Génszerkesztett babák és harcra teremtett szuperkatonák – mit tudunk a génmódosítás alkalmazott technikáiról?

Az első génszerkesztett babák

2018-ban nagy port kavart egy kínai kutató váratlan bejelentése: Ho Csian-kuj, a Kínai Déli Tudományos és Műszaki Egyetemen működő laboratórium kutatója azt állította, hogy génszerkesztést végeztek születendő gyermekeken. A mesterséges megtermékenyítés folyamata során a petesejtek és spermiumok kombinálása előtt CRISPR fehérjéket vetettek be, amikkel a CCR5 gént módosították. Céljuk az volt, hogy a születendő gyermekeket ellenállóvá tegye a HIV-vírussal, a himlővel és a kolerával szemben. A génmódosított ikrek, Lulu és Nana édesapja ugyanis HIV fertőzött volt, a génszerkesztéssel pedig azt a sikerrel alkalmazható módszert akarták megtalálni, amellyel megakadályozható, hogy a fertőzött szülők gyermekei is örököljék a betegséget. Az ötletgazda bejelentése sem volt mindennapi: Dr. He a YouTube-on ismertette kísérletének eredményeit. Az eredmények megítélése kettős: a kutatás vezetője nagy sikerekről számolt be, de szép számmal vannak olyan kutatók is, akik megkérdőjelezik a génmódosítás technikájának használatát.

Az adatok nyilvánosságra kerülése után az Egyetem az állította, hogy nem tudtak Ho Csian-kuj kutatásáról, aki tevékenységével megsértette az intézmény etikai és magatartási kódexét. 

Ugyanakkor a későbbi vizsgálatok során újabb kérdések merültek fel. Alcino J. Silva, a Los Angeles-i Kaliforniai Egyetem munkatársa szerint a kísérletből született ikrek agyi tevékenységei, kognitív képességei megváltozhattak a génmódosítás hatására, leegyszerűsítve:

„szupererős” aggyal születhettek meg.

Kivételes memória, megnövekedett agyi kihasználtság, sosem látott képességek – ezek jellemzik ezeket a gyermekeket. Fontos azonban kiemelnünk, hogy a kitörölt CCR5 konkrét hatásairól egyelőre nem sok fogalmuk van a kutatóknak, és a kapott eredmények tudományosan alig értelmezhetők. A bejelentés parázs vitát indított el: kutatók sora „esett egymásnak” azzal kapcsolatban, hogy a CCR5 agyi képességekre gyakorolt hatása mennyiben igazolható. Volt már több próbálkozás a kapcsolatok feltárására, de egyelőre még gyerekcipőben jár a bizonyítás. Ugyanakkor Silva határozottan kiemelte: a génmódosítás a lányok

kognitív képességeire gyakorolt hatását lehetetlen előre megjósolni, ezért sem szabadna alkalmazni a módszert.

Büntetendő, vagy mégsem?

Amíg a kutatók a tudományos vitákkal voltak elfoglalva, a hatóság sem tétlenkedett: nem sokkal a bejelentés után érkezett a hír: három év börtönre és hárommillió jüanos (127 millió forint) pénzbírságra ítélték a kísérletet végző tudóst. Az ügyben folytatott vizsgálat szerint a sencseni tudós és társai hamis etikai vizsgálati papírokkal toboroztak önkénteseket a kutatáshoz. Az ítélet szerint a három kutató nem rendelkezett orvosi tevékenység végzésére jogosító képesítéssel, és szándékosan megszegte Kína előírásait akkor, amikor orvosilag asszisztált reprodukciós eljárás során végzett génszerkesztést. 

Mert hiába a tudományos kíváncsiság, a „szupererőben” rejlő lehetőségek. A génszerkesztés nem gyerekjáték. Komoly etikai kérdéseket vet fel, és ismeretlen mutációkhoz vezethet. Ingoványos és veszélyes terep De az elmarasztaló ítélet nem vetett véget a kísérleteknek.

A „szuperkatonák” teremtése

2020-ban az amerikai hírszerzés igazgatója, John Ratcliffe azt állította, hogy Kína génszerkesztéssel fokozná az emberi teljesítőképességet, ezt pedig a harcászatban kamatoztatná úgynevezett szuperkatonák létrehozásával. Hogy Kína valójában meddig jutott a szuperkatonák létrehozásában, azt nem tudjuk, de a CRISPR technológia felett nem annyira tiszta az ég, mint amilyennek első hallásra tűnik. A Francis Crick Intézet tudósai végeztek egy kísérletet magzatokon, amiben a CRISPR génszerkesztési technológiával kiiktattak géneket, és várták, hogy mi történik. Az eredmény félelmetes: a szándékos génmódosítás mellett sok más jelentősebb génmódosulás is kialakult. Fjodor Urnov, a Kaliforniai Egyetem génszerkesztés szakértője szerint ez az eredmény intelem arra vonatkozóan, hogy a kutatók tartsák magukat távol a humán embriók génszerkesztésétől. 

Megint más kutatók más jövőt festenek szemeink elé. Amy Webb jövőkutató szerint 

a nem is annyira távoli jövőben a szülők eldönthetik, hogy gyermekünk milyen biológiai tulajdonságokkal jöjjön a világra.

Sőt: a génszerkesztés térnyerésével az is lehetséges lesz, hogy egy gyerek génjeit több szülőtől „szedjék össze”, így az elkövetkezendő generáció tagjai több ember biológiai jellemzőit is magukban hordozhatják majd.

Persze vannak olyanok is, akik úgy vélik, hogy Istent játszani nem újkeletű „szórakozása” az emberiségnek. Andrew Hessel, a Pink Army Cooperative és a Humane Genomics, Inc. alapítója szerint „a programozott biológia csak új szintre emeli azoknak az alapanyagoknak gyártását és újrahasznosítását, amelyeket a természet adott, csak eddig nem éltünk velük ilyen módon”. Mikor felvetették neki, hogy a módszer használatával mégis Isten hatáskörébe lépünk, azt felelte, szerinte minden alakalommal, mikor egy rendszer felett uralmat gyakorol az ember, Istent játszik, vagyis nemcsak a biológiában, de az élet más területein és lépten-nyomon átlépjük ezt a határvonalat. Példaként azt hozza fel, hogy ő maga szemüveges, és a szemüvege nélkül hasztalan lenne, viszont a technológia „istenszerű” képességeket ad neki a szemüveg formájában. Szerinte ezt az erőt azért kapjuk, hogy formáljuk az életünket és a világunkat. Ő maga stabilan hisz abban, hogy a megfelelően alkalmazott biológiai módosítások egy jobb világot teremtenek az eljövendő generációk számára.

De valóban ezt akarjuk? Miért akarjuk tudni és irányítani a ránk váró csodákat? Miért fontos meghatározni gyermekeink tulajdonságait, személyiségét – mint egy megvásárolni kívánt autó felszereltségét? Miért kell mindent érzelemmentesíteni? Nem változik meg minden? Nem vész el az a plusz, ami az élet értelmét adja?

Félreértés ne essék: nem állíthatom, hogy a géntechnológia ördögtől való dolog, hiszen vitathatatlan, hogy számos területen lehetnek pozitív hatásai és eredményei. De hol a határ? És ki húzza meg ezeket a határokat? Most azt mondjuk, hogy nem, nem kérünk belőle. De húsz éve is ezt mondtuk. Nevettünk a sci-fi filmekben felbukkanó érintőképernyőn, virtuális valóságokon, és ki ne emlékezne az órájukhoz beszélő szuperhősökre- távoliak voltak, ugye? Tessék lenézni a kezükre! Még mindig olyan távoli?