Én vagyok az az elkényeztetett, akinek lakást raktak a feneke alá – és ez nagy felelősség

Megosztó

Én vagyok az az elkényeztetett, akinek lakást raktak a feneke alá – és ez nagy felelősség

A kétezres évek elején az akkor már bőven hatvan fölött járó apai nagyszüleim eladták kétszobás lakásukat és a vidéki hétvégiházat, hogy hozzánk közel, a főváros egyik külső kerületében vegyenek telket, ahol az évek alatt felépítettek – sok munkálatot tényleg a nagyapám végzett – egy igencsak nagy családi házat. Emlékszem, amikor néhány évvel később, kiskamaszként forgattam a szemem, és csak remélem, hogy nem adtam hangot a véleményemnek: minek két öregnek egy ekkora ház??? Ennek a „feleslegesen nagy” háznak köszönhetően nekem és a testvéremnek is lehetőségünk van harmincéves korunk előtt saját lakásba költözni, amiért nem tudok elég hálás lenni.

Nem tudom, más is így van-e vele, de szerintem az öröklésről, örökségekről kellemetlen beszélni, de még csak gondolkodni is, hiszen egy-egy közeli hozzátartozó halála „szükséges” hozzá. Mióta megvettük a lakásomat, néha csak nézem esténként a bérházak világító ablakait, és arra gondolok, hogy így vagy úgy, de az összes ember mögött, akik ezeket a lámpákat fel-le kapcsolják, ott állnak azok a szülők, nagyszülők, akik már nem élnek, és akiknek a halála akár jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a leszármazottak saját/jobb lakásban élhessenek.

Ez tehát az élet rendje, mégis sok családban – az örökösök száma vagy az ingatlanok kisebb értéke miatt – nem járnak ilyen jól a leszármazottak.

Ami a mi családunkat illeti, mondhatjuk, hogy szerencsések vagyunk. Már a nagyszüleim is a fővárosban alapítottak családot és bár anyai- és apai nagyszüleimet is megtépázták a huszadik század nehéz időszakai, végső soron – rengeteg munkával és jócskán megszorított gatyamadzaggal – állandó munkahellyel és biztos lakhatással kezdték meg felnőtt éveiket. Később elkerülték őket az olyan jellegű családi viszályok, amik a családi vagyont mindenféle történelmi és politikai helyzettől függetlenül sok esetben elaprózzák. Anyai nagyapám építészmérnökként mindkét lányának tudott venni lakást, amit eladva tudtak a szüleim – már a testvéremmel és velem – kertesházba költözni, ahol a mai napig laknak. Ezek a körülmények, és apai nagyszüleim korábban említett „felesleges nagyzolása” tette lehetővé a fiatalkori lakásvásárlást… és még valami.

Na de ki is az örökös?

Természetesen édesapám döntése volt, hogy ránk fordítja az egész összeget, hiszen egykeként ő örökölte a szülei házának egészét. Amit kaptunk, az a legkevésbé sem jár nekünk. Egyszerűen ajándék. Emiatt pedig két érzés kavarog bennem. Egyik pillanatban úgy érzem, döntése természetes, hiszen ha van hol laknom, a pluszt én is a gyerekeimnek adnám… de azt is tudom, hogy mindig van mit megjavíttatni vagy felújítani. Egy új autóra, kisebb-nagyobb lakásfelújításra, kertrendezésre mindig jól jöhet a pénz, és szerintem nincs olyan ember, aki gondolatban ne tudna elkölteni néhány millió forintot tényleg szükséges dolgokra két perc alatt – 

édesapám mégis úgy döntött, hogy az egész összeget a gyerekeire szánja. 

Kíváncsi voltam, más családokban hogy megy ez? És egyáltalán, hogy vélekednek az emberek az ehhez hasonló szituációkról? Szokás szerint az internetes fórumok nyújtottak segítséget, amikben sosem csalódok, ha egy-egy kérdésben nem adatokra, hanem véleményekre vagyok kíváncsi. A vélemények három nagy csoportja – pontosabban főleg az első kettő – alátámasztották a fentebb vázolt kettős érzéseimet, a harmadik inkább csak felkészített lélekben egy sztereotípiára, amivel biztosan meg kell majd küzdenem.

  • A szülőknek kutya kötelessége a gyerekét előnyben részesíteni, aki nem a gyerekre szánná az örökölt pénzt, egyáltalán minek vállalt gyereket!?

  • Jobban teszi, ha saját magára szánja az örökös, a gyerekei majd örökölnek az ő halálával, addig ne ácsingózzanak örökség után!

  • Akinek a szülei „lakást tolnak a feneke alá”, az sose fogja tudni értékelni, ráadásul nem tanul meg küzdeni a dolgokért.

Hol az igazság?

Az csak hab a tortán, hogy a legtöbb bejegyzés a fórumokon erőteljesen szidott valakit (esetenként mindenkit), de ez semmit sem változtat azon, hogy láthatjuk: megosztó kérdésről van szó, ahol az igazság szerintem valahol középen van. 

Ha egy szülő feléli egy ház árát, anélkül, hogy a gyerekei előmeneteléhez hozzájárulna, az tényleg furcsa, de hozzáteszem: ilyen esettel csak a fórum kommentelőinek a családjában találkoztam, személyes ismerőseim történeteiben, és a saját családomban is inkább az általam túlzott önzetlenségnek nevezett jelenséget látom.

Azt gondolom, amíg egy gyerek kicsi, a szülőknek tényleg mindent meg kell tenni érte, hiszen magáért még nem tud igazán tenni. Aztán, ahogy egyre kevésbé szorul rá a felnőttekre, a szülők egyre inkább visszatérhetnek ahhoz, hogy a saját szükségleteiket is újra előtérbe helyezzék. Egyrészt azért, mert megérdemlik, hogy magukra is költsenek, másrészt azért, mert tényleg nem hátrány, ha egy fiatal felnőtt mihamarabb saját keresetre motiválódik ezáltal. És ebbe beletartozhat az is, hogy a mi családunkéhoz hasonló módon örökölt pénzt vagy annak egy részét a valódi örökösök magukra szánják. Akár egy hitel végtörlesztésére, akár a házuk renoválására, akár úgy, hogy egy nagyobb összeget tesznek félre nyugdíjas éveik biztosítására. 

Titkon reménykedtem benne, hogy apukám él valamelyik lehetőséggel, amivel magának is kedvezhetne némiképp. Nem így lett, és ez komolyan frusztrál.

Igen, én vagyok az az elkényeztetett, akinek lakást raktak a feneke alá.

Talán kívülről nézve fura, de ez cseppet sem könnyű érzés. És nem azért, mert sértőnek találnám a sztereotípiát, hanem mert látom mögötte két generáció előrelátóságát és önzetlenségét. Látom, hogy a nagyszüleim titkon letekerték a fűtést, hogy kisebb legyen a számla, hogy a ruhákat addig foltozták, amíg csak lehetett, hogy ne kelljen újat venni, hogy semmit nem vettek le gondolkodás nélkül az üzletek polcairól, még akkor sem, amikor már megtehették volna. Hogy anyu a fürdővizet vödörbe gyűjti, jó az a WC lehúzására, és hogy apu végül még egy ideig a régi autóval megy egyik munkából a másikba.

Számomra ez a lakás amellett, hogy nagy öröm, a nagy felelősség jelképe is. Könnyebb lenne, ha nem lenne mögötte ennyi ember lemondása. A nagyszüleimnek értelemszerűen nem tudom meghálálni, amit adtak, de igazából a szüleimnek sem. Viszont érzem, nem tehetem meg, hogy csak a mának éljek. Nemcsak a saját, de legalább hat élet munkáját érvényteleníteném, ha ezután rossz döntéseket hoznék.