Vujity Tvrtko önkéntes teknősfelelős Hawaiin, de hazatért, hogy meséljen – interjúnk

Tvrtko széles mozdulattal megölel, rég láttalak, mondja, a pultnál kávét kér, s közben a pultosokkal úgy beszélget, mintha ezer éve ismernék egymást, aztán már mesél is. Az előadókörútról, amiért hazajött Magyarországra. A mosolyokról, a mondatokról, amelyek mindig meghatják. Azért tért haza, hogy meséljen. És én is ezt kérem tőle. Hogy meséljen. Magáról, a kezdetekről, sikerekről, arról, hogy miért ment el és hogy miért jött most haza.

Vujity Tvrtko Pécsett született, horvát-magyar vegyes házasságból. Édesanyja horvát tanárnő, édesapja magyar bányász. Balogh Szilárd néven született. Otthon viszont Tvrtko-nak nevezték, ami a Szilárd tükörfordítása. Szerb-horvát iskolába járt, és többet beszélt horvátul, mint magyarul. Azt mondja, ő nem félig horvát és magyar, hanem 100 száz százalékig horvát és 100 százalékig magyar. Aztán 17 évesen egy 500 forintos illetékbélyeggel bement az anyakönyvi hivatalba és kérvényezte a névváltoztatást. A Vujity édesanyja családi neve volt, a Tvrtko az első bosnyák-horvát király neve. Kérdezem, édesapja mit szólt mindehhez? „Édesapám egy palóc ember volt, mindig azt mondta, amit gondolt. Azt mondta, hogy ha ezt érzem, tegyem, maximálisan támogatott. Egyszerű szénbányászként is elképesztő mondásai voltak. Egy szerelmi csalódásom után például az, hogy a szerelemhez két ember kell, három sok, egy kevés. Meg hogy ha Petőfi az apjára hallgat, akkor hentesként emlékeznénk rá.”

Az első cikkét gimnázium harmadik osztályában írta, ami a helyi lapban, a Dunántúli Naplóban jelent meg. Szerinte nem olvasták elegen, ezért úgy döntött, hogy édesapja példáját követve inkább szénbányásznak áll. Közben azonban bezárták a bányát, így mégis az újságírás felé kanyarodott: a Zágrábi Egyetemre jelentkezett újságíró szakra. Úgy gondolta, hogy addig, míg elkezdődik az egyetem,  gyakorlatban is kipróbálja a szakmát.

„A Magyar Televízió pécsi stábja rendszeresen járt Eszékre tudósítani. Gondoltam, a horvát nyelvtudásomat ott tudom használni, ők a nyelvi segítséget kapják, én pedig újságírói ismeretekre teszek szert. És bizony így történt, hogy egyszer csak a háborús Eszéken ragadtam, merthogy körbezárták a várost. A tévések nem tudtak kimenekíteni, viszont kérték, hogy tudósítsak az eseményekről. Így lettem az MTV exkluzív helyszíni tudósítója. Két nap múlva már a BBC is keresett, 4 nap múlva Amerikából hívtak, hiszen én voltam az egyetlen külföldi tudósító. A Samacka utca 13-ban volt a rádió, a pincében egy zongora alatt aludtam és egy földalatti stúdióból adtuk a műsort. 89 napot töltöttem ott. Emberek haltak meg körülöttem. Nem szerettem bele az újságírásba, de ráéreztem, mennyire fontos csinálni. Egy 19 éves srác, aki a telefonos tudósítás közben néha elsírja magát a telefonban, erősebb hatással van a társadalomra, mint egy vérprofi. Nem tudtam angolul, de hívtak a BBC-től. Pocsék angolsággal ezt mondtam: Óll bladi flor örand, lat of pípol dájd, big vór, big vór, déndzseresz Jugoszlávia. Soha nem felejtem el” – emlékszik vissza.

 

Amikor végül kimenekült az ostromlott városból, világossá vált számára, hogy a klasszikus újságírásban már semmi keresnivalója. Hiszen hogyan is tudósíthatna ezek után egy virágkarneválról? Közben az eszéki tudósítói munkáért Pulitzer-díjat kapott, és ez kinyitott számára egy ajtót. „Az Egyesült Államok információs minisztériuma, a nagykövetség és a Miami egyetem felajánlott számomra egy ösztöndíjat, kimentem Miamiba nemzetközi kommunikációt tanulni. Óriási szerencsém volt, kiváló oktatóim segítségével azt is megtanultam, hogyan legyek minél jobb előadó. Aztán épp a TV2 indulására jöttem haza. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy akkor és ott én voltam a legképzettebb újságíró. A következő években számos izgalmas helyről tudósítottam, jártam Csernobilban, részt vettem kalandos afrikai embermentő akcióban, hazahoztuk az utolsó magyar hadifoglyot Tatárföldről. 

Ezek a műsorok alapozták meg a Pokoli történeteket, amelyek aztán könyv formájában is megjelentek. Aztán egyre több helyre hívták, hogy meghallgassák elképesztő történeteit. „Meghívtak valahova, azt hittem, lesznek harmincan, és lettek négyszázan. Akkor döbbentem rá, hogy ez felelősség, így felépítettem a Túl minden határon esteket.” 

