„Anya, nagyon sajnálom, hogy nem bírtam tovább” – egy nyári táborélmény tanulságai

Szerencsénk volt: a borzalmas kezdet után a gyereknek szuper nyara van és még hol a vége! De nem biztos, hogy minden gyerek ilyen gyorsan kiheveri élete első tábori élményének csalódását, és ez csak az egyik szempont. A másik az, hogy akár baj is történhetett volna.

A történet ott kezdődik, hogy évekig jártunk a nagyobbikkal egy szuper lovardába, nyaranta több táborban is ott maradt, kiválóan érezte magát, és tényleg megtanult lovagolni. Gólyamadarunknak köszönhetően azonban a két gyerek között jókora távolság van, így a kicsi egy ideig csak a pálya széléről drukkolhatott neki a hétvégi bemutatókon. Aztán már négyévesen ráncigálta a szoknyámat, hogy ő is lovagolni szeretne. A bátyja kinőtt a táborozásból, copfosunk pedig szépen belenőtt a lovaglásba.

Az idei vakációt repesve várta. Tudta, az első kiruccanása az ottalvós lovas tábor lesz, azon a helyen, amit már apróbb korából ismer, és amiről nekünk is jó emlékeink voltak. Természetesen lefoglaltam, befizettem a programot, majd megjelentünk a tett helyszínén hétfőn reggel, ahogy kell. A gyerek kapott egy nyomógombos telefont, hogy el tudjuk érni, de mindannyian biztosak voltunk benne, hogy csak esti csevegésekre fogja használni, napközben eszébe sem jut elővenni. Hétfőn este beszéltünk először, és úgy tűnt, minden rendben megy, bár kissé furcsállottuk, hogy este 11-kor még felhív bennünket, nem alszik. Nyilván, aki ottalvós táborba engedi a gyereket, ezen még nem fog kiakadni, de a keddi telefonok már nem voltak ilyen vidámak. Aznap ebéd után jelentkezett be telefonon, mert bár program szerint lovas- és kézműves foglalkozások voltak, azok nem kötötték le. Este már azt kérte, hogy vigyük haza, mert „itt nem jó”.

Amikor faggatni kezdtük, mitől nem jó, akkor csak annyit mondott, hogy az egyik kislány nagyon csúnyán beszél és durva, mire mondtuk, hogy igyekezzen szót érteni vele és szóljon a tábori nevelőknek a dologról. Arra gondoltunk, hogy ezt a szervezőknek nyilván látniuk kell és nem fogunk belevezényelni a munkájukba, hadd oldják meg saját hatáskörben. Ha pedig cicaharc, akkor ki fog simulni a helyzet, mert a legtöbb gyerek nem haragtartó.

Szerdán azonban kora délután azzal hívott a gyerek, hogy nem jó neki ott, hozzuk el: kiderült, hogy egyedül van a szobában, még az épületben sincs felnőtt felügyelet. A délelőtti lovaglási program már lejárt, ebédeltek is, és ettől kezdve senki sem foglalkozott velük. Természetesen beültünk az autóba, és kimentünk a lovastáborba.

A döbbenet csak ekkor következett: a kislányom a saját cuccaival kuporgott az ágya tetején, egyedül egy kétszemélyes szobában, ahol hegyekben állt a szemét, a gyerekholmi és a kosz. A szomszéd szobában két tinédzser beszélgetett, felnőtt sehol a környéken nem volt. Az emeleti szobákhoz az ebédlőn keresztül vezetett az út, ahol ételmaradék és a korábbi kézműves foglalkozások anyagmaradékai keveredtek az asztalokon, gyakorlatilag minden ragadt, amihez hozzáérhettünk.

Elkezdtük keresni a felnőtt nevelőt, akiről kiderült, hogy nem létezik.

Egy fiatal lovászlány „vigyáz rájuk”, de az ő legfőbb dolga elmondása szerint a lószerszámok lepucolása volt. Egyetlen gyerek volt vele, a többit hátrahagyta a szálláson, felügyelet nélkül. A lakóépület és az istálló udvara annyira távol van egymástól, hogy ha egy gyerek segítségért kiáltana, senki sem hallaná meg.

Kérdésünkre, hogy miért vannak magukra hagyva a gyerekek, az volt a „nevelő” válasza, hogy nem tud velük foglalkozni, mert a lószerszámot is ki kell takarítania. Érdeklődtünk, hogy tud-e a két kislány konfliktusáról, mire közölte, hogy nem, de különben is minden gyerek azt csinál, amit akar, oda megy, ahová akar. Eléggé megdöbbentő reakció volt ez, különösen, hogy kifejezetten jó véleménnyel voltunk erről a lovardáról, hiszen eddig nem ezt tapasztaltuk náluk. Másrészt majd’ leestem a lábamról, amikor

belegondoltam, mi mindent nem látunk mi, szülők, amikor ottalvós táborban hagyjuk a gyermekeinket,

és mi minden történhetett volna, ha nem vesszük komolyan a gyerek jelzését, gondolván, hogy csak szoknia kell még a tábori életet. Azonnal összecsomagoltunk, és hazahoztuk a lányunkat. Azt hiszem, nem mi ültünk fordítva a lovon.

Útközben felhívtam a lovarda tulajdonosát, hogy elmondjam, mit tapasztaltunk, illetve azt, hogy a kosz, a figyelem és a felnőtt jelenlét hiánya szerintem nem megengedhető egy kiskorúakat fogadó táborban. Különösen olyan helyen, ahol állatok is vannak, tehát a balesetveszély is fokozottabb. Ráadásul a kapu mindig tárva, tehát a tábor területéről bármikor elcsatangolhatnak a gyerekek és a táborba is bárki akármikor bemehet. Mi van, például ha a gyerek fogja magát és elindul gyalog haza, csak azért, mert szabadulni akar ebből a környezetből? Észreveszik vajon? Vagy hogy számolnának el egy lovas balesettel, ha a felügyelet nélkül hagyott gyermek puszta állatszeretetből bemenne egy boxba, és a ló puszta véletlenségből megrúgná vagy megharapná? Folytathatnánk a sort…  A tulajdonos válasza az volt, hogy ők nem hibáztak semmiben, nem érti, mi a probléma. Vagyis a kosz és a felnőtt felügyelet hiánya szerinte rendben van egy táborban, ahogy a biztonsági intézkedések teljeskörű mellőzése is. Csak a következő tábor előlegét kértem vissza – többszöri kérésre vissza is utalták.

A kislányom rendkívül csalódott volt. Nem sírt, csak hallgatott nagyokat, és

ha kérdeztem, mi baj, azt mondta: „anya, nagyon sajnálom, hogy nem bírtam tovább”. És ettől éreztem végleg úgy, hogy felrobbanok!

Egy gyereknek nem bírnia kell ugyanis a nyári tábort, hanem élveznie.

Nos, mi megfizettük a tanulópénzt, kedves táborszervező! De a többi tisztességes táboroztató védelmében kérem és mondom, hogy senki ne merészeljen játszani a gyerekek biztonságával, bizalmával és a szülők jóhiszeműségével! Előbb-utóbb kipukkan az a lufi...

A kislányom nyara egyébként szuperül alakul: olvasótábor, nagyszülői cirógató-verseny, természetjárás, patakban lubickolás, szuper angoltábor volt eddig, és a programoknak még nincs vége. Köszönöm minden táborszervezőnek, aki feledtette vele a nyár eleji kudarcélményt.