Tényleg őskövület lennék, csak mert nem tetszik, amit a világban látok? 

A világom közepén állok. Körülvesz a természet milliárd élő sejtje. Rend és rendszer, akárcsak a születés, az élet és az elmúlás. Csillagok és csillagképek évmilliók távlatából érkező fényei rajzolják fel az égre minden este a földi élet mintázatait. Évezredek egymásra rakódott tudását és tapasztalatait birtokolja az emberiség. Világom közepén állok és mégis zavarban vagyok, mert még a határtalan égbolton is jobban kiigazodom, mint az emberek világán, amely most körülvesz. Kérdések rohannak meg. Velem van a baj, vagy a világgal? A múltban ragadtam volna? Hová vezet bennünket mindez?

Úgy vélem, valami ilyesmit érezhetett dédapám is, amikor annak idején először látott televízióműsort. Gondolom értette, amiről a műsorvezető beszélt, de azt nem, hogyan láthatja ő ezt, és legkevésbé sem érthette, hogy miért. Mi szükség van erre? Én is ezt kérdezem, mi szükség van erre az egész csinált világra? Hiszen itt van a valódi is… tényleg nem látja senki, tényleg nem akar élni benne senki?

Időnként átjár a hiány, és talán nem csak engem. Talán más is érzi néha a valóságunk mögött tátongó óriási űrt. Hiszen az életünket meghatározó, irányító és szabályozó keretek már nem tényekre épülnek, csupán hírekre. Sőt, hírhalmazokra, amelyek egyaránt tartalmaznak egymásnak alapjaiban ellentmondó állításokat is. Valóságunk alapját az adatok képezik – azok az adatok, amelyekből mindig a pillanatnyi érdekek alapján állítják össze az aktuálisan meghatározó adathalmazt. Hol vagyunk már a kézzelfogható valóságtól? Józan ésszel ez az egész szinte felfoghatatlan. 

Persze nem most kezdődött mindez, évtizedekkel ezelőtt, amikor például a kenyér árát a kőolaj hordónkénti ára jobban befolyásolta, mint az előző év búzatermésének milyensége és mennyisége. De hol vagyunk már ettől? Ugyan a valóságunkat rendszerszinten még mindig a piacgazdaság „sajátos” logikája határozza meg, de ami éppen most formálja át az emberiséget, az az egyének és a média egésze által létrehozott virtuális valóság. Ebből pedig egyenesen következik a valóságérzet torzulása.

Nézzük csak meg, hány órát töltünk naponta a természetben és mennyit az interneten? Gondoljuk végig, hogy mennyit tudtunk például a mai napon hozzáadni a földi élet egészéhez és mennyit a virtuális valósághoz? És amikor offline voltunk, akkor tényleg jelen voltunk a világunkban teljes figyelmünkkel? Mindenki arról panaszkodik, hogy nincs ideje semmire, miközben egyszerre legalább két világban él, vagy legalábbis próbál így tenni. Ez persze nem baj, csak nem árt, ha rálátunk néha a valóságunkra.

A probléma nem a virtualitás megléte, hiszen azt lehet úgy is használni, hogy építse, fejlessze jellemünket, világlátásunkat, lelkileg és szellemileg is építsen – nem kérdés, hogy számos dolgot nyerhetünk általa. A kérdés az, hogy közben mit veszíthetünk el, ha nem figyelünk oda. 

Ezzel a gondolattal érkeztünk vissza a kiüresedett valóságunk problémájához. Nem csupán az élet természetes emberi mintázatait (lásd: család, közösség, nemzet), de saját életünk valódiságát is. Mire gondolok?  Hogy a pillant megélése helyett tartalmat gyártunk mi magunk is, illetve inkább gyártott tartalmakkal foglalkozunk, mint a valósággal. A saját virtuális tartalmainkat is szűrőkkel és pici hazugságokkal „szépítjük”, miközben a „külső” tartalom valódiságán és hiteltelenségén bosszankodunk. Mindez annyira elfoglal bennünket, hogy nem vesszük észre a valódi igényt, ami a természet felől, a szeretteink felől, a gyengébbek, az elesettek felől érkezik.

A valóság, a bolygónk és a természet épp koldulja az emberiség figyelmét, és mi garasokat dobálunk a kalapba, mintha ezzel ténylegesen segítenénk. 

Persze mindezzel már évek óta tisztában vagyunk. Amivel most, a vírushelyzet alatt szembesültünk, az a látszólagos tehetetlenség. Önként engedtük ki azt a valóságot a kezeink közül, amelybe emberként mindannyian beleszülettünk, amelyikre még hatással tudtunk lenni. Amelyiknek minősége rajtunk múlt. Arra döbbentünk rá, hogy a „csinált” világ most már nemcsak az időnket, energiánkat igényli, hanem meghatározhatja a programjainkat, kapcsolódásainkat és a legszemélyesebb döntéseinket is befolyásolhatja. Mindezt azért, mert felelős döntést szeretnénk hozni. 

De ideje elgondolkodni, mi a valódi felelősség. Aztán ha változtatni akarunk, fel kell tennünk magunknak néhány kérdést. Például, hogy képes-e még az ember arra, hogy fenntartsa magát – felelősséget tud-e vállalni saját igényei kielégítéséért? Képes arra, hogy önszabályozó közösségeket hozzon létre, hogy szűk társadalmi környezetéért felelősséget tudjon vállalni? Képes úgy gazdálkodni a földdel, hogy az minden fél számár előnyös legyen, annak érdekében, hogy a természet se lássa kárát igényeink kielégítésének? 

Egy egyénekre bontott világban most már egyénileg lehet csak megtalálnunk ezekre a kérdésekre a válaszokat, és meghoznunk egyéni döntéseinket. Ezekhez a döntésekhez lehet aztán igazítani egymáshoz való kapcsolódásainkat és közös cselekedeteinket.

Én döntöm el, hogy mekkora felelősséget vállalok az életemért és a környezetemért.

Ez, a valós élet szerinti reakció lehet válasz a mai helyzetre. A töredékes és kreált adat-világra adott szerves válasz, mely úgy szövi be újra élettel a kiüresedett valóságot, mint elhagyott városokat a természet. Vajon elgondolkodik-e egy ilyen szellemváros láttán a fának a magja, melyet a járdák fugái közé fújt a szél, hogy mennyire nehéz dolga lesz? Persze hogy nem, csupán elindul a fény felé. Nem kell hősnek lennie, csak tennie kell azt, amire született.

Világom közepén állok. Körülvesz a természet milliárd élő sejtje. Érzem, hogy nem a múltban ragadtam, hanem az örökben. Egy olyan korba születtünk bele, ahol megadatott a rálátás és a választás lehetősége. Mindennap megválaszthatjuk, hogy mire figyelünk, melyik valóságban mit hozunk létre, mibe mennyi energiát teszünk. A természetben az egyensúlyra való törekvés az, ami a harmónia érzetét kelti. Minden adott hozzá, hogy éljünk vele ma is.