Megosztó

Nálunk két generációnál is nagy késéssel érkezett a gólya: nagy korkülönbséggel jött testvérek élete

Lehet, hogy a gólya hozza a gyereket, de hogy lövése nincs a családtervezésről, annyi szent. Nálunk ugyanis már a család két generációjában tartott akkora pihenőt, hogy az nekünk rendre tizenkét évünkbe került: öcsém és köztem, aztán a saját gyerekeim között is ennyi a tisztes távolság. Aki két-három kicsi gyereket nevel egyszerre, pontosan tudja, mennyire nem egyszerű az élet a szanaszét szaladgáló csöppségekkel, és talán vágyódva gondol azokra a családokra, ahol a nagyobb gyerek már besegíthet a kisebb(ek) terelgetésében. A testvérek közötti nagy korkülönbség valóban sok cifra helyzetet szül, de rendkívüli előnyökkel is jár.

Az egész úgy kezdődött, hogy egyedüli gyerekként sóvárogva figyeltem azokat a játszótársaimat, osztálytársaimat, unokatestvéreimet, akik sosem voltak egyedül, hiszen vagy nagyobb testvérükkel, vagy öccsükkel, húgukkal bármikor tudtak játszani, de főként szabadon közlekedni. Úgy láttam, ettől mindannyian sokkal erősebbek, többek, mint én. Úgy kilencéves lehettem, amikor elkezdtem kampányolni otthon egy kishúgiért, gondolván, hogy nekem is alanyi jogon jár a testvérlét. A gólya gondolkodott még vagy két és fél évet, majd nagy nehezen meg is érkezett a másik felem, de nem kislány lett, hanem fiú. Amikor felhívtak a kórházból, hogy elmondják a jó hírt, közöltem, hogy téves hívás, és leteszem, mert éppen egy másik telefont várok. A vonal túlsó végén döbbent csönddé sűrűsödött a meglepetés, majd a kedves nővérke nevetésben tört ki, és „megvigasztalt”, hogy ezt a hívást vártam. Ezek után a döbbent csönd átkúszott hozzám, és letettem a kagylót. Egy perc sem telt bele, újból csörömpölt a tárcsás telefon: meglepetésemre apám hívott, boldogságmámorban közölte, hogy öcsém született.

 
Unsplash.com
 

A korkülönbség korszakai közül az első és a második volt a legszörnyűbb. Amikor hazahoztuk öcsémet a kórházból, alig engedtek a közelébe, nehogy rosszul fogjam, esetleg elejtsem. Később már én készíthettem neki a tejbegrízt, aztán már etethettem is, majd pelenkázhattam, játszhattam vele, sétáltathattam és mindaddig szép is volt az élet, amíg el nem kezdett járni és pakolni, lehúzni, rámolni, de soha rendet nem rakni. Nyilván, a rendrakás, összepakolás az én dolgom volt, és kezdtem besokallni. Micsoda dolog, hogy egy nagylány egyebet sem csinál, csak a kisöccse után rohangál és folyton a romokat takarítja! Akkor még nem sejtettem, hogy lesz ennél még cifrább is. Amikor ugyanis már nagyobbacska, négy-öt éves lett az öcsém, én viszont már tizenhat-tizenhét éves fruska voltam, a kamaszlányok összes ambíciójával, a nyári vakációkban mindig nekem kellett rá vigyáznom.

Öcsém tündéri gyerek volt, utólag egy szavam sem lehet, de akkoriban képes volt csipkésre lyukasztgatni az idegeimet: teljes nyugalommal elkövetett mindent, amitől a fiúk ebben a korban hősnek érzik magukat. A tavaszi és nyári vakációkat a nagyszüleinknél töltöttük, így akadt „fonnivalóm” bőven. Csak példának okáért néhány „hétköznapi” eset: előszeretettel lovagolt a kutyán, s hogy iránta érzett szeretetét nyomatékosítsa, időnként meg is harapta; ha bezártam a kaput, hogy ne szökjön el otthonról, átmászott rajta és elszaladt, így időnként futóversenyt rendeztünk a faluban; úgy vélte, tarthatatlan helyzet, hogy a kiscsirkék nem tudnak repülni, ezért tanítgatta őket a levegőben maradni; rendszeresen megtalálta nagyapám fejszéjét, hogy majd ő felvágja a tűzifát, de szerencsére csak egy gumicsizma bánta ezt a hőstettet. Miközben szívesebben lettem volna a korombeliek társaságában, játszhattam a pesztonkát – néha bosszúsan, nem is sejtve, hogy hamarosan milyen hálás leszek ezekért az időkért.
 
