Miért (nem) szabad a nőnek panaszkodni?

Megosztó

Miért (nem) szabad a nőnek panaszkodni?

A magyar ember szeret panaszkodni – tartja az elgondolás. Csakhogy, ha valódi nehéz kérdésekről, érzésekről van szó, mintha nem is engednénk a másikat szóhoz jutni. Pláne, ha nő.

Vajon szabad-e a nőknek (vagy bárkinek) a nehézségeiről beszélni?

A kérdésre a válasz tökéletesen egyértelmű: igen, szabad. Sőt, bizonyított tény: ha kibeszéljük bajainkat, azzal magunknak és másoknak is jót tehetünk. Krízisben erőt meríthetünk, ha pedig elmúlt a vész, mások tanulhatnak a példánkból.

Mégis, olykor túlontúl könnyen soroljuk bajainkat, máskor pedig képtelenek vagyunk megosztani, mi zajlik bennünk. Ha mégis sikerül – bármilyen okosan, érzékenyen vallunk is –, lehet, hogy szomszédok, ismerős és ismeretlen kommentelők céltábláivá válunk. Ez kavarog bennem, mikor egy hosszú szabadság, és a vele járó technikamentes élet után a Facebook elé kerülök.

Ismerősöm – az egy.hu szerzője – büszkén osztotta meg dokumentumfilmjüket, amelyben hat nő mesél röviden életéről, annak is egy nehéz szakaszáról. Megismerhetjük egy sikeres üzletasszony történetét, aki 30-40 kilónyi túlsúly alatt próbált érvényesülni, és kitalálni azt, hogyan fogadná el a világ, ha egyszerre lenne okos és vékonyan szép. Ráláthatunk egy nő vívódásaira, aki betegséggel élt, azzal a tudattal, hogy sosem lehet gyereke, végül mégis anyává válhatott. Mesél egy másik asszony, akinek hosszú-hosszú endometriózisos kálváriája után jelenleg úgy tűnik, nem lehet vér szerinti gyereke, és már három éve vár, hogy örökbefogadhasson egy árvát. Láthatunk aztán egy édesanyát, aki autista és egészséges fiának útját egyengeti, majd egy hármasikreit egyedül nevelő nőt, aki élete nagy krízise után lélegzethez sem jutott, s máris a daganatos betegek sorában találta magát.

Hat erős, bátor, hadak útját megjárt nőt ismerhetünk meg, akik a legbelső szobájukban kamera elé ültek, és válaszoltak egy másik nőnek, aki életük nagy kérdéseit boncolgatta.  

Nem panaszkodtak, pláne nem rinyáltak. Nem sajnálatért kuncsorognak, nem is figyelemre vágynak. Csak léteznek, és mernek élni: nem bújnak el azért, mert olyan lapokat osztottak nekik, amilyet. Ez a bűnük, amiért a kommentelők, és talán a szomszédok, ismerősök is összesúgnak klaviatúrák és hátak mögött.

Felmerült bennem,

ha férfiak mesélnének a videóban, ugyanígy reagálna-e a közönség?

Szinte biztos vagyok abban, hogy nem. Talán inkább kuriózumnak számítana, hogy egy férfi ilyen nyíltan vállalja gondjait, s támogatnánk, hogy meséljen még. (Készüljön egy ilyen film is, és kiderül!)

De nem így, ha nő beszél. Mintha neki a kommentelők, a világ sokszor nem engednék, hogy a nehézségeiről valljon, okosan, érzékenyen, jót akarva sem. Mert a cégvezető inkább örüljön a szakmai sikereinek, az autistát nevelő legyen boldog, hogy lehet gyereke, akinek meg nem lehet, pláne ne panaszkodjon, úgysem tud rajta változtatni. Amúgy se sírjon senki ország-világ előtt, mert mindenkinek van elég baja a másik terhe nélkül is.

Effélékkel vagdalkoznak a kommentek, mintha nem bírnák a hozzászólók megemészteni, hogy a sikerek mögött sok-sok kudarc és szomorúság állhat, és azt sem, hogy az élet igazságtalan, és néhány emberrel nagyon kibabrál.

Nem viseljük nézni, hogy más, aki mi is lehetnénk, szenved.

Ezzel párhuzamosan az élet ügyes-bajos dolgairól fantasztikusan tudunk siránkozni. Ahogyan Buda Béla pszichológus több mint 25 éve megfogalmazta: „A magyar kultúrában nem szabad pozitív eseményről beszélni (…), mindig panaszkodni kell, nehogy a sors megirigyelje tőlünk, amink van vagy aminek örülhetnénk. Jellegzetes kommunikációs algoritmus annak a megbeszélése, hogy kinek megy rosszabbul, ki keres a legkevesebbet, kinek nagyobbak az anyagi terhei, kinek bizonytalanabb a jövője.”

Mert az apróságokról, a jóleső bosszúságokról szívesen beszélünk. Csak éppen az igazán nehéz témákat nem viseljük, azok súlyától menekülünk. Ha mégis szembetalálkozunk velük, elintézzük őket azzal, hogy mindennapos rinyálássá degradáljuk a róluk való beszédet. Könnyebb az, mint előkeresni az érzékenységünket, és befogadni a másikat.

Még jó, hogy vannak filmek, amelyek, ha partnerek vagyunk, mégis táncba visznek bennünket. Olyan terepre, ahol érzékenynek, előzékenynek jó lenni, és figyelni kell a másikra ahhoz, hogy gazdagodjunk, és ne eltapossuk egymást.

 

Már követem az oldalt

X