Már gyerekként éreztem a megfoghatatlan kontrasztot: iskolás éveinkben például megtanuljuk, hogy a kövérséget régen a szépséggel, a gazdagsággal és a termékenységgel kapcsolták össze – gondoljunk csak a Willendorfi-, Vestonice-i vénusz szobrokra –, napjainkban már inkább a rondát, a takarnivalót és az egészségtelent látjuk benne (emlékezzünk csak a túlsúlyos fiúra vagy lányra a tesi öltözőből, akivel senki sem akart barátkozni, mindenki szekálta). Nemcsak hogy máshogy tekintünk az obezitásra, mint régen, de máshogy is reagálunk rá.
Feltettük már magunknak a kérdést, hogy mi is zajlik napjainkban a kövérséggel kapcsolatban? Én milliószor. És arra jöttem rá, hogy tulajdonképpen háború. A testpozitívak és a testszégyenítők háborúja, ahol a vékonyak nem lehetnek győztesek – mert utálják őket –, és a kövérek sem, mert őket meg sajnálják titkon. Hogy miért? Elmondom. Figyelem, túltolt példák következnek!
Mindenhonnan megkapjuk – már-már leteremtős, szégyelld el magad stílusban –, hogy
fogadjuk csak el testünket, úgy, ahogy van, de azért annyira mégse, mert az egészségünk kárára mehet.
Testpozitív óriásplakátok pakolják ránk a nyomást, hogy de akkor is fogadjuk el – meg az édes kis röcögő hájainkat –, ezért bűntudatot érzünk, ha nem megy, és azt hisszük, velünk van a gond, ha nem tudjuk hirtelenjében megszeretni azt a testet, amit talán egész eddigi életünkben szégyelltünk.
A paradoxot még folytathatom: hiába vágjuk rá azonnal a „Csak a vékony nő a szép?”- kérdésre az óriási, fülsiketítő nemet, mégis bennünk van a kimondatlan vékonyság-mánia, feszesek akarunk lenni, nádszálak, 36-os méretű, közösségimédia-kompatibilisek. Olyan nincs, hogy ennek ne örülnénk. Kiakadunk a modellek soványságán, csóváljuk a fejünket a Victoria Secret angyalkákon, de elég egyet lapoznunk a magazinban ahhoz, hogy bedőljünk az álomalakot hirdető diétának, amibe már másnap belekezdünk.
Központi kérdésünk pedig a „mit együnk?” helyett a „mit ne együnk?” lett, persze jól tarkón csapnánk Schobert Norbit, mégis „ápol, eltakar” típusú felsőket vadászunk, hogy csinosabbnak lássuk, jobban érezzük magunkat.
De ott van még a kövér nők festőjeként elhíresült Fernando Botero is, aki világhírnévnek örvendő alkotásaival állítja, hogy „a kövérség szép!”, de közben mindenkit figyelmeztet jóakaratból, hogy az obezitás rossz, 88 millió betegségnek a táptalaja, ideje lenne elkezdeni odafigyelni arra, hogy mennyit is eszünk, ne tettessünk vakságot, és legfőképp ne tegyünk csöveket a szemünk elé.
Tulajdonképpen minden „fogadd el magadat úgy, ahogy vagy”-ra érkezik egy „fogadd el magad, de inkább csak ésszel” válasz,
ami még akkor is összekuszálja az önképünket, ha úgy gondoljuk, nem. A káosz, amit ez a két ellentétes pólus, a testpozitívak és a testszégyenítők csatája kiválthat egy ártatlan emberben, szerintem érzékelhető.
Így lesz az amúgy is pengeélen táncoló önbizalomból egy széttrancsírozott, „hol szeretem magam, hol pedig nem szeretem magam” – érzés és „most akkor szeretném kéne magam?” vagy „mi bajom van, miért nem tudom szeretni magam?” - gondolat.
És a legrosszabb az egészben, hogy mindez csak külsőség, a probléma gyökerével, a helyes táplálkozás és életvitel megtanulásának a hiányával nem is foglalkoztunk.
Talán ez az egész harc nem lenne, ha már gyerekkorban figyelnének arra, hogy megtanítsák a nebulókat a rendes, minőségi étkezésre, hogy rájöjjenek, nem kellenek lemondások, csak megfelelő arányok. Nem tudom, ez csak egy felvetés, és sajnos azt sem tudom, hogy hogyan jutottunk a kövérség termékenységi dimenziójától egészen a szégyellnivalóig, majd az erőltetett „fogadd el!”-ig.
Őszintén remélem, hogy ennek a háborúnak előbb utóbb vége lesz, de győztesek nélkül. És ez fontos: győztesek nélkül.
