Egy világ éhezett ki a kertészkedésre – de miért is?

Az egész ország kertészkedik, ez most már hivatalos. Az agglomerációban szombat reggel minden valamire való szomszéd bedörrenti a fűnyírót (szigorúan 8 óra 2 perckor, mert nem bunkó ő, hogy hajnalban nyírjon füvet), így aztán délután a kis család a frissen nyírt pázsit tövébe kuporodva, mennyei illatokban fürdőzve ültetheti a szezonálisan legszebb, és ennek okán túl is árazott virágot.

Cinikuskodom, pedig szép kép ez. Jó, ha a család együtt van, és csinál valamit, ami értéket teremt. Még jobb, ha mindezt nem kényszerből, hanem örömből teszi, mert érzi, hogy jó koszos kézzel túrni a földet, és nem csak a négyévesnek öröm, ha talál egy gilisztát (az ásónak hála két darabban). Jó, ha nem megfelelésből, magának is hazudott kikapcsolódásból dolgozik, hanem azért, mert tényleg jólesik.

Lehetnek persze a vidáman kertészkedő kiscsaládnak elszármazott részei: például olyan felnőtt gyerekek, akiknek már saját, kertmentes életük van. Ilyen vagyok én is. Hétvégente gyakran vagyok a kertes agglomerációban, néha túrom is a földet, de az év nagy részében mégiscsak egy kétszobás lakásban ülök a negyediken, Budapest kellős közepén. Nem rossz élet ez sem, tagadhatatlan előnyeiben fürödtem az utóbbi három-négy évben: garantáltan nem ébredek fűnyírózajra, nem kell nyárestéken óra hosszat locsolni, sőt, csigákat sem kell szednem minden eső után.

Aztán tavaly mégiscsak hiányozni kezdett valami. Tudat alatt piszkált a hiány, amit nem tudtam megfogalmazni. Hónapok fővárosi bezártsága után néhai nagymamám Szabolcs megyei kiskertjében találtam magam, éppen pünkösdöt várva. Mivel a kárpátaljai barátok, akik ott segíteni szoktak, akkor már hónapok óta nem tudtak átjönni, a máskor rendezett kert helyén egy bozótos fogadott. Ide vetettem be magamat az első nap, és estig elő se jöttem. Nyírtam, metszettem, vágtam, nyúztam, húztam a növényeket és a kerti szerszámokat, ahogyan az aktuális utasítást kaptam apámtól. Hihetetlen öröm volt. Este alvadt vért, gyantát és kilónyi koszt mostam le a karcos-sebes kezemről majd üdvözült mosollyal az arcomon feküdtem le.

Hónapok után először éreztem azt, hogy csináltam valamit, aminek tényleg értelme van.  

Több hónapnyi home-office klaviatúracsapkodás után minden egyes baltavágás, gyomkihúzás és kapavágás elvezetett valamit a bennem lévő, addig lappangó feszültségből. Minden zöldhulladékkal telt vödör után úgy éreztem, magamból is kinyestem valamit, ami már nem szolgált. Kiönthettem a kukába a rosszat, hogy fejlődni, élni tudjon a megmaradt rész.

Felszabadító volt, hogy a vesszőket nem az m-betű mellett ütögettem oda, ahonnan egy-egy szerző kifelejtette, hanem a két kezemmel fogtam, húztam el a bokor alól és kötöttem csomóba. Öröm volt, hogy ha előttem állt egy probléma, esélyem sem volt hibernálni a rendszert, ott és akkor kellett megoldanom, a két kezemmel. Élveztem, hogy nem kellett várni, hogy töltődjön a program, és dolgozni tudjak, mert az eredményhez semmilyen okoseszköz nem kellett, csak én.

Bár mikor három nap után eljöttem onnan, azon reménykedtem, mint minden Zoom-meetingen (csak ne fagyjon le!), jó érzés volt, hogy nem egy felhőben van az eredmény, hanem itt, a szemem előtt, a kezem, a lábam alatt. Elégtétel volt látni, hogy amit jobbra húztam, balra húztam, görgettem fel és le, az valamivé összeállt.

Eltelt azóta egy év. Visszajöttem Budapestre, azóta is itt élek a negyediken. Megint itthon ülünk, megint pünkösdre készülünk.  A munkám is ugyanaz: a kollégákkal igyekszünk minden nap jó, sőt: jobb oldalt csinálni, mint korábban. Teszem a vesszőket ahova kell, lövöm a cikkeket a felhőbe, húzom az instaképeket jobbra és balra, görgetem a Facebookot fel és le.

Nem szeretnék pályát váltani, hátrahagyni a virtuálisat, ennél igazibbat csinálni, mert tudom, hogy ennek a ködös, számadatokban és táblázatokban megnyilvánuló eredménynek ugyanúgy vannak nagyon is megfogható, a társadalomban változást hozó hatásai, ha nehezebb is észrevenni őket, mint egy nyíló virágot vagy egy fáról leszedett friss gyümölcsöt. Tudom, hogy nekem ezzel van dolgom.

De tavaly változott bennem valami, ami miatt, amikor lehet, megyek újra „vidékre”, a köztes időben pedig körbeveszem magamat virágokkal, zöldekkel. Például ezeket a sorokat itt pötyögöm:

 

Talán valamilyen hozzám hasonló élménye van azoknak is, akik hétvégente megtöltik a barkács-kertész-virágosáruházat. Lehet, ugyanaz a sóvárgás – és öröm – járja át őket, mint engem, vagyis nemcsak azért dolgoznak a földdel, mert ez az egyetlen dolog, amit szociális távolságot tartva is lehet élvezni, hanem azért is, mert ötnapi laptopnézés, telefonnyomogatás után olyat kapnak tőle, amit semmi mástól: kézzelfogható eredményeket.

Olyanokat, amik türelmesebbé tesznek, amik segítenek megélni, kiélni a feszültséget, hogy aztán képesek legyünk tisztán gondolkodni, és észrevenni a nehezebben látható, de annál fontosabb, „elvont” eredményeket. Mert az élet együtt, e kettőből összeállva lesz kerek.

És mikor érhetnénk, élhetnénk ezt meg igazán, ha nem pünkösd ünnepére készülve, mikor a láthatatlan, megfoghatatlan, de hitünk szerint velünk lévő, érezhető Isten kitöltetésére emlékezünk.

A cikket a Turisztikai Marketing Ügynökség támogatta