„Visszakaptam három, addig elveszítettnek hitt kisbabámat” – vallomások egy lelkigyakorlatról  

Nemrég eljutott hozzám a Ne félj, nem ítéllek el lelkigyakorlat leírása, amelyben hangsúlyozták, hogy mindenféle magzat- vagy babavesztéshez kapcsolódó szülő gyógyulását segítik. Először csak kötelességemnek éreztem továbbítani a levelet néhány másik listára, de utána mégsem töröltem ki, ahogy szoktam. A gondolat, hogy nekem ezzel még dolgom lenne, nem hagyott nyugodni, így végül pár nap múlva felhívtam Máriát, hogy meséljen a részletekről, de leginkább adjon tanácsot: van-e nekem bármi keresnivalóm náluk.

Mária hangja annyira békés és barátságos volt (pedig unokák nyüzsögtek körülötte), hogy már a megszólalásakor megszületett bennem (akkor még tudattalanul) a döntés, amit ő csak megerősített. Elmesélte:

rendszerint jelentkeznek náluk vetélést megélt és abortuszon átesett nők is,

most többen is, ezért már azon is gondolkodtak a férjével, hogy kettébontják a csoportot. Erre végül nem került sor, mert nyolcan voltunk és jóval többen vetélés, mint abortusz miatt.

Mire letettem a telefont, már „csak” a megvalósításon járt az eszem, hiszen három éjszakáról volt szó, ráadásul a következő héten, miközben rengeteg munka várt rám, egy elfoglalt férj és a háromból kettő otthonlévő gyermekünk. De ha az ember valamit nagyon szeretne, akkor megoldja – ezt vallom mindig, úgyhogy a két gyereket gyorsan beírattam egy úszótáborba, hétvégi programunk kezdetét elcsúsztattam szombat délutánra, munkáimat és a lakásfelújításból rám eső feladatokat pedig átszerveztem. Közben olyan belső béke és nyugodtság tört rám (szó szerint!), hogy teljesen biztos voltam benne: jól döntöttem.

A biztosság érzése megmaradt, de a belső béke és a nyugodtság kissé megcsappant, ahogy közeledett a lelkigyakorlat kezdete, bár meg sem fordult a fejemben, hogy mégse induljak el. Kiderült, most is volt olyan, mint minden csoportban, aki meggondolta magát és mégsem jön el.

Nőtt bennem a belső feszültség, hogy vajon milyen lesz, mennyire fogom tudni beleengedni magam, mennyire viselnek majd meg mások tragédiái.

A helyszínre vezető, baleset és dugó miatt hosszúra nyúlt autóúton volt időm leszámolni ezekkel a félelmekkel, de azért még mindig kissé izgatottan léptem be a Szent Gellért Lelkigyakorlatos házba, ahol persze lekéstem a vacsora elejét, így senkire sem nézve, csak Mária mosolygó arcába kapaszkodva leültem az első szabad székre. Ott viszont enni sem tudtam, mert a két asztaltársam azonnal bemutatkozott és kérdezgetni kezdett, én pedig örömmel válaszoltam, míg rám nem szólt kedvesen a házigazda János atya, hogy most már aztán fogyasszam el a vacsorámat.

Az evés után az első csoportfoglalkozáson megismerkedtünk egymással. Mária és Ferenc, illetve segítőik (két pap és néhány korábbi résztvevő) bemutatkozása után eljött a pillanat, amikor mi is szót kaptunk és elmondhattuk, kik vagyunk, miért jöttünk, van-e és milyen az Isten-kapcsolatunk. Ez utóbbi kérdés azért is fontos, mert bár lelkigyakorlatnak hirdették és mindvégig nagyon erős vallási/katolikus hitbéli – fizikai és lelki – környezetben teltek a napok, de hangsúlyozták, hogy a hit aktív gyakorlása nem feltétele a részvételnek, és ezt valóban nem is kérték számon. Sőt, megértéssel fogadták azt a két résztvevőt, akik – dicséretes módon már a legelején – bevallották: meg vannak keresztelve, de vallásukat nem gyakorolják. Róluk még annyit, hogy a szentgyónástól tartózkodtak, de minden más programban önkéntesen és szívesen részt vettek, beleértve a négyszemközti gyógyító lelki beszélgetéseket is, amelyekből külső szemmel nézve rengeteget „profitáltak”.

A vidám hangulatú vacsorát követő ismerkedésen már jócskán hullottak a könnyek – az enyéim talán az elsők között és a legtöbbször –, pedig akkor még nem is tudhattam, mi minden vár még rám. Kifejezetten jólesett megsiratni az éppen csak megemlített, vagy még titkolt, meg nem született kisbabákat, köztük az enyéimet is. Ennek ellenére békében és megkönnyebbülve váltunk el egymástól.

