Egyetlen emlékem sincs egész életemből, hogy a történelem iránt lelkesedtem volna: soha nem faltam történelmi könyveket, a tanórákat közepes unalommal ültem végig, és még az állítólag jobban sikerült történelmi (dokumentum)filmek sem kötöttek le úgy igazán. Viszont életemben először Rómában járva megtapasztaltam azt, hogy a történelemnek ereje van. Többezer éves kövek, épületek, falak között kóvályogni, azokat megérinteni, a róluk rám ragadt koszt esténként lemosni súlyos, tartalmas élmény volt. Ez hozta a felismerést, hogy ami egykor volt, az hatással van, formáló erő ma is, és
milyen nagyon pökhendi dolog azt gondolni, hogy tökéletesen a magunk urai vagyunk.
Időről időre előkerülő kérdés, hogy mi végett kell a történelemmel foglalkozni, úgy egyáltalán, mit kezdjünk azzal, hogy ez vagy az volt, vagy éppen nem volt valamikor régen. Napjainkban (is) politikai tőkét igyekeznek kovácsolni belőle az emojikkal kommunikált történelem-leckékben, az Európai Unió melletti kiállásban vagy éppen nemzetünk sikereit hangsúlyozva. Hasznot akarnak húzni belőle, formálni egyes személyek és egy nemzet identitását, megmagyarázni az egyén életénél nagyobb erők működését úgy, hogy jobban érezzük tőle magunkat.
Végtelenül visszásnak érzem ezt, mintha fordítva ülnénk a lovon. Hiszen történelme, családi történelme mindenkinek van: nagymamák, ükszülők, generációk nemszűnő sora. Minél mélyebbre ásunk, annál több történet, sors, egyéni tapasztalat tárul fel a történelemről, ami mind a sajátunk, a mieinké lehet.
Legtöbbünk karnyújtásnyira van a történelemről,
az idősebb rokonoktól, akik az általunk nem ismert világról mesélhetnek, éppen ezért igazabb és sokszor hitelesebb történelemlecke születhet egy-egy otthoni, idősökkel való beszélgetésből, mint bárhány politikai kiállásból, vérmes beszédből. Ugyanakkor a családtörténet megismerése, a vérünkből valók sorsa vélhetőleg a személyiségünk mélyebben rétegeit érinti, vagyis jó eséllyel formálja identitásunkat, befolyásolja helyesről és helytelenről való vélekedésünket. Segít, hogy legyen személyiségünknek egy magva, identitásunknak egy valódi gyökere, aminek segítségével véleményt tudunk formálni jóról és rosszról, politikáról, vélt és valós igazságokról. Ha pedig van saját elképzelésünk a történelemről, nem lesz tehát szükségünk arra, hogy néhány tömegkommunikációs célt szolgáló személytelen, érzelmekre hatni akaró, valójában mégis hasznot remélő Facebook-bejegyzésből ismerjük meg a múltat, ezek segítségével navigáljunk a világban.
Idén száz év távlatából emlékezünk a trianoni döntésre, a jubileum alkalmából pedig számos mű jelent meg. Ezek sorába tartozik Ablonczy Balázs Ismeretlen Trianon című könyve, ami nemzeti önismeretünk építésében, fenntartásában jó szolgálatot tehet. A szerző szemben a politikusokkal nem haszonszerzés céljából ír a témáról, inkább történészként információkat ad, kontextusba helyez eseményeket, ezzel segítve megérteni, új perspektívából látni a történteket.
„A világháborús összeomlás és Trianon kapcsán sem áll rendelkezésünkre minden adat, de talán nem érdektelen megvizsgálni a magyar történeti közbeszéd néhány toposzát. Bemutatni, hogy mi volt valóban sorsdöntő mozzanat, és mi volt olyan pillanat, amit csak az utókor stilizált annak? Milyen lehetőségei voltak a magyar politikának a háború végén, hogy élt ezekkel a lehetőségekkel, és mit lehetett volna tennie?” – olvasható a könyvben, ami arra hív, merjünk a sémáktól elszakadva, az egyénre, az emberre fókuszálva gondolkodni a történelemről.
Ha így közelítünk, talán valóban közel is kerülhetünk – a történelemhez, őseink sorsához, egy neves nap évfordulójának valódi mélységéhez és végső soron nemzeti közösségünkhöz is.
***
Ablonczy Balázs Ismeretlen Trianon - Az összeomlás és a békeszerződés történetei 1918-1921 című könyve a trianoni békeszerződés 100. évfordulóján jelent meg a Jaffa Kiadó gondozásában.
Ajánljuk még:
„ÉN MAGYAR VAGYOK” – FIATALOK TRIANONJA MA ÉS EGYKORON
„FELESLEGES BEOSZTANOM AZ IDŐM, MERT NEM ÉN TESZEM, HANEM A JÓISTEN” – INTERJÚ TRILL ZSOLTTAL
