Érték(t)rend a mai nyolcévesek szemével

Megosztó

Érték(t)rend a mai nyolcévesek szemével

Anya, veszel nekem egy… ? – hangzik a kérdés.  Anya felnéz, és vagy kapásból rávágja, hogy „persze, igen, máris…” vagy pedig jönnek a „de hát” kezdetű kifogások. Elszántan. Vagy csak ideig-óráig. Ugye ismerős, kedves anyukák?

Nekem a ’90-es évek elején nem volt külön szobám. Nem volt sok játékom. Nem voltak márkás ruháim. Volt egy tengerkék kemping bicajom és sok-sok mesekönyvem. Mivel faltam a betűket, anyám beíratott a könyvtárba. Onnantól kezdve a bátyám levetett hátizsákjában a furulyám és az összegyűrt kottáim mellett pöttyös könyveket cipeltem nap mint nap. Boldog voltam és hittem magamban.  

Ma a nyolcéves fiamnak van külön szobája. Játékból Tiszát lehetne rekeszteni, legóból palotát építeni nála. A drótszamara neki is ütött-kopott, a könyveket is szereti és – szerencsére – nem derogál neki a megörökölt holmi. Boldog kissrác, de úgy tűnik, jóval inkább érdeklik már most a piszkos anyagiak, mint engem annak idején.

Anyák napjára kaptam tőle egy videó-üzenetet, amelyben az osztálytársaival elmondják egymás után sorban, ki miért szereti az anyukáját. A huszonkét válaszból egyértelműen kiderült, hogy a 8 évesek többsége még az édesanyjában látja a kedvesség, szépség, gyengédség és gondoskodás földi angyalát. Ami teljesen rendjén is van.

A srácok egy részéről – mert túlnyomóan fiúkból áll az osztálya – azonban úgy tűnt számomra a videó alapján, hogy az anyai gondoskodást a pénzért megvehető dolgokkal azonosítja. Többen azt a választ adták a kérdésre, miszerint miért szeretik az anyukájukat, hogy azért, mert mindent (játékot, kütyüt, hőn áhított dolgot, ennivalót, édességet) megvesz, illetve elvisz őt olyan helyekre, ahol biztosított az önfeledt kikapcsolódás. 

Nem volt számomra meglepő, hogy ilyen válaszok születtek, ellenben mélyen elgondolkodtatott a dolog, mert tudvalevő tény, hogy a gyerekek őszinték. És őszintén olyanok, amilyenek a szüleik. Vagyis ha az számít a szülőnek, milyen embléma virít a cipője sarkán, a gyerekének is ez lesz a mérce. Mondhatnánk úgy is divatosan, hogy az értékrend nála az értékTREND, amit aztán a gyerekén keresztül közvetít még legalább egy osztálynyi lurkó felé. A gyerekek pedig rendkívül fogékonyak arra, hogy továbbadják egymásnak ezt a fajta hozzáállást. Aztán záporoznak otthon az „anya veszel nekem…?” kezdetű kérdések, vagy az „anya, vegyél nekem” kezdetű felszólítások.

Én is átéltem már jónéhány hisztit meg nem vett telefon, tablet, ilyen-olyan játék, cukormázas fánk és többkilónyi gumicukor miatt. Nem bántam. Azt viszont bánnám, ha a gyerekem azt mondaná, azért szeret, mert megveszek neki mindent. Sőt, azt is vallom, hogy az anyja vagyok, nem pedig a ház kiszolgáló-személyzetének része, akinek dolga a szennyes zoknik és kenyérmorzsák szedegetése míg a többiek alszanak. Vallom, egy nyolcéves már képes arra, hogy ő maga is ellásson apróbb feladatokat otthon, így felelősséget vállal és megérzi, hogy ugyanúgy a család tevékeny és fontos része, mint anya vagy apa. Ez is ugyanúgy az értékrendjét alakítja, mint az, hogy megtanítjuk arra, milyen alapvető minimumok vannak az egymással való kommunikáció és viselkedés során. Mert korántsem mindegy az, hogy hogyan szólunk egymáshoz.

Ma a focimeccsen jártunk. Az elsősöm rúgta a bőrt a barátaival, két idegen csapattal mérkőzve. Az edzőjük fiatal, szikár srác. Magas, nagyhangú, határozott, de szelíd. Mégis eltörpült az ellenfél edzője mellett, aki tele indulattal félpercenként üvöltött: „Ha nem futsz, lejössz! Miiicsiináááálsz? Kezdd úúújra!” Elképzeltem, hogy ha én lennék ott stoplisban, a csapatában, tényleg futnék, de el, messze. Hacsaknem jóanyám, vagy jóapám vissza nem fütyülne. Mert itt megint beköszön az a fránya értékrend. Hogy mi az értékesebb, a pozitív emberi szó, a biztató hozzáállás, vagy az, hogy a szülő elvárásának megfelelően élsportolót kell faragni a gyerekből – vagy legalább megpróbálni, akár tetszik a gyereknek, akár nem. Akár üvöltve, fogcsikorgatva, de mindenképp továbbadva ezt a fajta értékrendet...

Abból, amit a gyerekek kimondtak és abból, ahogy a fociedző kiabált a pálya szélén, egyértelművé vált számomra: eltorzult a világ. Látom, ahogy nagyanyám forog a koporsójában, muszlinkendője lecsúszik, szorítja üres állkapcsát. NEM, NEM ÉS NEM. Ők nem erre tanították anyámat, anyám nem erre tanított engem és én sem ezt szeretném átadni a fiamnak. Én egészséges, emberi értékeket, egyszerű, nem magamutogató és polgárpukkasztó hozzáállást szeretnék átadni. Becsületet és önbecsülést akarok továbbadni.  Azt, hogy

a pénz ellenérték, nem pedig mérce.

Épp ezért elszomorít, ha azt látom, hogy a gyerekeink minket, szülőket nem az ölelésünkkel és a biztató szavainkkal azonosítanak, hanem egy játékkal, amit megvettünk. Azzal, ami lehet, hogy csak ideig-óráig lesz elég az egyre növekvő igényeiknek, mivel holnap már lesz újabb, jobb. Akkor pedig az kell(ene).

És szomorú, hogy mi szülők sokszor csak megyünk a többiek után. Keressük a jó megoldást, de van, hogy nem találjuk. Helyette megvesszük, kiszolgáljuk, megszolgáljuk…

Csak hova is jutunk ezzel?

Ajánljuk még:

„Elfutott az anyajegyem, pedig szeretem anyát” – egyszeri csodák az óvodánkból

Néhány hete épp a gondjaimra bízott emberpalántát kisértem haza az óvodából, miközben zúgolódni kezdett, hogy mennyire éhes. Hát igen, ez történik, ha valaki egész nap nem eszik szinte semmit – tettem hozzá. „De megettem mindent, csak véletlenül egy legyet is, ami kiette az egészet a pocakomból. Ezért vagyok éhes!” – magyarázta, én pedig megértően bólogattam. Akinek ilyesmit kellett elszenvednie a nap folyamán, az szó nélkül megérdemel bármit, amit kíván.