A régiségben, mint mindennek, úgy az eltávozó lelkek és a gyászolók segítésének is apáról fiúra átadott rendszere volt. Hatalmas nehézsége jelen társadalmunknak, hogy az ilyetén ismeretet ma szinte sehol nem tanítják. Sem az eltávozó léleknek, sem pedig az ittmaradóknak nem közömbös, mi történik a gyász időszakában, mégis tanácstalanok vagyunk ilyen helyzetekben, ugyanis a modern kor nem feltétlenül ad olyan kapaszkodókat, amikkel az egykori struktúra, megszerzett tudás felvértezte a társadalmat. Pedig ma sem volna mindegy, hogy békében és elfogadással tudjuk-e egymást elengedni, vagy a haláleset a gyászolók egész hátralévő életében traumaként maradnak meg.
Temetés és részvét egykor
Az emberiség történelmét végigkísérte a veszteségérzés, minden korban fájdalmas volt elveszíteni szeretteinket. Teljesen természetes, hogy hiányzik a másik, és az is rendben van, hogy elköszönünk tőle, beszélünk hozzá, miközben a testnek is megadjuk a tisztességet a társadalmunk, saját értékrendünk által diktált szokások szerint. De mindennek mikéntje is számít.
A gyászolást és a temetés fizikai véghezvitelét évezredes szokásrend segíti, melyben a családnak és a köréjük szerveződő szűkebb-tágabb baráti körnek eltérő, mégis fontos szerepköre volt. Ez a szokásrend megváltozott azonban az utóbbi évszázadban, az eljárásokat, előírásokat és intézményeket ránk erőltető világ már azt sugallja, hogy ezzel valaki másnak, a „szakembernek” érdemes foglalkoznia. Azonban
a születés és a halál a hagyomány szerint ahhoz a házhoz tartozik, amelyben történik,
így a feladatok is e szerint alakultak. A régiek szokása szerint mivel a hozzátartozókat „a bú földig nyomja”, a gazdaság körüli feladatokat, valamint a temetés megszervezését és lebonyolításának dolgát ezidőben a közösség családhoz közel álló tagjai végzik. A „részvétem!” kifejezés tehát valójában nem más, mint saját munkám, időm és energiám felajánlása a gyászolók számára, annak kijelentése, hogy a fizikai feladatokban való részvételem felajánlásával a lelki közösségvállalás mellett a gyakorlatban is segíteni fogom őket.
Az eltávozó búcsúztatását a család apraja-nagyja együtt végezte, imádkoztak, énekeltek, felemlegették az elhunyt jóságát, érdemeit. A búcsúzás során hálát adtak az eltávozóért, de közösen azt is kimondták, hogy a léleknek már indulnia kell arra a helyre, ahol a Teremtője várja.
Szabadon bocsátották a halottat, miáltal ők is felszabadultak a gyász nyomása alól.
Ahol volt harang, ott annak hangja kísérte a koporsót, sok helyen azonban karikásostorokkal jelezték égnek-földnek, hogy egy lélek tova költözött. A szertartás során az ostorok durrogása elűzi mindazon rontó démonokat, akik a lelket magukénak akarják, egyúttal jelzik a felső világ őrének, hogy tárja szélesre a kaput az újonnan érkező számára.
A születés és a halál egyaránt életünk része, jól tudták ezt régen. Hasznos lenne, ha ma sem felednénk el ezt, és ha a régi hagyományrend útmutatását tudnánk követni, ugyanis az lehetőséget ad a fájdalom megélésére, miközben támaszt nyújt az ilyenkor törvényszerűen megjelenő nehézségekkel szemben, egyben útmutatást, keretrendszert ad ahhoz, hogy az elválás miatt érzett bú véges, kezelhető, kordában tartható legyen.
A tudás még megvan, csak magunkévá kell tenni, s követni kell.
Ajánljuk még:
Párba állítható a Black Friday és a fenntarthatóság?
Eljön-e még a kender reneszánsza?
A hazai szabadkőművesség egykori titkos központja – bejártuk a dégi Festetics-kastélyt
