„Egy rajz nem rajz” – tévhitek és aranyszabályok a rajzelemzéssel kapcsolatban

Mi az, ami a rajzelemzés felé vitt téged? Emlékszel az első tapasztalatokra?

Eleve művészi beállítottságú vagyok, és három gyermek édesanyjaként elég sok gyermekrajzzal találkoztam, így kerültem egyre közelebb hozzájuk. Emlékszem, a képzésen az első nagy rádöbbenésem az volt, hogy amiben addig hittem a rajzelemzéssel kapcsolatban, nevesül hogy a szótárszerű értelmezés jó dolog, azonnal megdőlt. Elmondták: nem az számít, hogy a lap bal vagy jobb oldalán van-e a rajz, vagy, hogy van-e gyökere a fának, hanem a teljes kép és a rajzolás alatti viselkedés a fontos. Megtanultam, hogy a rajzokba mélyebben bele lehet menni, és akkor lehet belőlük többet kihozni.

Pszichológusként sokszor tapasztalom, hogy egy rajzból messzemenő következtetéseket vonnak le laikusok. Akár kifejezetten úgy keresik fel a szakembert, hogy „itt ez a rajz, mondd meg, mi van a gyerekkel”. Te mit gondolsz erről, ez reális lehet?

A képzésem során elsajátított első és talán a legfontosabbnak is mondható szabály:

semmiképpen nem lehet rajzot látatlanban, vagyis a háttértörténet és egyéb kiegészítő információk nélkül elemezni.

Az minden lesz, csak igazán szakmai nem, ez így nem nagyon különbözne a tenyérjóslástól.

Persze, általánosságban finom dolgok lehozhatók lennének ilyen módon is, de nagyon félre is tud vezetni egy ilyen elemzés. Sokszor az igazán boldognak ható, nagyon színes, mosolygós rajzok mögött is komoly történetek, akár traumák, éppen aktuális krízisek húzódnak. Ugyanígy, nagyon komornak ható, az agresszióig elmenő rajz is lehet teljesen normális a kontextus fényében.

Mondasz erre egy példát?

Számtalanszor lehet találkozni kiskamasz, kamasz fiúk rajzában azzal, hogy mindenki vérzik. Ilyenkor sokszor csak egymásra tromfolnak rajzolás közben, amit, ha nem tudunk, és csak külső szemmel nézzük, azt gondolhatjuk, valami baj van. Pedig csak fiúk heccelték egymást. Mindig fontos, hogy teszthelyzetben hogyan viselkedik a rajzoló, egészen onnantól, ahogy nekikezd, vagy akár csak felvetődik, hogy akkor rajzolni fogunk. Ilyenkor megfigyelem, hogy mit mond, csinál, milyen a teszt alatt a viselkedése. Minden apró külső jegy számíthat, hogy hova néz, izzad-e, vagy éppen, hogy mennyire szaporán veszi a levegőt. Ezt életkortól függetlenül hozzá kell tenni a rajzok értelmezéséhez.

Miért érdemes rajzokkal dolgozni?

Nagyon jól megmozgatja a tudattalant, olyan tartalmak kerülnek ki az emberből és válnak a tér részévé, amelyeket önmaga sem gondolt, hogy egyáltalán fel fog jönni. Ha most kifejezetten gyerekeknél maradunk: volt egy gyerkőc, akinek válófélben voltak a szülei. Ez számomra az első találkozón, a szülői konzultáción kiderült, de azt mondták, még nem beszélték meg a gyerekkel. Amikor a gyermekkel találkoztam, kértem tőle egy egyszerű családrajzot. Megrajzolta, az összekép egy ideig teljesen vidámnak hatott, ám a legvége az lett, hogy anya és apa közé berajzolta a lemenő napot, mintegy jelzésképp, hogy a szülei közti viszony elfogy és eltűnik, mint a lemenő nap. Ez abszolút csak érzés szintjén jelent meg, ő nem tudta, hogy konkrétan miért rajzolja oda,

csak érezte, hogy konfliktusos a szülei kapcsolata, hogy már nem olyan közvetlenek egymással, és ezt tökéletesen megjelenítette a szimbólummal.