A következő két és fél nap programját nem áll módomban elmesélni, hiszen sem a résztvevők fájdalmas történeteit, sem a program egyes elemeit nem szeretném megosztani másokkal. Néhány gondolatot azért mindenképpen le szeretnék írni. Elsőként azt, hogy bár az elején egyetlen egyszer elhangzott a lelkigyakorlat mottója, de utána senkit nem kellett figyelmeztetni, hogy ne ítélkezzen, ne hasonlítgasson, illetve ne osszon kéretlenül jótanácsot, mert a szervezők és a résztvevők egyéni történeteit a három nap alatt részleteiben is megismerve, mindenki számára világossá vált: minden jelenlévő személyisége és élettörténete más, mindenkinek a saját veszteségeivel kell foglalkoznia, a saját gyógyulásán dolgoznia – amihez

a többiektől kérhet és kaphat is tanácsot, de legtöbbször azt sem kell, elég „csak” csendben meghallgatni egymást.

S ha valaki úgy érzi, akkor megölelni a másikat, együtt sírni vele – erre is nagyon sokszor sor került, legalábbis nálam. Én annyi szeretetet kaptam (és bízom benne, adtam is), hogy időnként alig bírtam befogadni, könnyeim egy része bizonyára e telítettség-érzés miatt csordult ki.

Mária és Ferenc feltárták személyes és szakmai motivációjukat (három megszületett gyermekük és hét vetélésük okán tízgyermekes szülőknek tartják magukat, Mária mentálhigiénés lelki gondozó, Ferenc pedig diakónus), és elmondtak néhány általános szabályt (lásd előbb), de egyébként teljesen békén hagyták a résztvevőket, ahogy a többi segítő is, mégsem éreztük magunkat magunkra hagyva. Sőt, mindvégig éreztük, tudtuk: bármilyen kérdésünk, kétségünk van, mindig van kihez fordulni; a segítők közül éppen ahhoz, aki a legszimpatikusabb vagy az adott kérdésben leginkább tűnik illetékesnek. A Kovács házaspár korát meghazudtoló szellemi és fizikai frissességgel vezette a lelkigyakorlatot, többször megfogalmazódott bennem, hogy én is így szeretnék megöregedni, a férjemmel.

Bár ők inkább „csak” megbízható és jóságos szülők vagy nagyszülők látványát-érzetét keltették, a lelkigyakorlat, amennyire a gyásszal viszonylag sokat foglalkozó laikusként megállapíthattam, szakmailag is nagyon rendben volt. Olyan máshonnan – szakmai olvasmányokból, előadásokból, képzésekről, terápiákról és lelkigyakorlatokról – is ismert, a babavesztésre koncentráló, de azon jóval túlmutató, önismereti-párkapcsolati célzatú feladatokkal dolgoztunk, amelyek egyenként is nagyon sokat adtak, de összességében rendkívül erős hatást gyakoroltak ránk. Már közben is érezni lehetett, hogy mindenki folyamatosan és rohamtempóban gyógyul, és a három nap végére, ha nem is érzi magát és sebeit teljesen gyógyultnak, de már egyértelműen és visszafordíthatatlanul elindult azon az úton, ami a veszteségek feldolgozásán túlmutató, új életre való nyitottságot jelenti. 

A három nap alatt (sors)közösséggé formálódtunk; és azzal búcsúztunk egymástól, hogy mindenképpen tartjuk a kapcsolatot (legalább egy közös emaillista formájában), mert nagyon szeretnénk továbbra is tudni a csoport tagjairól, örülni egymás boldogságának, illetve osztozni egymás szomorúságában, ha újabb babavárás vagy esetleg veszteség történik.

A magam nevében annyit mondhatok: választ kaptam a veszteségeimen túlmutató, a jövőre vonatkozó azon kérdésre, amivel odaérkeztem; visszakaptam mindhárom, mindaddig elveszítettnek hitt kisbabámat; érezhetően megerősödtem hitemben és abban a meggyőződésemben, hogy minden döntésem előtt érdemes kérnem az Égiek útmutatását, és nem utolsósorban nagyon sokat tanultam a többiektől: magamról, saját magam külső megítéléséről, és olyan készségekről, mint elfogadás, empátia, feltétlen szeretet. Feladatul pedig azt szabtam magamnak, hogy mindezeket az érzéseket és élményeket szeretném átadni másoknak is, írás és/vagy tanúságtételek formájában. Ezen vagyok.