Aztán egyszercsak fogta magát és kiköltözött Hawaiira feleségével, Zsolnay Gyöngyi korábbi válogatott kosárlabdázóval és három fiával. Az egész 2015-ben kezdődött. „Repülőn ültem és egy prospektust lapozgattam, amelyben a következő szöveget olvastam: kérdezz meg egyszer egy hawaii pincért, mi az eredeti foglalkozása, és valószínűleg kiderül, hogy New York-ban volt tőzsdeügynök. Leszálltam a gépről és az első bárban megkérdeztem a pincért, mivel foglalkozott korábban, erre közölte, hogy egy detroiti autókereskedés tulajdonosa volt. Akkor azt mondtam a feleségemnek, hogy ide el kell jönnünk egyszer. Hát tessék, itt vagyunk.

Van hivatalos és nem hivatalos munkám: nem hivatalosan önkéntes vadőr vagyok, teknősökre vigyázok.

Egyébként pedig egy amerikai filmes stáb filmet készít rólam, aminek a koncepciója nekem nagyon tetszik, merthogy a földi paradicsomban mesélek a földi poklokról, amelyeket megjártam: Csernobil, Észak-Korea, lepratelep, jugoszláv háború. Írok, alkotok, filmezek, filmeznek velem, így telnek a napjaim, megtaláltam álmaim paradicsomát.”

Tvrtko tehát a paradicsomban él, most mégis hónapokra hazajött. Hazajött, hogy meséljen. „Azért jöttem haza, mert azt látom, hogy a honfitársaim vágynak a jó szóra, ki vannak éhezve azokra a történetekre, amelyekben a hétköznapi hősök náluk sokkal nehezebb helyzetből is kihozzák a legjobbat. A háborúban például nem nagyon panaszkodnak az emberek. Róluk mesélek.

Szívem szerint ezt a 15 milliós népet, a 10 milliós országot fölültetném egy repülőre és elvinném Srebrenicába, ahol egy hét alatt 8237 ártatlan embert végeztek ki. Ott vannak a fejfáik örök mementóként mutatva, hogy mennyire a kevés az idő a földi létben. Fontos, hogy ezt ne háborúskodásra, viszályra fordítsuk, hanem ölelésre, szeretetre. A másik gépet Hawaiira indítanám, ahol a politikusok hoztak egy olyan törvényt, hogy tilos politikai tartalmat tenni plakátra, egyetlen eldobott csikkel nem találkoztam egy év alatt. Nekem korábban volt szerencsém látni a trianoni békeszerződés egyetlen példányát, és azt kell mondjam, nem Trianonnál kezdődik a hazaszeretet, hanem ott, hogy nem nézem hamutartónak a hazámat. Az én életemben sorsfordító pillanat volt, amikor a világ utolsó hadifoglyát, Toma Andrást hazahoztuk Magyarországra és egyszer csak eszébe jutott a Szózat, 2000 augusztusa óta nekem a Szózat teljesen mást jelent. Az előadásaimon a saját életemből idézek hősöket, akik példát jelenthetnek mások számára” – mondja. 

 

Szerinte ez nem misszió, ugyanakkor mégis azt látja, sok ember szemét sikerül felnyitni. Közösségi oldalán is komoly tartalmakat oszt meg, legyen szó akár iskolai bántalmazásról, vagy más fontos témáról. Úgy tartja, hogy ebben a politikától átitatott közéletben fontosak azok a politikától mentes tartalmak, amelyek irányt mutatnak. Hálás azért, hogy az előadásai dupla teltházasak, a nézők azért a reményért és hitért érkeznek, hogy az ő életük is lehet más, lehet jobb. Ettől magabiztosnak érzi magát, ugyanakkor a népszerűség felelősség. „Muszáj alázatosnak lennem, hiszen úgy látom, hogy a Tvrtko név ma már egy brand, és én vigyázok erre a márkanévre.

Engem még senki nem látott részegen, nem állok mozgássérült parkolóra, nem káromkodok. Nem vagyok hibátlan, de abban, amit képviselek, megpróbálok következetes lenni.

Tvrtko manapság tehát nagyjából 8 hónapot tölt Hawaiin, a többit előadásokkal itthon. S hogy hogyan tovább? A kérdésre, hogy 10 év múlva hogyan képzeli el az életét és a mindennapjait, azt mondja, valószínűleg az Egyesült Államokban fog élni, és évente 3-4 hónapot itthon tölt, hogy elhozza a történeteit és egy jobb világ ígéretét.

„A Túl minden határon című műsorom odakint valószínűleg Beyond of borders címen folytatódik. Újra mesélek a világ utolsó hadifoglyáról, Csernobilról, Észak-Koreáról és a diktárorokról. Nemrégiben eszembe jutott, hogy elmenjek Alaszkába, mert volt három olyan téma, amit feltétlenül meg akartam osztani a világgal. Alaszkában van a világ egyetlen városa, amely egyetlen épületben található, aztán ott van orosz Alaszka, ahol négy faluban csak oroszul beszélnek az emberek, és találkoztam Ilonka nénivel, aki jávorszarvaskakiból csinál szuveníreket. Az ilyen történeteket a jövőben is szeretném felkutatni és elmesélni azoknak, akik nyitottak rá. Ez az én küldetésem.”

Fotók: Vujity Tvrtko