Üzbegisztán alulnézetből – egy rendhagyó utazás tanulságai

Ázsia közepe sokunk számára nemcsak térben, de történelmi időben is nagyon távolinak tűnik, hiszen olyan képeket társítunk ehhez a vidékhez, mint a Selyemút állomásai, sivatag, mecsetek és medreszék sora, színes ruhákba bugyolált, cserzett bőrű asszonyok és férfiak, intenzív ízek és illatok, no meg a szovjet utódállamokra jellemző beton-báj, amely mindezt a patinát helyenként még érzékelhető szálló szürke porral hintette be.

Üzbegisztán különösen izgalmas terület ebben a térségben. Egyrészt éppen a középpontjában terül el, hosszan elnyúlva: északon a Kazahsztánba átnyúló Aral-tótól a Kirgizisztánnal és Tádzsikisztánnal határos déli Fergana-völgyig, a keleten hömpölygő Amu-darja folyótól, mely a Tien-san vonulatai között halad, az ország belső felében terpeszkedő Kizil-kum sivatagon át a dél-nyugati országrészben lévő fővárosig, