Ha van olyan vers, amit egyszer már magaddal vittél egy nehéz napra, ha van sor, amit kívülről tudsz, mert valamikor beléd égett, ha van egy olyan költemény, amit egyszerűen ok nélkül, de nagyon szeretsz, küldd el nekünk. Ismert vagy kevésbé ismert, klasszikus vagy kortárs, ez most nem fontos. A lényeg, hogy neked jelentsen valamit.
Most ezt megoszthatod másokkal is.
Add tovább nekünk azt, amit te kaptál egy versből. Küldd el azt a költeményt, amely megállított, felvidított, megvigasztalt, vagy csak veled maradt. És ha van kedved elmesélni a hozzá kapcsolódó történetet, azt is szeretettel várjuk.
Ez a sorozat most rólatok szól. A ti kedvenceitekről. És azzal a céllal készül hétről hétre, hogy egy percnyi csenddel ajándékozza meg mindazokat, akik még hisznek a költészet erejében.
Mai versünk egy Radnóti Miklós vers.
Nem tudhatom
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
A vers segít kimondani azt, amit másként nem lehet
Küldd el kedvencedet!