Egyúttal szeretném azt is hangsúlyozni, hogy ettől még nem lehet kimondani, hogy a naplemente mindig ugyanezt jelentené. Egy általános rajzon ugyanez lehet egy szép nyári emlék is. Ezért is fontos szem előtt tartani, hogy nincs szótárszerű elemzés, mindig a teljes történetet kell nézni.

Azt mondod, a rajzokban sokszor tudattalan tartalmak jelennek meg. Ez akkor azt is jelenti, hogy nem lehet őket például manipulálni?

Időnként meg szoktak jelenni kliens-játszmák, amikor rajzokkal dolgozunk. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy kliens tudja, hogy rajzelemzésre jön, és előre utánaolvas, hogy mégis mi ez. Az interneten nyilván talál egy csomó leírást, sztereotípiát, és amikor eljön hozzám, egy olyan rajzot készít, amiben felhasználja ezt a tudást. Ilyenkor tulajdonképpen üzenni szeretne nekem a rajzán keresztül, hogy milyen téma az, ami foglalkoztatja, és amin velem is dolgozni szeretne. A tudattalan tartalmai tehát kevésbé tudnak megjelenni, így fontos ébernek lenni ezekre a jelenségekre.

Ha egy rajz önmagában nem értelmezhető, hogyan lehet mégis következtetésekhez jutni belőlük?

Nagyon fontos szabály, hogy

egy rajz nem rajz.

Első találkozáskor készült családrajz például lehet, hogy egészen miniatűr alakokból áll. Ha erre rögtön azt mondom, a gyerek szorongó és alacsony az önbecsülése, az könnyen félrevihet. Mert teljesen reális elképzelés lehet az is, hogy az első találkozás egy idegennel – velem – az, ami miatt feszült, és ez jelenik meg a rajzán. Valójában nem tudja, mit várnak tőle, vagy ha már iskolás, akkor lehet olyan félelme is, hogy osztályozni fogom az alkotását. Következtetést tehát több rajzból lehet levonni, amik több különböző találkozón készülnek. Ha ezek megvannak, akkor a rajzelemzés olyanná válik, mint egy nyomozás. Ki vannak rakva a rajzok és közös szimbólumokat kell találni, megnézni, hogy mi az, ami egységesen előfordul, ami minden instrukcióra előjön. Vannak olyan instrukciók, amik a kognitív képességekre hatnak jobban, és így inkább a felszínt mozgatják, és vannak olyanok, amik a mélyére mennek, inkább az érzelmeket, a tudattalant hozzák a felszínre. Fontos információ, hogy azokban mi a közös és a mi az, ami eltér.

De a legjelentősebb talán mégis a rajz utáni beszélgetés: hogy ő mit mond, mit szándékozott rajzolni.

Lehet, hogy ha én kapok egy rajzot és ott van rajta egy fa egy odúval. Ha én hiszek a szótárszerű elemzésnek, akkor azt gondolhatom, van valami görcsösség, probléma, konfliktus van jelen. Miközben kiderülhet, hogy a gyermek mókust szeretett volna oda rajzolni, csak nem sikerült neki. Szóval nagyon fontos, hogy semmit nem magyarázhatunk bele a rajzokba. A következtetéshez végül persze kell az én szubjektív véleményem is, hogy szerintem milyen hatása van a rajznak, milyen az úgynevezett érzelmi-hangulati tónusa. De ez csak egy kis szeletnyi rész, amit feljegyzünk. Igazából ez csak azért jelenik meg, hogy ki tudjam zárni, hogy ne ez vigye el az értelmezésemet,

Ha nem az egyes jelek számítanak igazán, akkor mire érdemes felfigyelni?

A szimbólumok helyett inkább a változás és a beszűkülés az, ami fontos. Figyelemfelhívó jel lehet, ha a téma, vagy akár a színek szűkülnek be. Sokan megijednek például, ha a gyermek sokszor használja a fekete színt, pedig alapvetően azzal még nincs semmi gond. A gyerekek nagyon kontrasztosan látnak, és elsődleges rajzolási céljuk, hogy hassanak: a papírra, a világra. Ezt az élményt leglátványosabban a fehér papíron a fekete szín adja meg nekik, esetleg a piros, vagy a sötétkék. Ez teljesen természetes. Azonban, ha van egy olyan gyerkőc, aki már javarészt színes rajzokat készít, és az ő rajza változik komorabbá, sötétebbé, egyhangúbbá, arra érdemes odafigyelni. Ugyanúgy felnőtteknél is lehet annak jelentősége, ha az addigi alkotások látványosan megváltoznak. Felhívó jellege lehet annak is, ha gyermekünk nem szívesen mutatja meg a rajzot, vagy éppen saját maga mutat agressziót a készített alkotásával szemben, például mindig összegyűri, eltépi, kidobja, vagy be sem fejezi. Ismételném itt is, hogy

nem akkor van jelentősége, ha egyszer-egyszer történik ez meg, hanem akkor, ha állandóan ez mutatkozik meg valakinél.

