Megosztó

Háború folyik a muszlim nők ruhatárában – véleményem „a kendő alól”

17 éves voltam, amikor muszlim lettem, 19, amikor felvettem és rendszeresen hordtam a kendőt. Megharcoltam érte, magammal, a családommal és a társadalmi nyomással is – és éppen ezért fáj annyira az, ahogy ma Iránban harcolniuk kell a nőknek ellene. Mert ideje lenne eljutni oda, hogy vita nélkül viselhessen ki-ki azt, amit szeretne.

A nőket Iránban fiatalkoruktól kezdve kötelezik egy bizonyos dresszkódra. Ha megszegik a szabályokat, jön az erkölcsrendőrség. A kihágásokért börtönbüntetés járhat, de verésre, sőt halálos verésre is volt már példa. Utóbbi eset megrázta Iránt, és a világ egy részét is: szeptemberben kórházban hunyt el a 22 éves Mahsa Amini, néhány nappal azután, hogy az erkölcsrendészet letartóztatta és az „átnevelés” során megverte azért, mert nem viselt hidzsábot.

A tragikus esemény tüntetések sorozatát indította szerte a világon. Iránban több tucat ember életét vesztette azóta az utcai megmozdulásokon, több százan pedig börtönbe kerültek. Ezzel egy időben Európa és Amerika nagyvárosaiban is felvonultak a civilek. Hírességek, politikusok és hétköznapi emberek szólalnak fel naponta a rendszer ellen, ami felelős Amini haláláért.

Mint minden ilyen esetben, a reakciók most is sokfélék, és a szélsőségek itt is megjelennek: több helyen kendőt és Koránt égetnek, volt, ahol azt skandálták, „halál az iszlám köztársaságra”. A tiltakozás újabb formájaként a nők világszerte levágják hajukat, vagy belevágnak abba egy-egy videófelvételen, így tiltakozva az iráni kényszer ellen.

Nekem pedig vérzik a szívem, mindkét oldalért. Azért is, hogy ártatlan embereknek kell meghalni, és azért is, mert még mindig nem értjük, hogy a Koránnak és az iszlám tanításainak semmi köze az efféle brutalitásokhoz. Ugyan a Korán szól arról, hogy mit kellene viselni egy muszlimnak (a férfiaknak is!), de azt is kimondja, hogy nincs kényszer a vallásban. Az iszlám azt tanítja, a tiszta szándék fontos, és mindenki magáért, a saját cselekedetéért felelős.

Az, hogy egy nő meghaljon azért, mert rosszul viselte a kendőt, vagy éppen nem viselte a kendőt, egyszerűen sértő e vallási tanokra nézve, és valójában összeegyeztethetetlen azzal az iszlámmal, amint én ismerek és követek.

Iránban – némiképp sánta összehasonlítással élve – úgy élhetnek az emberek, mint a magyar emberek a szocializmusban: az eszme, amit a rendszerük követ, jónak tűnik, ám a valóság, amiben a mindennapok telnek, köszönőviszonyban sincs az elvi alapokkal. Pontosan ezért tartom vérlázítónak azt, amit a tiszta, kulturális salaktól mentes iszlámmal tesznek annyi sok muszlim országban. Említhetjük további példaként a nemiszerv csonkítását, a terrorizmust vagy a kényszerített gyerekházasságot is. Akik ezeket végzik, s jónak tartják, egészen más iszlámot élnek, mint a többség. Én a többséghez tartozom.

Muszlimmá válásom története

17 éves voltam, amikor ezt a vallást saját meggyőződésemből felvettem. Néhány évvel előtte egy családi nyaralás alkalmával cseppentem a varázslatos kelet világába, ami teljesen rabul ejtett: az arab nyelv, a hastánc, az egyiptomi emberek pozitivitása mind lenyűgözött. Itthon elkezdtem tanulni a nyelvet, az online szférában muszlim barátaim lettek, akikkel egyre többet beszélgettünk. Aztán egy iszlámról szóló konferencia, illetve több hónapnyi intenzív olvasás és közösségbe járás után eljött a pillanat, amikor kimondtam a tanúságtételt: nincs más Isten, csak az egyedül imádható Isten, és Mohamed az ő prófétája és küldötte.

