A lelki komfortzónából is ki kell lépni – jó a pozitív gondolkodás, de...

Sok éve már, hogy megismertem a pozitív gondolkodásra épülő technikákat, a mögötte meghúzódó elméletet. Ezt-azt át is ültettem belőle a gyakorlatba, és ez nem is volt teljesen hatástalan, hálás vagyok a tudásért. Az életem egyes területein viszont nem követtem ezeket az elveket. Az egyik ilyen vétkem a reggeli hírolvasás volt: tisztában voltam vele, hogy nem a legcélravezetőbb rögtön az első kávénál a hírportálokon cikázni, de ettől a káros szokástól nem tudtam megszabadulni. Szükségem van arra, hogy tudjam, mi történik a világban, és szeretem tájékozódással kezdeni a napot. 

Idén a világzűr okán a szokottnál is nagyobb intenzitással böngésztem a napi híreket, hallgattam a podcast-folyamokat, néztem utána hol ennek, hol annak. Természetesen számos olyan információ került elém, amitől az adrenalinszintem az egekbe szökött, így nem egyszer azon kaptam magam, hogy alig telt el félóra az ébredésem óta, én már a negatív érzelmek egész skáláját jártam be.

Jó pár hónap telt el ebben a kibillent állapotban, amit persze én is érzékeltem. Próbáltam rávenni magam a változásra. Tesztelgettem, milyen, ha olvasással, sorozatozással, relaxációval töltöm a napindító félórámat, de nem ment, sem ez, sem az: egyedül a világ történései foglalkoztattak reggelente.

„Engedd már el! Amit nem tudsz megváltoztatni, azt engedd el!” – parancsolt rám egyik ismerősöm, a pozitív gondolkodás avatatlan szakértője. Hosszan beszélgettünk e mondat után arról, hogy valóban, felesleges méreg, amit ilyenkor nyelek, hiszen nem tudok tenni a rossz dolgok megváltoztatásáért, cserébe károkat okozok a szervezetemnek. Kérdezte, hogy szerintem jól teszem-e, hogy így kezdem a napot. Tudtam, hogy nem – de ez önmagában nem segített sokat.

Végül, mivel nem éreztem magaménak ezt az Engedd el!-dolgot, fokozatosan hozzászoktattam magam a kevesebb hírolvasáshoz. Mára odáig jutottam, hogy nem minden reggelemet kezdem masszív hírolvasással, csak heti néhányat, és már napközben sem bújom annyit a netet. Most is minden reggel a szalagcímekkel kelek, de már nem az azokban foglaltak körül forognak órákig a gondolataim.

Mégis ragaszkodom hozzájuk, mert mindig ott motoszkált bennem a kérdés: mi lenne, ha mindenki elzárná magát a hírektől, csak azért, mert azokban sok a negatív információ? Mi lenne, ha soha senki nem vállalna fel kellemetlen ügyeket? Mi lenne,

ha Petőfiék azt mondták volna: kösz, nem, nem tesz jót a csakráimnak, lehúz az egész forradalmasdi?

Szóval visszavettem ugyan, de ma is nézek olyan filmet, sorozatot is, amiben bizony van gyilkosság, vagy megjelennek nehéz sorsok, lelket megviselő történések. Csakrák ide vagy oda, ezek is kellenek az életembe.

Ezt pedig nem tudtam átadni az ismerősnek, aki számára a pozitív gondolkodás nem engedi, hogy a realitásokkal találkozzon. Ő minden reggelét meditációval kezdi, minden estéjét azzal fejezi be, ráadásul napközben nem hajlandó semmi negatívat magához engedni. Egészen odáig elmegy, hogy ha veszekedés kerekedik körülötte, kivonul a szobából, és nem néz híradót sem, nem olvas napi híreket és a könyvesboltok kínálatából csak az önsegítő könyvek érdeklik. 

Miután erről beszélgettünk, megértettem, miért nem épült fel benne felháborodás, miért nem szól vagy cselekszik egy olyan társadalmi ügyben, ami közvetlenül érinti. Rájöttem: ő nem tudott arról a rengeteg, valóban jogos nemtetszést kivívó hírről, ami felépíthette volna benne az ellenállást, a tenni akarást. Persze, szó se róla, neki a könnyebb: nem találja meg a felindultság, ami valóban nem pozitív lelkiállapot... csakhogy igen nagy bajban lennénk, ha mindenki így gondolkodna.

A lelki komfortzónából is ki kell lépni 

A magam részéről értem és elfogadom a pozitív gondolkodást, mi több, követem is, amikor csak lehet. De szerintem nem lehet mindig, és nem tarthatunk magunktól távol minden rosszat. Mert

létezik felelősség, sőt: társadalmi felelősség is.

És azt azért mégiscsak vállalni kell, járjon akár „lehúzó” történetek meghallgatásával, kellemetlen hírek elolvasásával, indulattal vagy szomorúsággal. Mert nem egyedül vagyunk ebben a világban, és tájékozottságunkon, kiállásunkon is múlik, hogy gyermekeink számára milyenné formáljuk a jövőt.