 
Pexels.com
 

A pesztrálásnak azonban megvoltak a semmihez nem fogható szépségei is. Először is öcsém nagyon kedves gyerek volt, a „gaztetteit” is kedvesen művelte, rám pedig feltételek nélkül felnézett. Később, amikor ő kezdte az első osztályt, én pedig az egyetem első évfolyamát, már ritkábban találkoztunk, mert más városban tanultam. Úgy várt haza minden hétvégén, mintha kincseket kapott volna tőlem, persze egy csóró egyetemistától legfeljebb valami csemegére vagy apróságra telt, de neki akkor ez a világot jelentette. Kiváltságos helyzetnek érezhettem magam a nővér szerepében. Mire mindkettőnknek saját felnőtt életünk lett, szinte eltűnt a korkülönbség és semmiért nem adnám, hogy ilyen nagyszerű öcsém van. Ma pedig már csak az előnyeit élvezem a nagy korkülönbségnek. Vannak dolgok, amiket csakis tőle kérdezek meg, akár a saját kamasz gyerekemmel kapcsolatban, hiszen nálunk ez a minta mondhatni örökletes.

Fiam születése előtt még azt reméltem, nagycsaládos anyuka leszek, sok aprósággal, akik majd jól elszórakoztatják egymást, míg én igyekszem majd a lehető legnagyobb türelemmel elviselni minden csíntevésüket. Aztán megszületett a „kisded” és a gólya jó messzire repült, elő sem került vagy tizenegy évig. A forgatókönyv hasonlóan alakult: úgy kilencéves korában a trónörökös elkezdett kampányolni egy öcsikéért, de „sajnos” hugicát hozott a gólya. Nos, ezt sokáig zokon vette, hiszen egy lánytestvérrel kétséges a focizás meg a fáramászás, ráadásul fiú létére nehezebben viselte, hogy az első időszakokban több figyelmet kapott a kistesó.

 

 
Pixabay.com
 

A majdnem tizenkilenc éves és a hétéves ma már enyhébb macska-egér viszonyban van egymással, hiszen felismerték, hogy közös érdekeik mentén időnként szövetkezhetnek: például, amikor sütiről van szó. A kicsi természetesen felnéz „bátyusra”, aki persze rendesen helyreteremti, ha éppen bosszantja, ugyanakkor mindenkinek komoly félnivalója van tőle, aki bántani próbálná őt. Ez a hétéves copfos fejében máris imponáló helyzetelőnyként él – onnan tudom, hogy szülőként én is élvezem az online oktatás szépségeit, például hallom, ahogy mesél a bátyjáról az osztálytársaknak vagy az angolórát, amikor a családot tanulják. A mostani bezártság inkább használt a kapcsolatuknak, bár attól tartottam, hogy méginkább egymás idegeire másznak majd a négy fal között. Valahogy jobban elviselik az együttlétet és érdekes dinamikája alakult ki a napnak: délelőtt mindenki a saját dolgaival van elfoglalva, délután pedig mindketten rajtam vagy a konyhában lógnak. Külön-külön is szívesen főznek, sütnek, de már együtt is nekiállnak kotyvasztani, és nem is csinálják rosszul.

Nyilván nem terveztük a nagy korkülönbséget és nem is állítom, hogy ideális állapot, hiszen kevesebb közös játékuk van, még kevés közös témában tudnak együttműködni és a nagyobbik valóban megsínyli a kicsi „műsorvezető” időszakos dominanciáját. Ráadásul szülőként kétszer kell elkezdeni mindent: a pelenkázást, az első osztályt és a kamaszkort is. DE a világért sem adnám, hogy így alakult, és már a gólyának is régen megbocsátottam, mert tudom, hogy még egy kis idő és összeérnek lelkileg, szellemileg is. A magam példájából tudom, milyen jó érzés, hogy a másik felem eggyel zsengébb kiadású, így olyasmiket tud, amire nekem talán nincs is szemem.

Amikor már majdnem beletörik a bicskám a saját fiam kamasz-provokációiba, az öcsémet szoktam felhívni, és általában tud újat mondani nekem a fiúlét kamaszdolgairól. Ahogy ő is engem kérdez, ha az élet fontos dolgain rágódik vagy női dolgokról van szó. Egyértelmű előnye a testvérek közötti „fáziskésésnek”, hogy a tizenévnyi korkülönbség más-más tudásanyagot, élményanyagot is jelent, így, akinek sokkal fiatalabb vagy sokkal idősebb testvére van, gyakorlatilag ajándékba kapja egy másik generáció tudását is. Hatalmas kincs, és azt kívánom a saját két gyerekemnek is, hogy felismerjék ennek semmihez sem fogható előnyeit felnőttkorukban.

Ajánljuk még:

Fészekmodell – válás után mi a jó a gyereknek?

Egy nagyon kedves ismerősöm, nevezzük Melindának, válásra készül. A férjével együtt úgy látják, hogy nem igazán működik a kapcsolatuk, viszont van egy tündéri négyéves kislányuk, akinek mindketten a lehető legjobbat szeretnék adni. Anyagilag van rá lehetőségük, elgondolkodtak hát a fészekmodell, vagy másnéven svéd modell kialakításán az életükben.

 

Már követem az oldalt

X