Így lett vége egy családtaggal való kapcsolatomnak a pénz miatt

Hallottam életem során sok olyan családról, ahol a pénz körül tört ki a botrány, a legtöbbször egy-egy halálesethez kapcsolódva, de sosem gondoltam volna, hogy ez nálunk is megtörténhet, hiszen az én családom mindig is olyan volt, hogy az anyagiak sosem kerülhettek az emberi tényező elé. El nem tudtam volna képzelni, hogy én valamiféle pénzügy mentén szakítsak valamelyik családtagommal – és mégis így lett.

Az egész valahol ott kezdődött, hogy eltérő anyagi helyzetben voltunk az édesanyám testvérével. Neki bőven volt mit a tejbe aprítania – hogy honnan, az már más kérdés, hiszen a fizetése nem volt kiemelkedő, de üzletelt, „ügyeskedett” ezt-azt a cégnél. Évente egyszer csinált gardróbürítést, ilyenkor elhozta a már kidobásra szánt ruháit, néha a leselejtezett tévét, szőnyeget anyámnak adta, és nekem már ez sem volt sosem szimpatikus, mert olyan nagy felhajtással adta, mintha nem a lomtalanításban kötött volna ki egyébként az adott holmi. De lelkendeztem a kedvéért, hadd örüljön, hogy adott, még akkor is, ha tudtam, nem fogom hordani a ruhát.

Akkor azonban már nem lelkendeztem, amikor megtudtam, hogy az ő húszéves gyerekét és annak párját az anyjához, az én nagymamámhoz költözteti, mondván, ez így gazdaságosabb megoldás, és a nagyinak is jót tesz majd a fiatalok társasága. Mama akkor nyolcvan év körül volt, magának való, rendre és zajra kényes nénike, aki egy-egy vendégséget is nehezen viselt. Egyedül élt már évek óta, és szeretett így élni. De a gyerekének, az unokájának nem mondott nemet. Éppen ezért gondolom azt, hogy nem kellett volna őt megkérdezni, helyette kellett volna nemet mondjanak az illetékesek, törődésből, odafigyelésből. De nem így lett, felborították a mama megszokott életét – szerintem szükségtelenül, ugyanis nyilvánvaló volt, hogy lett volna annyi a családi kasszában, hogy egy saját lakást béreljen a pár.

A dolog persze rosszul alakult: a mamából dőlt a panasz a zaj és a rendetlenség miatt, az idegrendszerét és a lelkét is megviselte a kényszerű alkalmazkodás. Ráadásul a lány terhes lett, jött az unoka, mamának a dédunoka. Még ekkor sem kerestek külön lakást: mama másfél szobás lakásában rendezkedtek be, és mert a kicsivel együtt már több hely kellett nekik, szobát cseréltek. Nagyi a félszobába szorult, a saját lakásában, ahonnan jóformán ki sem dugta az orrát egész nap.

A fiatalok és a kisbaba betöltötték a lakást a holmikkal, hangokkal, zajokkal ─ és persze élettel, de a mama nem kérte ezt, és nem volt rá szüksége sem.

Később lett: amikor már gyengévé vált nagyon, valóban jól jött, hogy ott van az unokája, segít neki ebben-abban. De ezzel együtt is úgy látom, hogy a mama utolsó éveit akarata ellenére átrendezték, nyugalmát felborították, életterét beszűkítették. Ráadásul a lakást folyamatosan modernizálták, hogy a fiataloknak tetszetősebb legyen: újra parkettázták előbb a lakást, aztán a fürdőt újították fel, később bútorokat cseréltek – hónapokon át állandó volt a felfordulás. Hangsúlyozom: ezek a felújítások nem azért kellettek, mert a lakás állapota megkívánta volna – és azért hangsúlyozom, mert ezzel élt vissza később a nagynéném. Ezzel, meg anyám jóhiszeműségével.

Mama idővel egyre gyengébb lett, végül kórházba került, ahol már csak pár napot élt. Anyám összeomlott: a kapcsolatuk meglehetősen terhelt volt, mivel gyerekkorában elvitték tőle, és sokáig úgy tudta, hogy az anyja nem is kereste őt. Később derült csak ki, hogy a kétségbeesett kutatást anyám apja zárta rövidre, az anyámnak írt leveleket elégette, és nem engedte egymáshoz anyát és lányát. Már felnőtt volt, mikor újra egymásra találtak, és bár később töretlen volt a kapcsolatuk, azt a gyerekkori érzést, hogy ő nem kell az anyjának, sosem heverte ki. Ezért is ütött engem úgy szíven, amit a nagynéném csinált: kiderült, hogy a fővárosi lakást még nagymamám életében nemes egyszerűséggel átíratta a gyereke nevére. Mamával aláíratott egy ajándékozási szerződést, aminek értelmében a lakás unokáját illeti. 

Előttem van a helyzet, mikor mindezt megtudtuk.

Anyám csak állt, földbe gyökerezett lábbal, pontosan tudva, hogy most fosztotta ki őt a testvére.

Pontosan tudta azt is, hogy mama már nem volt olyan tudatállapotban, hogy tisztában lett volna vele, mit ír alá, de hiába az ismeret, ha a „rólam lemondott anyám” érzése olyan mélyen be van szántva a szívbe. Tudom, hogy anyám ezt élte át, újra. Azt is tudom, hogy jogilag nincs így rendben, és a bíróságon követelhetnénk egy kötelmi részt. Anyám persze büszke ehhez, így már nem kell neki. Ha ezt tette vele a testvére, akkor nem fog harcolni az igazáért. Én is csak a nagynénémnek írtam később, elmondva neki, mit tartok felőle. Azzal védekezett – sőt: támadt –, hogy a lakást ő újította fel többször is, és különben is, milyen hálátlan vagyok, hát hányszor adta ő oda a kidobásra szánt ruhákat, mindig segített rajtunk. Ennek már több éve – azóta nem állok szóba vele, ahogy a többi családtagom sem kíváncsi sem rá, sem arra, mi történik vele. Vajon megérte ez neki? Családi kapcsolatokat felrúgni a pénzért, amiből mindig is épp elég volt neki?