Mi történik, ha az embernek látomása lesz? Vallomás

Megosztó

Mi történik, ha az embernek látomása lesz? Vallomás

Látomásom volt, álmom vagy csak egy intuíció, amit követve eljutottam egyről a kettőre. Elmesélem, hogyan!

Öt évvel ezelőtt egy félálmomszerű állapotban otthon, a Faluhely völgyében láttam magam. A völgy ölelésében álló domb tetején állt egy hármaskereszt, s ott ültem a tövénél. Kívülről láttam mindezt, de belülről éreztem, ahogyan szívem mélyéről sarjad, s belőlem ágadzik a magas kőkereszt. Az álmomat követő időkben sokat töprengtem: vajon mi dolgom a kereszttel?

Kimentem hát a dombra, s szívemből megformáltam a keresztet. Formáltam volna. De már ott volt. Látni még nem látszott, de éreztem, hogy mindig is ott állt a kereszt. Nálamnál nagyobb, szentebb erő formálta, s én csupán az vagyok, kinek megmutatták, és akinek az a dolga, hogy láthatóvá tegye mindannyiunk számára. Megértettem. Ám mindennek a súlyát nem éreztem, feladatomat elnapoltam, hiszen alig harmincévesen a megélhetésemért, a családomért dolgoztam, s úgy véltem, majd eljön a keresztállításnak is az ideje.

Ám a Teremtő másként rendelkezett. A major építése, mely addig – megélésem szerint – isteni segítséggel és sok-sok munkával a végéhez közeledett, egyszer csak megakadt. Kudarcok sora ért, balszerencsének vélt sikertelenségek jöttek minden téren. Akkori házasságom épp így a vége felé tartott, hiába volt már két gyönyörű gyermekünk.

Ami majdnem működik, az ugyanúgy nem működik, mint ami egyáltalán nem.

Ami nem ment magától, azt megpróbáltam még nagyobb erővel tenni, sikertelenül. Végtelenül egyedül voltam, egyedül a mindenért és mindenkiért vívott harcomban.

Aztán egy tavaszi napon minden összeomlott. Életem addigi legmélyebb pontján kétségbeesetten és kimerülten tértem be a házamba. Éreztem, hogy ez nem mehet így tovább. Mocskosnak és elesettnek éreztem magam, így hát megfürödtem és magamra öltöttem a fehér vászoningem, fekete bársonynadrágom, csizmámat. Felöltöztem, akárcsak dédapám, ükapám, ugyanabba a viseletbe. Ez az egyetlen ruha, melyben tisztának és erősnek érzem magam. Felöltöztem Embernek. És így, Emberként indultam el kifelé a hegyre, ahol álmomban a keresztet láttam. Bódulatomban alig érzékeltem az engem körülvevő világot, ám a földúton egy menetelő hangyavonalra lettem figyelmes. Az út egyik oldaláról haladtak a másik felé. S akkor valahonnan előugrott egy gondolat: zarándokok. A hangyák zarándokok. Eszembe jutott, hogy a Szent Jakab napi népszokások között annak idején felfigyeltem rájuk: Jakab napján a hangyák menetelnek. Még fel is nevettem, hiszen más napokon is menetelnek. De várjunk csak! Nézzétek meg egy műholdképen a Szent Jakab utat, az El camino-t! Mit láttok? Tán nem azt-e, hogy a zarándokok, mint hangyák vonulnak? Mit jelent hát a hangyavonulás, mit a zarándoklat? Azt, amikor a számosság fontosabbá válik a minőségnél. Hiszen oly mindegy, hogy egy megvilágosodás előtt álló szerzetes halad az úton, vagy egy bűnbocsánatért esedező gyilkos, mindkettejük épp olyan fontos, hiszen ők akkor ott a zarándokok. Mi ez, ha nem az ingyen kegyelem földi ajándéka?! Ezekkel a gondolatokkal értem ki a dombtetőre, s leültem, épp úgy, akár álmomban. Vártam.

Vártam és mégsem jött semmi, semmi olyan, ami segíthetett volna. Már egészen elfáradt elmém, s kezdtem lemondóvá válni. Emlékszem, a földet bámultam meredt tekintettel, mikor az ajkamon kicsúszott egy szó: Csíksomlyó. Előbb mondtam ki, mint belegondolhattam volna. Belülről szakadt fel, határozottan és könyörtelenül. Ha van az életemben következő lépés, akkor az ott kezdődik és sehol máshol.

Zokogva értem be a házba és egyre inkább maga alá gyűrt a kétségbeesés. Hiszen nekem gyermekeim vannak! Én nem adhatom fel mindazt, amiért eddig harcoltam! Akkor miért, miért segített eddig Isten?! Miért mutatta az utat, miért vezetett ide? Senki más nem állt mellettem, senki más nem hitt bennem, csak Ő, és most azt akarja, hogy eldobjak mindent?! Patakokban folytak a könnyeim.

Mikor csendesült lelkem, újra megszólalt belül: indulni kell. Nincs más út. Nincs más lehetőség.

Hajnalban megírtam egy búcsúlevelet a feleségemnek, amiben mindenért a bocsánatáért esedeztem és leírtam neki, hogy vagy elmegyek most, vagy meghalok.

Elküldtem a levelet, s megvártam, míg édesapám lejön az állatokat etetni. Szemeimből kiolvasott mindent, mert beszélni nem igazán tudtam. Könnyek öntötték el arcom, s a hangok sehogy sem akartak túljutni ajkaimon. „Vigyázz rájuk, apa” – talán csak ennyit tudtam mondani, és hogy „elmegyek Csíksomlyóra és nem tudom, mikor jövök vissza, ha egyáltalán”. Azzal beültem a kisautómba és elindultam. El mindentől. El attól, amit addig életnek véltem. Hátrahagytam mindent, és csak egyetlen gondolat, egyetlen érzés dübörgött bennem: „Legyen meg a Te akaratod.”

Az alkonyi órákra értem ki Csíksomlyóra. Az autót a falusi parkolóban hagytam, s elindultam kifelé, ki a nyeregbe. A viseletet azóta nem vetettem le, abban ballagtam. Semmi nem volt nálam, csak dédapám ólmos botja. Ezt úgy éreztem, magammal kell hoznom. A nyeregben meglepődtem. Olyan ismerősnek tűnt a táj, de korábban nem jártam itt, sőt, még csak felvételeken sem figyeltem meg. Mégis, olyan volt, mint itthon, a Faluhely, csak minden sokkal nagyobb. Nagyobb a domb, tágasabb a nyereg, nagyobb az erdő és hatalmasak a fenyők. Újra teret engedtem a gondolataimnak, s elkezdtem figyelni magam. Hallgatóztam befelé. Kíváncsiság szülte gondolatok jöttek sorra. Vajon jönni fog valaki, aki elvezet valahová? De ki lesz az? Talán egy koldus. Vagy egy pásztorfiú? Maga Jézus?

Esteledett, így behúzódtam az oltár alá, s lefeküdtem. Eléggé elfáradtam és már egészen elszenderedtem, mikor

valami borzalmas diszkózene közeledését érzékeltem. Bevallom: erre az egyre nem számítottam.

Egy fiatal pár közeledett, a telefonjukból szólt az a szörnyű zörej, kezükben kólásflakon és chips. Hát, ők elűzni jöttek! Kisvártatva felkerekedtem és megindultam szembe, a fenyves felé. Meglepetésemre ott láttam meg életem legnagyobb hangyabolyát, melyet pár hete a búcsúban szétlökhettek. S a hangyák itt éppen a tojásaikat hordták a boly egyik szélétől a másikig. Meg is állapítottam, hogy lám, ők vártak itt engem.

A nap már egészen leereszkedett és ahogy ott ücsörögtem a nagy fenyők alatt, arra lettem figyelmes, hogy a fiatalok közül a lány, valahogy egészen furán ugrándozik, úgy járt a lába, akár az órának az ingája, oda-vissza. „Én nem is tudnám utána csinálni” – gondoltam, de még e gondolat végére sem értem, mikor azt látom, hogy nagy árvaszúnyogok egész raja sorakozott fel elibém és mindegyikük, egymással teljes szinkronban oda-vissza ingázik, éppen, mint a lány amott. Mi ez a kettősség? Mi ez az oda-vissza lebegés? Mit kellene megértenem? Egyre erősödött bennem a kérdés.

Mikor leszállt a szürkület, a fiatalok elindultak vissza és magam is vissza akartam menni az oltár alá. Ám ahogy kiléptem az erdőből, valami egészen döbbenetes dolog történt.

Amit láttam, az nem Csíksomlyó volt. Az a Faluhely volt. Éppen mintha a kis fenyvesből léptem volna ki, előttem a domb, rajta a kereszttel, mögötte a távolban a Mátra. „De ez… hogy? Én csak képzelem… álmodom… de eljöttem… minden mozzanatra emlékszem.”  Mire a gondolatok végére értem, elkezdett tisztulni a kép, és újra a nyerget láttam magam előtt.

Hát ezért vezettél ide!? Ezért kellett hátrahagynom mindent? Nem, nem indulatos voltam, hanem óriási megkönnyebbülést éreztem. Hát hazamehetek. Haza kell mennem. És a kereszt… a keresztet kell megépítenem.

Azóta a majorban elkészült a kereszt és megannyi „sugallatos” csoda, magam pedig ezen az úton járok, mely épp úgy tartogat gyönyörű megéléseket, mint fájdalmas elengedéseket. Hiszem, hogy ez így van rendjén. Meg kell élnünk a kiteljesedést és a veszteséget is. Adunk és kapunk. Nem arányosan, hanem úgy, ahogy arra szükségünk van, hogy végigjárhassuk az utat, amiért születtünk. Hiszen zarándokok vagyunk itt mind, akár a hangyák.

Ajánljuk még:

Autista vírusfeldolgozás: Isten nyugosztaljon, Marci!

Marci pontosan tudta a buszmenetrendet. Nem csak a saját utcájában közlekedő járatét, és nem is csak a piros hetesét csúcsidőben. Az összes budapestit. És a villamosokét is. Fejből, minden évben frissítve. Jól emlékezett dátumokra, a történéseket napra, órára pontosan vissza tudta idézni. Emlékezett a születésnapokra, névnapokra. Érdekelték a csillagok, órákon át kémlelte távcsövével az eget. Szerette az esőt, az ablakon kinézve hosszan figyelte az esőcseppeket, a fákat, ahogy a szél fújta az ágait. Marci autista volt.