Vendégtípusok, akik között jobb, ha nem ismersz magadra

Megosztó

Vendégtípusok, akik között jobb, ha nem ismersz magadra

Mióta dolgozom, emberekkel dolgozom, és szeretem ezt. Az első munkahelyem pincéri állás volt, és meghatározó élményeket szereztem ott, így most visszatértem ebbe a munkakörbe. Sokan elítélik, sajnálják a pincéreket – a saját fülemmel hallottam, amikor egy apa az étteremben azt mondta a fiának, hogy „tanulj fiam, mert ide jutsz te is”. Extrém? Annyira nem is. Mutatom, miket hallunk még. (Figyelem: az írás nyomokban iróniát tartalmaz.)

Nekem fontos, hogy néha kibújjak az irodából, és fizikai munkát végezzek, emberek között legyek, és izomlázzal keljek a következő reggel. Fontos, hogy a lépésszámlálóm kiakadjon estére, érezzem, hogy mozogtam. Ezért is szeretek pincérkedni. Van „tisztes munkám”, de jövedelemkiegészítésként jelenleg egy kalandparkban is dolgozom, ahol az étterem teraszán szolgálok fel.

És sokan nem tudják, mennyi türelem kell ahhoz, hogy ilyen környezetben ne akadj ki naponta hatvanszor.

Bár nem panaszkodom, mert egy bizonyos szintig nagyon jól tudok bármilyen emberi hülyeséget tolerálni, és valahol még élvezem is, mennyi emberrel van dolgom, kétségtelen: megterhelő lehet heti öt (vagy még több) nap ezt csinálni. 

Aki nem hiszi, olvassa csak el, pusztán a múlt hétvégén milyen vendégekkel volt dolgom:  

  • Aki mindent enne, csak azt nem, ami a menübe van

Hosszú percekig nézi a menüt, majd megkérdi: leves van? Mosolyogva felelem: nincs. Nem teszem hozzá, hogy ha lenne, a menün is rajta lenne... Emberünk ekkor felteszi a következő előrevivő kérdést: miért nincs? Hosszú percekig magyarázom, hogy miért, de valójában mindketten tudjuk: erre a felvetésre helyes válasz természetesen nincs. Az illető ezután miután még megpróbálkozik három (!) étellel, ami nyomokban sem található meg az étlapon. Miután újra és újra elszomorítom, komoran rendel valamit a menüről. Az étellel természetesen elégedetlen, és fizetéskor beszól: igazán lehetne leves. Borravalóról nem is álmodom az ő esetében.

  • A döntésképtelen

Harmadjára megyek vissza felvenni a rendelését, de még mindig időt kér. Félórás gondolkodás után odahív, még eltöltök vele tíz percet, az összes pizza feltétjét felsoroltatja velem, dacára annak, hogy ugyanaz le van írva. Továbbra sem tudja, mit szeretne, de az ajánlásom egész biztosan sem tetszik neki. Szerintem csak beszélgetni szeretne valakivel, amig a gyerekek a magaslati pályákon csüngenek. Ő egyébként kedves, ha a végtelenségig türelmes vagyok vele – csak ez a hatodik aznapi, hasonló vendég után kezd kicsit terhes lenni. 

  • A flörtölő

Általában egyedül ül az asztalnál, szemezget, kémlel, többnyire ő is beszélgetni akar. Kikéri a véleményem a menüről, majd úgyis valami mást rendel. Be-beszólogat, de nem viszi túlzásba. Megértő, ha későn érkezik a kaja, de valami viccesnek szánt mondatot azért odaszúr, hogy véletlenül ne hagyjon semmilyen helyzetet szó nélkül. Általában elégedetten távozik.

  • Az elszállt

Miután megkérdi, hogy „a foglalt asztalok tényleg le vannak-e foglalva”, rágyújt egy cigarettára. Az erdőben vagyunk, egy sportolásra kijelölt helyen, körülöttünk az összes létező oszlopon ki van írva, hogy dohányozni tilos, de ez őt nem érdekli. Udvariasan megkérem, hogy oltsa el a cigarettát, mire ő kiakad és forgatni kezdi a szemeit, esetleg minden érzelem nélkül bocsánatot kér, majd esküdözni kezd, hogy nem látta a jelzést.

  • Aki ugráltat

A terasz vége és az épület között körülbelül 35 méter van, kicsit lejtős a talaj. Ez nem tűnik soknak, de mikor naponta hatszázadjára megyek le, akkor megérzem azt a plusz egyet is.

Ez a fajta kliens leül a terasz legvégébe, italt rendel, megkér, hogy az ételrendeléshez jöjjek vissza később. Kiviszem az italát, szeretne egy plusz poharat. Felmegyek, hozom neki a poharat, majd szól, hogy egy plusz szívószál is kellene. Tudom, hogy a kajás résznél is lesznek kifogások, szóval nem nyerhetek ebben az esetben, járom az utam fel és le. Kedvencem, ha mind a 35 asztal tele van, de én szívószálak miatt járkálok fel-alá ahelyett, hogy rendeléseket vennék fel. (És persze: az a pincér dolga, hogy kiszolgáljon. De ha figyelembe vesszük, hogy a pincér is ember, és végiggondoljuk, mit szeretnénk, ahelyett, hogy egyesével rendelnénk minden apróságot, szerintem sokkal korrektebbek vagyunk.) 

  • Aki a pincérre bízza

Nem tudja mit egyen, nem is nagyon érdekli, azt mondja, hozzak, amit akarok. Mivel nem dönthetek a helyében, ajánlok neki valamit. Még az étel nevének végére sem érek, rávágja: jó lesz. Ha elhibázom a rendelést, akkor is rendben lesz, tuti nem szól, vagy ha igen, úgysem küldi vissza a kaját, amit kapott. Végül elégedetten távozik, borravalót is hagy általában. Csak a szemembe nem néz, emberszámba nem vesz. 

Persze a teljes igazsághoz még két tényező bemutatása szükséges:

nem csak rossz vendégek és nem csak jó pincérek vannak.

Mert bármilyen idegesítő is sok-sok vendég, a felszolgálónak dolga kedvesnek lenni minden arra járóval, és kötelessége ugyanolyan jóindulattal fordulni mindenki felé, bármilyen késő is van, bármennyire legyen is fáradt, és bármennyire is kiakasztó a delikvens. Az a pincér, akinek ez (sokszor) nem sikerül, lehet, hogy tényleg nincs jó helyen.

És persze sok kedves, jóindulatú, humoros vendéggel van dolgom. Százával akadnak minden hétvégén, akik tisztelettudóan bánnak velünk, és elfogadják azt is, hogy jobban ismerjük az éttermet, mint ők, így ha szükséges, tudunk tanácsot adni. Ők tudják, hogy hosszú a 12 órás munkanap, és bár igyekszünk jól dolgozni, olykor becsúszhatnak hibák – ilyenkor képesek visszafogottan jelezni, hogy valamivel gondjuk akadt. És vele, mellette – bárhogy is igyekszem mindenkivel korrekt lenni – valahogy én is jobb pincér vagyok, mint bármelyik fenti vendég mellett... 

 
X
Már követem az oldalt