Jó, ha feltűnik az is, ha valaki nem az érettségi szintjének megfelelően rajzol. Ebben fontos figyelembe venni a nemi különbségeket, azt, hogy ki milyen beállítottságú, éppen, hol tart a mozgásfejlődésben. Egy nagyon mozgékony gyerek ritkán ül le rajzolni, ezért nem is annyira kifejezőek a rajzai. De ha egy óvodás korú gyerkőc nem tud sem embert, sem semmilyen figurát rajzolni, az már egy figyelemfelhívó jel lehet, hogy valami elmaradt. 

Annak ellenére, hogy nem vonunk le egyértelmű következtetést egy-egy szimbólumból, van-e olyasmi, ami  többnyire hordoz valamilyen általános jelentést?

A sorozatosan nyitott száj és a fogak az emberrajzon, az figyelemfelhívó lehet. Ha egy adott karakter mindig úgy jelenik meg, az legtöbb esetben agresszióra utalhat. Lehet, hogy ő maga agresszív, vagy valamilyen konfliktusa van a rajzolóval. Az éles határvonal is lehet jelzésértékű. Ha például a családrajzon anya, kistesó és az alkotó a kertben van, apa elzárva a garázsban, markáns vonalakkal elválasztva. Vagy a házban, mindenki külön szobában, ajtóval elzárva. Ez a családi dinamikáról eléggé árulkodó jelzés. Ha valakitől tudjuk, hogy a család része, de nem jelenik meg a rajzokon, arra is érdemes rákérdezni.

Milyen témákról kaphatunk információt a rajzelemzés által?

A rajzokból nagyon szépen kijön, hogy én hogyan vélekedek magammal szemben.

El tudom-e hinni például azt, hogy amit én alkotok, az elég jó lehet?

Gyerekeknél sokszor felmerül az a konfliktus, hogy amit fejben már el tudnak képzelni, azt még nem tudják lerajzolni. Ezek a szituációk fontos információt szolgáltatnak a megküzdésről, hogy ezt a fajta konfliktust hogyan tudják kezelni, leküzdeni, megélni. De a válaszokat mindig a kérdésfelvetés határozza meg, azt pedig az adott nehézséghez szabjuk, és ahhoz választjuk ki a teszteket is.

A firkákkal mi a helyzet, azokat is használjátok a munkában?

Nagyon szeretem a firkákat, akár konkrét firkatesztek, akár a spontán firkák elemzése által rengeteg információ kiderülhet. Azt például egyértelműen mutatja, hogy éppen ki milyen állapotban van: feszült, szorong, unatkozik. De lehet még szofisztikálni ezeket az információkat, ha megnézzük, hogy milyen a firkánál a nyomaték, a vonalvezetés, a vonalak törése, hogy mennyire tölti be a papírt, mennyi benne az átsatírozás. A firkálás egyébként jó feszültséglevezetés, de ingergeneráló hatása is lehet. Nem véletlen például az, amikor telefonálunk és felidegesítenek minket, elkezdünk firkálni. Ha unatkozunk, például egy céges megbeszélésen, akkor is gyakran firkálunk. A két helyzetben készült firka-alkotásoknak egészen biztosan teljesen más a külalakja.

Ha elkészül egy rajz, arra hogy reagálsz te mint szakember? 

