Nem bűnbakok, hanem emberek szavaztak

A választások mindig izgalmasak. Valamiért négyévente egyszer tényleg elhisszük, hogy a politikának hatása van az életünkre. Vadabbak még lelkesednek is.

Előtte néhány hétig, rosszabb esetben hónapig kampányzajban élünk. Unjuk vagy szeretjük, de túllennénk az előjátékon: várjuk a lényeget.

Aztán eljön a nagy nap. Felkelünk, örülünk a napnak, szomorkodunk az eső miatt. Csinálunk mindent úgy, mint máskor, de tudjuk: a nap valamely része igazán megkülönböztetett lesz, a Demokráciaünnepen mi magunk is megtesszük majd, amit megkövetel a haza. Izgágák már reggel bekapcsolják a tévét, frissítgetik a híroldalakat. Aztán mi, szavazó többség, húzunk egy-két ikszet. Utána hazamegyünk, ebédelünk, alszunk, tunyulunk, nagytakarítunk, eltöltjük valahogy a napot.

Végül eljön a hét óra, érzi az ország, nagy dolog történt. Ekkor már az apolitikusabbak is a távirányító vagy az okoseszközök után nyúlnak. Ekkor ez még felesleges, ugyanis csak kétórányi lufihámozás következik, amely során nagyon tehetséges közvéleménykutatók, szociológusok, elemzők és műsorvezetők beszélgetnek a semmiről. Többnyire a részvételi arányokat boncolgatják, és kétpercenként elmondják, a következtetéseik adott időben semmit nem szavatolnak még.

Aztán közeledik a kilenc óra, érkeznek az első eredmények. Eleinte kicsi a feldolgozottság, még lehet reménykedni, de még nem lehet igazán örülni.

Bárhol is állunk, várunk tovább. Ez összekovácsolja az országot: a közös várakozás.

Aztán minél magasabb a feldolgozottság aránya, annál nagyobb a széthúzás. Újra lesz mi és ők, talán erősebben, mint a következő vagy megelőző négy év bármelyik napján.

Valós csoportokat nevesítünk ilyenkor, hogy elhelyezzük magunkat a térben: örülünk a többi jobbossal, utáljuk a többi balost. Sírunk a többi liberálissal, nem értjük, hogy lehet úgynevezett polgári, úgynevezett kereszténykonzervatív pártokra voksolni.

Emellett viszont – és ez a még fájdalmasabb – látszólagos csoportokat alkotunk, hogy bűnbakokat vagy éppen sorstársakat találjunk. Ennek visszatérő iskolapéldája, hogy a város a vidékre, a vidék a városra mutogat. Mert a faluban meg tudják vezetni az embereket. Mert a városban jó dolgokban azt sem tudják már, fiúk vagy lányok – mind unjuk ismerjük ezeket a hamis szólamokat.

Persze tudjuk azt, hogy a városi és a vidéki emberek között vannak különbségek. Másban élünk, mást látunk, és sok kérdésben máshogy is látunk dolgokat. Sok esetben az értékrendje is más annak az embernek, aki a metropoliszok nyüzsgésében lel örömre, és annak, akinek számít az, hogy az őt körülvevő 10-100 embert név szerint ismerje. És persze látványos a narancs térkép, benne az egyöntetű, jól körülhatárolható kék folttal.

Csakhogy ha választókerületenként ránézünk a számokra, nem nullákat és százasokat látunk majd. Adott kerületek színezete néhány százalékon múlott: vagyis az ott szavazó vidék s benne az ottani vidékiek nem egyöntetűen fideszesek. Ahogyan a főváros sem maga az ellenzéki tömörülés. Nincsenek szavazóprototípusok, akik lokáció alapján tömörülnek. Mert a vidék és a város sem oszthatatlan tömb, pláne nem homogén tömeg. Egyének élnek mindenhol, akik hisznek ebben és abban, vagy éppen kiábrándultak már sok-sok mindenből.

A valóságban (remélhetőleg) mindenkinek van fideszes és ellenzéki barátja, bal- és jobboldali rokona, sőt, talán még a szerelmet se politikai érzület alapján választjuk, még 2022-ben sem. És ha erre képesek vagyunk, akkor csak egyetlen gondolati lépés eljutni oda, hogy a város és a vidék politikai (ál)ellentétét is elengedjük.

Nincs erre jobb alkalom, mint egy választás másnapja, mikor még közel vagyunk ahhoz az érzéshez, hogy tudunk egységben várni valamire.  

Nyitókép: választás.hu