Megosztó

Sok magyarnak volt valamije, amit csak a leggazdagabb britek engedhetnek meg maguknak

Egy angliai konferencián meglepődve tapasztaltam, hogy újszerű kincsként emlegetik a nálunk évszázadok óta ismert, használt, szeretett építkezési technikát. Rögtön ráébredtem újra, milyen hihetetlen gazdagságban élünk a Kárpát-medencében – és határozottan nem anyagi szempontokra gondolok.

Angliában egyszer egy körfolyamatokat modellező, úgynevezett „bölcsőtől a bölcsőig” elvről szóló konferencián vettem részt. Az elv lényege, hogy egy termék oly módon és olyan alapanyagokból készül, melyeket a használatot követően visszaforgatva és feldolgozva ismét az eredeti alapanyagokhoz jutunk, azaz a ciklus hulladék nélkül újrakezdhető. Tipikus példája ennek az utóbbi évek fesztiváljain elterjedt „repohár”, amit – legalábbis a marketing szövegek szerint – tisztítás és újra feldolgozás után ismét pohárrá lehet alakítani, azaz a termék életciklusa nem lineáris, hanem körszerű, ismételhető. A konferencia egyik helyi előadója a program keretein belül a fenti elvnek tökéletesen megfelelő, modern építészeti technológiát harangozott be, sőt az előadáshoz később tanulmányút is kapcsolódott.

Építész felmenőkkel és rokonokkal bőven megáldott résztvevőként kíváncsian vártam az alkalmat, melytől kedvemet még az sem vette el, hogy az előadó szerint egy rendkívül drága, csak kevesek által finanszírozható technikáról van szó: a vályogról. Az első pillanatban azt hittem, én tévesztettem el a termet, és másik előadásra keveredtem, de hamar

kiderült, hogy az innovatív, minden tekintetben környezetbarát technológia valóban a vályogépítészetet jelenti.

A több órás előadás során bemutattak egy – amúgy gyönyörűen és igényesen felhúzott – vidéki kúriát, melyet kizárólag vályogtéglákból és egyéb környezetbarát építőelemekből építettek fel. Láthattam grafikonokat, melyek az épület kedvező pára- és hőháztartását mutatták be, volt szó a kint ragadt elektroszmogról és a belső terek egészségügyileg is kedvező atmoszférájáról. Csak ültem, és mint már oly sokszor, akkor is azt éreztem, valami elment mellettünk. Az előadást követően szót kértem, és szeretettel meghívtam a jelenlévőket Magyarországra, ahol

teljes falvakat töltenek meg a vályogházak, melyek Angliában csak kivételesen gazdag emberek kincse lehet.

Itt a Kárpát-hazában ugyanis valami olyan hihetetlen gazdagságban élünk, ami a Föld sok egyéb népe számára elképzelhetetlen – és határozottan nem anyagi szempontokra gondolok. Az a fajta szervesség, amely évezredeken keresztül körülvett bennünket, az élet minden apró részletét meghatározta, a ruházkodástól kezdve a használati tárgyakon keresztül egészen az építészetig. A globális piacgazdaságot megelőzően persze nem volt kérdés, hogy mindenki abból gazdálkodott, ami körülvette saját életterét, így aztán a házak is a helyben fellelhető építőanyagokból épültek.

Tanulságos volt, mikor saját otthonomban utólag egy szobát alakítottam ki, és ezzel párhuzamosan a gyógynövényes-gyümölcsös gazdaságunkban álló századéves vályogházban alakítottam ki picike vizesblokkot. Míg az új szoba építésekor csak az építőanyagok csomagolásaival több kukát töltöttem meg, a régi vályogház egy szakaszon kibontott falának maradékát egyszerűen a pinceoldalba talicskáztam. Nincsenek illúzióim: ha a lakóházunkban épült kicsi szobát száz év múlva valaki elbontja, a bontott anyagokat hulladékként kell majd kezelnie. Az égetett cseréptégla még hagyján, de a szigetelő anyagok, ilyen-olyan burkolatok hosszan csúfolkodnának a pinceoldalban, míg a vályogtéglákat alig pár év alatt benövi a fű, így hamar belesimultak a talajba.

Hasonló érzés volt, mikor családunk szigetközi parasztházának tetejét újítottuk fel az idén, és a megbontott régi épületelemekből kizárólag olyan alapanyagok kerültek elő, melyeket a környéken termeltek meg. A gerendák köze náddal és pelyvával volt töltve, a födém szigetelése sárral készült, a tetőt fazsindely borította.

Az angliai konferencia előadása évek múltán is visszhangzik bennem, és igyekszem észrevenni az amúgy a megszokás miatt érték nélkülinek vélt kincseket. Jó néha az emlékezetünkbe idézni, hogy

attól még, hogy valami régi, még nem biztos, hogy kukába való, mindamellett az új tudásra is folyamatosan nyitottnak kell maradnunk.

Ahogy a közelmúltban megrendezett gyümölcsészeti gálaest mottója is hangzott: „A régi az új!”.

Igen megörültem, mikor a közeli építőanyag-telepen már zsákba kiszerelt, standardoknak is megfeleltetett vályogvakolatra bukkantam.

Ajánljuk még:

49 családtagját elvesztette, de nem gyűlölt senkit, csak megbocsátani nem tudott – Fahidi Évára emlékezünk

Örök felelősségünk marad az emlékezés és az emlékeztetés, ahogy az is, hogy észrevegyük, hová vezethet a gyűlölet, kortól függetlenül. A holokausztot az emberiség szégyenfoltjaként égette bele történelmünkbe a 20. század. Nincs mentség rá, és szavakkal nem is lehet pontosan visszaadni, ami történt. Ezért is olyan értékesek a túlélők, akiktől kérdezhetünk, visszaemlékezéseik a valóság mozaikjaiból rakják össze a sötét korképet. A holokauszt magyar áldozatainak emléknapján a buchenwaldi koncentrációs tábort megjárt, tavaly szeptemberben elhunyt Fahidi Évára emlékezünk egy 2021-ben rögzített beszélgetéssel – táncba ölelt szeretete örökké velünk marad.
 

 

Már követem az oldalt

X