Szakemberként nálam elkülönül, hogy a rajz egy diagnosztikai folyamat része, vagy pedig már egy közös munka folyamatába épül bele. Amikor diagnosztikai céllal rajzol nekem valaki, akkor semmiképpen nem szólok bele. Nem dicsérek, nem mondok semmit. Ez amiatt is különösen jelentős, mert lehet, hogy én megdicsérem a napocskát, amit rajzol, és akkor azt fogja gondolni, hogy ez jó dolog, és onnantól kezdve rá fogja rajzolni az összes többi rajzára is. Ez tehát aktiválhat egy megfelelést a rajzolóban, és torzíthatja a képet, ami végül megjelenik. Ha viszont már együtt dolgozunk egy folyamatban, és akkor kerülnek elő a rajzok, akkor lehet helye a dicséretnek. Különösen akkor, ha például általánosságban a szorongás oldása vagy az önbizalom növelése a célunk. Ilyenkor a véleménynyilvánításnak, és adott esetben a dicsérő szavaknak is fontos szerepe lehet.

Van valami, amit szülőknek tanácsolnál, hogy mit mondjanak, vagy ne mondjanak, amikor a gyermekük megmutatja nekik egy rajzát?

Szülőként az egyik legfontosabb, hogy

ne minősítsük a gyermekünk rajzát, amikor megmutatja nekünk. Nem érdemes azzal kezdeni, hogy milyen gyönyörű, sem azzal, hogy mit kellett volna másképp rajzolnia.

Először azt kérdezzük meg, mit szeretett volna lerajzolni, milyen érzés volt azt lerajzolni, szeretne-e ezzel kapcsolatban mondani valamit, lát-e valamit fontosnak a rajzon, amiről szeretne még beszélni? Próbáljunk általános érdeklődéssel fordulni felé, megkérdezni, hogy ki van rajta, ki nincs, mit csinálnak, hol vannak. Ezek jó kérdések, elindíthatnak egy kommunikációt – van, hogy így könnyebb elkezdeni.

Mit tegyünk, ha szülőként megijeszt bennünket egy rajz, amit a gyermekünk készít?

Szülőként általában meg tudjuk érezni azt, ha már valami nagyon a mindennapi rutinon kívül esik. Ilyenkor érzés-szintjén már ott van bennünk, hogy ezzel jó lenne foglalkozni. A legtöbb gyerekekkel foglalkozó pszichológus foglalkozik gyerekrajzokkal is, érdemes szakember segítségét kérni. Első körben egy szülőkonzultáció keretében érdemes átbeszélni az érzéseket, ami egyébként sok esetben elég is szokott lenni. Ilyenkor szakemberként arra ösztönözzük a szülőt, hogy addig struccpolitikát folytató helyzetből a konfliktusokat igenis hozzuk felszínre. Például a válást titokban folytató szülők tegyék nyílttá a gyermek számára, természetesen az ő szintjén, hogy mi történik. Vagy lehet arról beszélni, hogy nem kell attól megijedni, ha a rajzokban megjelenik az agresszió.

Attól nem lesz egy gyerek agresszív, mert a fantáziajátékaiban ezt megengedi magának.

Pont azért engedi meg ott, mert tudja, hogy a közösségben ezt szabályoznia kell. Ilyenkor abban is tudjuk segíteni a szülőket, hogy bízzanak annyira az otthoni adott értékekben, hogy tudják, egy agresszív rajztól még nem fog a gyermek valóban agresszívként viselkedni. Ha szülőként megijedünk valamitől, az sokszor pusztán azt jelzi, hogy gyermekünk egy olyan témával foglalkozik, amit tabusítunk, amiről nem beszélünk. Ha így van, akkor azt látni, hogy gyermekünket foglalkoztatja, ijesztő lehet. Klasszikusan ilyen például a halál, aminél, ha megjelenik a rajzokban, ijedtség helyett jobb, ha abban támogatjuk, hogy dolgozzon a témával. Például olvashatunk neki hasonló tematikájú meséket. A szakembereknek gyakran ez is feladata: feloldani a szülőben a tabut, eszközt adni, hogy mit csinálhat még, és megerősíteni a szülői kompetenciájában.

Sokrétű végzettségeid miként néznek ki a gyakorlatban? 

A mindennapokban próbálom a pedagógus és a pszichológus vénámat összegyúrni. Gimnáziumban dolgozom tinédzserekkel iskolapszichológusként, illetve van egy saját irodám, ahol tanácsadással foglalkozom. Ezen kívül szoktam iskolákban workshopokat tartani, leginkább az érzelmi intelligencia fejlesztésével foglalkozom. A legfőbb irányvonalaim a Rajzolt Lélek neve alatt futnak, érzelemkártyákat készítek, ami otthon, de akár intézményi keretek között is használható.