadásnak, és önmagunk megvalósításának. 

Érdekes belegondolni abba, hogy mit hoz majd a jövő. Az evolúciós kódunk vajon hogyan jut dűlőre a modern kor változásaival? Kitörli majd a tömegkommunikáció a fejünkből a több millió éves mintázatokat? Esetleg idővel bizonyos dolgokban az egyiket, míg másokban a másikat helyezzük előtérbe? Mit tanítunk majd a gyerekeinknek a szépségről? Netán ők tanítanak majd minket a témában?

Akárhogy is alakul, egy biztos: azelőtt a lehetetlen elvárásokat testesítették meg a nők számára a szépségideálok, manapság viszont az egyediség, a különbözőség az iránymutató. A hibáink természetesek, hozzánk tartoznak, velük vagyunk teljesek, ne féljünk hát vállalni őket!

Ajánljuk még: