Hol van a tisztelet a mai fiatalokból, és miért nem várhatunk el tőlük többet?

Nem köszönnek, letegeznek, nem tisztelik sem az idősebbeket, sem a tanáraikat vagy főnökeiket, de még az elért pozíció vagy sikeresség okán se számítsunk a mai fiataloktól tiszteletre. Ez a legtöbb emberben felháborodást kelt, és bizony megvan a véleményünk a neveltetésükről, a kialakult jellemükről is. Pedig mindez csupán generációs sajátosság, amelynek megvannak a maga okai.

Természetesen nem kell elfogadnunk és belenyugodnunk a ténybe, hogy például nem köszönnek a fiatalok, de érdemes megérteni, miért is van ez így. Ez segít abban, hogy ne forrongjunk magunkban, illetve zökkenőmentesebbé tegyük a generációk együttélését.

Nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a fiatalokat már egy egészen más valóság vette körbe, és ők ebben nőttek fel. Igen kevés olyan anyuka van, akinek nem az az egyik legelső tanítása, hogy „köszönj szépen a bácsinak, néninek”. Igen ám, de ahogy cseperednek a gyerekek, és beleugranak a digitális térbe, a legelső, ami megszűnik: a köszönés. Chateléskor, posztoláskor, kommentelésnél nem kell köszönni, sőt, kicsit avíttasnak is tűnik, ha valaki úgy kezd egy kommentet, hogy „szia” – a magázódás kérdéséről már nem is beszélve.

A fiatalok ily módon abba nőnek bele, hogy az interakcióik nem köszönéssel kezdődnek, és önkéntelenül is így mozognak a való világban is. Nem tiszteletlenségről van tehát szó, egyszerűen csak az ő életükben a köszönés elveszítette a jelentőségét.

Az persze igaz, hogy a tisztelet más téren is hiányosnak mutatkozik: csak azért, mert valaki elért egy életkort, a fiatalok még ugyanúgy letegezik, adott szituációban akár le is teremtik, és nincs ez másképp akkor sem, ha felettük állóval kerülnek szembe. Ám ez is éppúgy a digitális környezet hozománya, és ők nem is ismernek olyan világot, amelyben ez nem így volt: mindenki mindenkivel tegeződik,

egy nagy hálózatba csatlakozik be minden egyes ember, legyen bár élemedett korú, vagy épp egy nemzet vezetője.

Bármelyik híresség oldalára kommentelhetnek, vitába szállhatnak bármilyen pozícióban lévő embertársukkal, az ő világukban nem létezik a tiszteletteljes távolságtartás. Ez korábban teljesen elképzelhetetlen volt: elérhetetlenek voltak számunkra a hírességek, és nemhogy vitát, de még beszélgetést se tudtunk kezdeményezni a tőlünk jóval idősebbekkel vagy magasabb beosztású emberekkel.

A mostani fiatal generációk számára mindez már természetes az online térben, és valahol egyáltalán nem csoda, hogy az offline térben is e szokásrendszerek mentén tájékozódnak. Én a magam részéről azt gondolom, sok szempontból alkalmazkodnunk kell ehhez: tanárként már korántsem azt követelem meg a diákjaimtól, hogy egyenesen álljanak előttem, ha hozzám beszélnek vagy tisztelettel pattanjanak fel, ha benyitok az ajtón.

A tananyag, amit el kell sajátítaniuk, a „közös ügyünk”: nekem feladatom, hogy a lehető legjobban elmagyarázzam, és mankókat adjak nekik, megmutassam, hogyan tudják a legkönnyebben, a leghatékonyabban megtanulni. Ebben együtt kell működnünk, és nem pedig felülről lefelé kinyilatkoztatni, a „katedráról” szónokolni. Ha például van valami jó ötletük arra, hogyan lehetne érdekesebbé vagy könnyebbé tenni ezt a közös feladatot, hát nosza, mondják, megszervezzük a kivitelezését. Ez az én gyerekkoromban a lehetetlen és tiszteletlen kategóriába tartozott volna: a tanár tudja, mit hogyan kell, hogyan is szólhatnék bele én, mezei kis tanuló. 

Ez azonban ma már nem így van, botorság is lenne ehhez ragaszkodni. Főleg, hogy sokszor meg ők mutatják meg, hogyan hangoljam össze a projektor kivetítőjét a laptopommal, hogyan lehet egy kattintással elérni azt, amit én hárommal akarok. Partnerebbi a viszony a generációk között, és ezt érdemes szem előtt tartani akkor is, amikor a régi beidegződések mást diktálnának. 

Kicsit igazságtalan azt is elvárnunk tőlük, hogy hozzánk hasonlóan működjenek: ők nem tehetnek róla, hogy egy teljesen más világ vette őket körül a kezdetektől. Persze teljesen érhető az is, ha a nem-köszönés, a lazább beszédmód sérti az idősebb generációk tagjait. De azt hiszem, itt is a kommunikáció a kulcs: ha elmondjuk az adott fiatalnak, számunkra milyen fontos a köszönés, megkérjük a rendszeres köszönésre és segítjük őt azzal is, melyik köszönési forma lenne a megfelelő velünk szemben, akkor ezt figyelembe fogják venni. Ugyanígy fontos tisztázni azt is, hogy az online és az offline életben más szokások érvényesek, és ezeket nekik is tudomásul kell venni, 

Ugyanis nem neveletlenek, és végképp nem rosszak ők sem – csak más valóságba születtek bele, mint a korábbi nemzedékek. De egymás mellett kell élnünk, és az a legjobb, ha ezt kölcsönös megértéssel és alkalmazkodással tesszük.