„Itt automatikusan azt feltételezik, egy európai túl liberális, szabad gondolkodású” – Sonita története a Közel-Keletről

Megosztó

„Itt automatikusan azt feltételezik, egy európai túl liberális, szabad gondolkodású” – Sonita története a Közel-Keletről

Sonita interkulturális családban nőtt fel: apukája algériai, anyukája magyar. Apukája nem nevelte vallásosan, de mindig is arab férjet szeretett volna neki – csak azt nem gondolta volna, hogy a lánya a család egyik barátjába fog beleszeretni.  

„Én soha nem akartam arab férjet, végül mégis az lett, egy hatalmas szerelemházasság. 13 éve vagyunk együtt, azóta élek Szaúd-Arábiában, viszont már 27 éve ismerem a férjem. Cserediák volt Európában amikor összeismerkedett az apukámmal, és eljött minket meglátogatni. Én akkor még kislány voltam, bátyként tekintettem rá. Évek teltek el így, közös nyelvünk sem volt. Mire 16 éves lettem megtanultam angolul, és idővel mélyebb beszélgetések alakultak közöttünk. Elkezdtem másként tekinteni rá, és ő is rám. Az édesapám viszonylag gyorsan elfogadta, ismerte a férjemet, így tudta, hogy jó kezekben leszek. 14 év a korkülönbség köztük, de mindig megkapjuk, hogy nem látszik” – meséli Sonita.

Az ő álma mindig is a család volt, és bár felvették az egyetemre, végül el sem kezdte azt – nem arra az életre vágyott. Inkább hamar házasodni akart, aztán gyereket nevelni. Egy évet szenvedtek, mire az esküvőhöz szükséges papírokat beszerezték, de mivel a férfinak már egzisztenciája volt kint, nem volt kérdéses, hogy Sonita költözik. A legnagyobb augusztusi melegbe érkezett az országba, és akárhogy is készült rá, kultúrsokként érte az, hogy az akkori Szaúd-Arábiában szinte minden nő arca el volt kendőzve. „Hogyan találja meg egy gyerek az anyukáját?” – foglalkoztatta a kérdés az első bevásárlása alkalmával. A férje miatt biztonságban érezte magát, de kissé elveszett volt. Ez azóta változott, mint Sonita mondja, sokkal színesebb lett minden. A négymilliós, tengerparti Dzsedda városában, ahol élnek, kifejezetten nyitott közösségre lelt. 

Eleinte Sonitát egyiptomi barátnője segített az eligazodásban, pl. a kendőkötés kérdésében. „Itt mindig kendőt hordok, bár már nem kötelező, Magyarországon viszont továbbra sem veszem fel. Én ezt választottam: itt az itteni környezetbe olvadok bele, otthon a kisvárosban pedig maradtam az a lány, aki voltam.

Itt így nem hívom ki az emberek figyelmét, otthon amúgy.

A nikáb (vagyis a teljes arcot takaró kendő) nálunk fel sem merült. Azzal úgy érzem, elveszteném az arcom, a személyiségem.”

Sonitáék másban is kilógnak a sorból: nincs bentlakásos bejárónőjük. „Mindig kérdezik a helyi nők, hogyan bírom három gyerek mellett a mindennapokat. Nem értik, mit csinálok, ha nem dolgozom és még segítőm sincs. Erre mindig az a válaszom, hogy azt csinálom, amit az ő segítőik. Én inkább itthon vagyok a gyerekeimmel, az életük szerves része vagyok, mintsem hogy idegeneknek fizessek azért, hogy én valahol máshol dolgozhassak.”

A döntést befolyásolta az is, hogy a kinti gyerekek Sonita szerint olykor jobban „hozzánőnek” – az általában Afrikából vagy Délkelet-Ázsiából származó – alkalmazottakhoz, mint saját szüleikhez, hiszen ők azok, akik a gyerek körüli teendőket ellátják. A segítők hozzák el őket az óvodából, iskolából, együtt írják meg a házi feladatot, mellette takarítanak, néha még főznek is. Sonitát nem egyszer nézték már ilyen segítőnek. Három gyereke közül a kicsi ovis, a két nagyobb pedig fél kettőig jár iskolába, ahonnan a busz hazaviszi őket ebédelni. Állami óvoda nincs, egy év előkészítő viszont kötelező az iskola előtt. Nincs napközi rendszer, nincs közös étkeztetés sem. „Sokszor érdeklődtek a tanárok, hogy miért nem pakolok édességet a gyerekeknek, miért nem adok pénzt a büfére. Azért, mert nem tartom egészségesnek az ottani felhozatalt, a sok csokit, sült krumplit és csipszet. Furán néznek rám, ha ezt el is mondom.”

Ahogyan azért is furcsán néznek, amiért egyelőre nem szeretne munkába állni. „Évről évre egyre több nő áll be a munka világába. Eddig elsősorban a tanári és orvosi pályán találkozhattunk velük, de most már szinte mindenütt ott vannak. A szaúdi népesség döntő többsége munkaképes fiatal. Egy fizetésből már kb. 2015 óta nem igazán lehet megélni, így már azokat a pozíciókat is szaúdiak töltik be, amit eddig a távol-keleti bevándorlók: ma már ők a taxisofőrök, a bolti eladók, a reptéri dolgozók, de több vállalkozást már nők vezetnek” – osztja meg Sonita.

magyar-no-szaud-arabia

 

 

Hogy pihennek Szaúd-Arábiában?

A kulturális rendezvények a reneszánszukat élik. „A szaúdiak mindig is fontosnak tartották az arab beszéd és nyelv művelését. Olyan nyelvezete van a verseknek, hogy annak mélységét sokszor át sem tudják adni egy másik nyelven. A kulturális programokra nagy igény van, de a repertoárt még lehetne bővíteni. Általában a fővárosban, Rijádban rendeznek fesztiválokat. Színház mai napig nincs, koncerteket is nem régóta szerveznek publikusan, ahogyan a mozik is csak nemrég nyitottak újra. Játszóházak, foglalkoztatókörök gyerekcipőben járnak még, a sivatag közepére szervezett komolyzenei programok, mint pl. egy Bocelli-koncert az elit számárra elérhetőek elsősorban. Mindenesetre

nagy arculatváltáson megy át Szaúd-Arábia”

– meséli Sonita.

Az emberek szerinte barátságosak, elfogadóak, szívesen látják a külföldieket, jó szemmel nézik, hogy próbálnak beilleszkedni. Általában nyitottnak, ugyanakkor konzervatívnak is tartja őket, bár ez nem az iskolázottságuktól függ.

A konzervatívabb nők egy részével Sonitának kifejezetten rossz tapasztalatai vannak: az óvodában sokszor bántás érte azért, mert bár arabnak néz ki, mégsem tud arabul, amikor viszont kiderül, hogy európai, érdeklődő kérdésekkel találja szembe magát.

magyar-no-szaud-arabia

 

A családon belüli erős kapcsolatok nagyon tetszettek Sonitának az első perctől kezdve. „Otthon, ha körülnézek az ismerősi körömben, akkor azt látom, hogy sokszor a szülő segíti a gyerekeket felnőtt korában is, a gyerek meg évi kétszer néznek rá a szülőkre, ezzel le is van tudva a feladat. Itt ez nem lehetne így: a tisztelet és gondoskodás nagyon erősen jelen van a mindennapokban. A helyiek az anyák szavára felnőttként is sokat adnak, felhívják őket nap mint nap. Emellett általánosan nagyon odafigyelnek a nők igényeire, sok mindenben segítenek, hogy a helyzetek kényelmesek legyenek számukra. Például sosem láttam még cipekedő nőt a bevásárlóközpontban, és általában is: már a vásárlás végén segítenek bepakolni a szatyrokba. Nagymértékű előzékenységet érzek a nők irányába. A kislányokat a tenyerükön hordozzák, körüllengi a nőket egyfajta tisztelet.”

Sonita ezután folytatja a sort: nagyon szereti a kinti létben azt is, hogy kiszámíthatóbb, és az egészségügy sokkal színvonalasabb – függetlenül attól, hogy van-e munkád vagy sem, állami ellátottságban részesülsz. Ha netán olyan kezelésre szorulnál, amit csak külföldön lehet megoldani, akkor az állam biztosítja az utazásodat.

„A közbiztonság is jó: bizalom van az emberekben mások felé.

Például imaidőben megállnak egy imára, és nem zárják le az autót. Ráadásul maga Dzsedda is nagyon jó hely. A régi piaci kavalkád lenyűgöz, imádom, hogy mindenféle alapanyagot megtalálok, és a Vörös-tenger partja is csodálatos.” 

Amit nehézségként él meg – a sivatagi homokvihar mellett – az európaiként az őt ért sztereotípiák: „automatikusan azt feltételezik, egy európai túl liberális, szabad gondolkodású. Az is furcsa, hogy a sógorommal sosem találkoztam még. Amikor vendégségbe jönnek, a gyerekek viszik nekik az ennivalót. De ez családfüggő. A férjemet nem zavarná a közös ebéd, de a tesója nem akarta.”

magyar-no-szaud-arabia

 

Mi az a három dolog, ami a legjobban hiányzik neki Magyarországról vagy a magyar kultúrából? – tettem fel a kérdést Sonitának a beszélgetésünk végén.

„A legjobban az otthon maradt családom hiányzik es a velük eltöltött közös idő! Ételek közül pl. a túró, a gyümölcsök a kertből, a négy évszak, a kirándulások a természetben, illetve az, hogy anyanyelven fejezhessem ki magam. De nem panaszkodom, az itteni életem is nagyon jó!”

Ha egy másik magyar lány sorsa is érdekel Szaúd-Arábiából, ezt a cikket ajánljuk.

Fotók: Sonita

Ajánljuk még:

„Itt egy nőt sosem hagynak magára” – egy magyar nő sorsa Szaúd-Arábiában

Lefátyolozott arc, férfiuralom, szótlanság – Európában sokaknak ilyesmik ugranak be, ha Szaúd-Arábiában élő nőkről hallanak. Ha kiköltöző magyarokról beszélünk, talán még zordabb a kép. A valóság azonban természetesen nem (feltétlen) ilyen sötét: sok kedves, modern, a változásoknak örülni tudó nő és férfi él kint – legyen arab vagy külföldi, mindegy. Minderről a negyvenes éveiben járó, Rijádban élő Gabi mesélt. 

 
X
Már követem az oldalt