Otthon

Kecskékről, káposztákról és arról, miért ne bízzuk magunkat saját kecskeségünkre

Bizonyára mindenki tudja, miért ne bízzunk kecskére káposztát. A kérdés érdekessége abban áll, hogy hogyan eszi meg. Előre bocsátom, hogy a most következő írás erősen szubjektív, nem nélkülözi a kecskék szerző ellen elkövetett tetteinek mélyreható emlékeit, sőt, talán valamiféle tudatalatti igazságtétel reménye is átszövi. Igen, mert valakinek ki kell mondani végre, hogy a kecske egy, egy… egy állat!

Mielőtt azt hinné bárki is, hogy valamiféle pszichoterapeuta biztatására kívánom kiírni magamból a kecskék okozta frusztráltságot, közlöm, hogy egészen más apropója, mondhatni időszerűsége van írásomnak. Asztrológiai értelemben ugyanis a Bak időszakában járunk karácsonytól egészen január 20-ig, ennek a tulajdonságkörnek pedig az egyik szimbolikus állata a kecske. Szóval, most egy ilyen elkecskésedett időszakban vagyunk, és hogy túléljük, szeretnék néhány alapvető ismeretet megosztani a jelzett jószággal kapcsolatban.

A kecske, ha a kertbe szabadul, nem a káposztával kezdi. Először is elrágja a duplán kötött műanyag bálazsinórt, és addig taszigálja a kiskaput, míg a sarokvasról le nem emeli. Ekkor azonban nem megy ki. Előbb megnézi, hogy van-e a közelben más állat, akire aztán rá lehet majd terelni a gyanút, hogy a kaput az nyitotta ki,

ő csupán szegény áldozata a nyitott kapun látható zöld kert csábító vákuumhatásának.

Ha van ilyen jószág a közelben, a gazda pedig éppen 3,5 percre nincs a helyszínen, akkor kimegy. Először megáll a járda közepén, és pár elhullajtott bogyóval jelzi, hogy mennyire furdalta a lelkiismeret, hogy ő bizony most a tilosban jár. Ha meglátja a kapufélfára akasztva a gazda kabátját, melynek zsebéből bármilyen papír természetű dolog kilátszik, akkor azt helyben elfogyasztja. Különösképpen, ha papírpénz, vagy fontos irat lapult ott. Azoknak van a legjobb íze.

Aztán szemével átpásztázza a buján zöldellő veteményest, de igazából nem a legjobb falatot keresi. Nem, ő a háziak legféltettebb, reggel és este gonddal locsolgatott virágát keresi. Odalép, utoljára szétnéz, és a legszebb bimbókat könyörtelenül leharapja, majd enyhén fanyalogva ugyan, de akkurátusan elfogyasztja. Ezt követően mellső lábaival a tőnél fakadó zsenge hajtásokat, mint egy cigarettacsikket, eltapossa.

Ezek után megindul a veteményes felé, de az útbaeső fiatal gyümölcsfáknál kénytelen megállni és annak zsenge ágait letördelni, kérgét finoman megrágcsálni. Végül beér a kertbe, ahol először óvatosan szájába veszi a még ártatlan gyermekkorát élő sárgarépa zöld levelét, és óvatosan kihúzogatja őket a földből, de soronként csak a legjavát. Nem eszi meg. Inkább a cékla levelét. Aztán talán elér a káposztához. Igen, mindezt három és fél perc alatt. És még arra is marad ideje, hogy belül röhögjön. Nem gonoszságból, egyszerűen csak most él igazán.

Ez ő: a kecske. A szabad akarat négylábú állatba zárt manifesztálódása.

Ez persze gida korában nem így volt. Akkor még mindenféle körültekintés nélkül ugrott fel a báláról a disznóól tetejére, majd onnan a ló hátára, hogy onnan egye le az eperfa levelét. Azonban az önnön cselekedeteinek következményeiből adódó tanulás az évek alatt tökélyre csiszolja jellemét.

Talán ezért gondolták a korai újkor felfedezői, hogy jó ötlet lehet a hajóikon kecskéket szállítani a lakatlan szigetekre. Azok a jég hátán is megélnek, így évek múlva újra arra járva lesz bőséges húsutánpótlásuk. Csakhogy nem ez történt. Pár évtized alatt a buja, zöld szigetek kopárrá váltak, a kecskék pedig mind egy szálig éhen haltak. Van egy szó ugyanis, amit a kecske nem ismer. Tudom, mire gondol most mindenki, de

a „nem” szót a kecske tökéletesen ismeri és szándékosan tekinti kihívásnak

– amit nem ismer, az az „elég” szó. 

Emberként sem könnyű a kecske időszakában megálljt parancsolni magunknak, például a hasunknak. Bizonyára van néhányunknak efféle karácsonyi emléke. Az évnek ezen szakaszában élet még alig-alig moccan a fagy alatt, de aki itt felfal mindet, az bizony később pórul járhat.

Végezetül, visszatérve a címbéli kérdésre, igen a kecske meg fogja enni a káposztát. Ahogy a kecske módra élő ember meg fogja enni a világot. És talán még röhög is közben, legalábbis, akik a legtöbbet eszik belőle. Ugyanis a káposzta minek a földi képmása, ha nem a saját spirálgalaxisunknak? Ezért ne bízzuk önmagunk kecskeségére!

Ajánljuk még:

Bolygóhatárok és átlépésük következményei

Az elmúlt évtizedeink emberi jelenlétét uraló környezetkárosítás komoly sebet ejtett Földünk biológiai sokféleségén, amely ma már az egyik legnagyobb veszélyt jelenti az emberiség jövőjét illetően. Nem meglepő, hogy szakemberek és tudósok ezrei foglalkoznak bolygónk jelenlegi állapotának felmérésével, a jövő kilátásaival és a helyes cselekvések megvalósításával.