Kecskékről, káposztákról és arról, miért ne bízzuk magunkat saját kecskeségünkre

Mielőtt azt hinné bárki is, hogy valamiféle pszichoterapeuta biztatására kívánom kiírni magamból a kecskék okozta frusztráltságot, közlöm, hogy egészen más apropója, mondhatni időszerűsége van írásomnak. Asztrológiai értelemben ugyanis a Bak időszakában járunk karácsonytól egészen január 20-ig, ennek a tulajdonságkörnek pedig az egyik szimbolikus állata a kecske. Szóval, most egy ilyen elkecskésedett időszakban vagyunk, és hogy túléljük, szeretnék néhány alapvető ismeretet megosztani a jelzett jószággal kapcsolatban.

A kecske, ha a kertbe szabadul, nem a káposztával kezdi. Először is elrágja a duplán kötött műanyag bálazsinórt, és addig taszigálja a kiskaput, míg a sarokvasról le nem emeli. Ekkor azonban nem megy ki. Előbb megnézi, hogy van-e a közelben más állat, akire aztán rá lehet majd terelni a gyanút, hogy a kaput az nyitotta ki,

ő csupán szegény áldozata a nyitott kapun látható zöld kert csábító vákuumhatásának.

Ha van ilyen jószág a közelben, a gazda pedig éppen 3,5 percre nincs a helyszínen, akkor kimegy. Először megáll a járda közepén, és pár elhullajtott bogyóval jelzi, hogy mennyire furdalta a lelkiismeret, hogy ő bizony most a tilosban jár. Ha meglátja a kapufélfára akasztva a gazda kabátját, melynek zsebéből bármilyen papír természetű dolog kilátszik, akkor azt helyben elfogyasztja. Különösképpen, ha papírpénz, vagy fontos irat lapult ott. Azoknak van a legjobb íze.

Aztán szemével átpásztázza a buján zöldellő veteményest, de igazából nem a legjobb falatot keresi. Nem, ő a háziak legféltettebb, reggel és este gonddal locsolgatott virágát keresi. Odalép, utoljára szétnéz, és a legszebb bimbókat könyörtelenül leharapja, majd enyhén fanyalogva ugyan, de akkurátusan elfogyasztja. Ezt követően mellső lábaival a tőnél fakadó zsenge hajtásokat, mint egy cigarettacsikket, eltapossa.

Ezek után megindul a veteményes felé, de az útbaeső fiatal gyümölcsfáknál kénytelen megállni és annak zsenge ágait letördelni, kérgét finoman megrágcsálni. Végül beér a kertbe, ahol először óvatosan szájába veszi a még ártatlan gyermekkorát élő sárgarépa zöld levelét, és óvatosan kihúzogatja őket a földből, de soronként csak a legjavát. Nem eszi meg. Inkább a cékla levelét. Aztán talán elér a káposztához. Igen, mindezt három és fél perc alatt. És még arra is marad ideje, hogy belül röhögjön. Nem gonoszságból, egyszerűen csak most él igazán.

Ez ő: a kecske. A szabad akarat négylábú állatba zárt manifesztálódása.

Ez persze gida korában nem így volt. Akkor még mindenféle körültekintés nélkül ugrott fel a báláról a disznóól tetejére, majd onnan a ló hátára, hogy onnan egye le az eperfa levelét. Azonban az önnön cselekedeteinek következményeiből adódó tanulás az évek alatt tökélyre csiszolja jellemét.

Talán ezért gondolták a korai újkor felfedezői, hogy jó ötlet lehet a hajóikon kecskéket szállítani a lakatlan szigetekre. Azok a jég hátán is megélnek, így évek múlva újra arra járva lesz bőséges húsutánpótlásuk. Csakhogy nem ez történt. Pár évtized alatt a buja, zöld szigetek kopárrá váltak, a kecskék pedig mind egy szálig éhen haltak. Van egy szó ugyanis, amit a kecske nem ismer. Tudom, mire gondol most mindenki, de

a „nem” szót a kecske tökéletesen ismeri és szándékosan tekinti kihívásnak

– amit nem ismer, az az „elég” szó. 

Emberként sem könnyű a kecske időszakában megálljt parancsolni magunknak, például a hasunknak. Bizonyára van néhányunknak efféle karácsonyi emléke. Az évnek ezen szakaszában élet még alig-alig moccan a fagy alatt, de aki itt felfal mindet, az bizony később pórul járhat.

Végezetül, visszatérve a címbéli kérdésre, igen a kecske meg fogja enni a káposztát. Ahogy a kecske módra élő ember meg fogja enni a világot. És talán még röhög is közben, legalábbis, akik a legtöbbet eszik belőle. Ugyanis a káposzta minek a földi képmása, ha nem a saját spirálgalaxisunknak? Ezért ne bízzuk önmagunk kecskeségére!