Mindent lépésről lépésre csináltam. Ahogyan a napi öt imát fokozatosan építettem az életembe, úgy a kendőviselésre sem szoktam rá egyik napról a másikra. Ha csak rajtam múlott volna, valószínűleg előbb felvettem volna, de a környezetem nagyon ellenezte, ráadásul ekkoriban gimnazista voltam, s nem akartam konfrontálódni. Elég volt nyáron elviselni a kommenteket az ujjas felsőkben és a hosszú szoknyákban. Édesanyám különösen ellene volt, hogy kendőt viseljek, ez is hátráltatott.

Aztán amikor az érettségi után egyszer kendőben mentem interjúra, és felvételt nyertem, már nem lehetett megállítani. Anyám őrjöngött, hogy mit képzelek. Sokáig nem tudtuk lemeccselni, ki mit akar, végül levelet írtam neki. Ebben az üzenetben összeszedtem, miért fontos számomra a kendőm, és hogy bármit is mond, viselni akarom azt. Elköltöztem egy barátnőmhöz addig, amíg nem tudta elfogadni, hogy én ezután publikusan kendőben járok. Idővel megbékélt, és ma – 14 év elteltével – már van kedvenc kendője is.

Ám a harc folytatódik.

Itthon indirekt módon ugyan, de továbbra is harcolok, ha kendőt viselek. A büntetésem sokszor kiközösítés – erről bármelyik kendőt hordó magyar muszlim nő tudna mesélni. Kevésbé súlyos, ám bosszantó jelenség az is, hogy a pékségben automatikusan angolul szólnak hozzám, mert külföldinek néznek, az utcán olykor-olykor beszólnak, netán keresztet vetnek, ha meglátnak. Hallottam olyanról is, akit leköptek kendőviselésért – ez ma egy muszlim nő realitása itthon. A helyzet egyébként fokozódni látszik, hiszen az Európai Unió luxembourgi székhelyű bírósága nemrég kijelentette: „Nem minősül közvetlen hátrányos megkülönböztetésnek az a munkahelyi szabályozás, amely tiltja mindenfajta politikai, filozófiai vagy vallási szimbólum látható viselését.”

Félreértés ne essék, nem gondolom, hogy azonos mértékű problémáról beszélünk, mikor az iráni vagy a nyugati helyzetet vizsgáljuk. Magam is mélységesen elítélem az iráni cselekedeteket és brutalitást, és közel sem gondolom, hogy mindenkinek kendőben kellene járni. És bár merőben más szint az, hogy valakit agyonvernek, bebörtönöznek, vagy az utcán szólnak meg – de a problémák gyökere ugyanaz: önnön elvi meggyőződésünk szerint, gyakorlatilag ok nélkül szabályozzuk a másik megjelenését.

Holott mert mégis mi rossz lenne abban, ha végre kiszállnánk egymás ruhatárából? Mi lenne, ha nem manipulálnánk ruhadarabokkal, nem használná senki sem politikai, sem egyéb célokra a kendőt, a keresztet, a Dávid-csillagot? Mi baj származhatna abból, ha végre elfogadnánk egymás öltözetét és azt, hogy a ruha identitásunk részét képezi, a választás, hogy mit hordunk, pedig csak ránk tartozik?

Ajánljuk még:

„Bármiről lemondok, de a karácsonyról soha!” – a nem keresztény vallású magyarok viszonya a karácsonyhoz

Muszlimok, zsidók, Krisna-hívők, buddhisták: sok magyar van, aki áttért vagy vegyes házasságban él, így a gyermekkoruk meghatározó emléke a karácsony, de felnőttként, más vallást gyakorolva már nem tekintik ünnepnek. Vagy mégis? Hogyan telnek ezek a napok olyan magyar családoknál, akik nem keresztények, de a karácsony mégis körülveszi őket? Ennek jártunk utána.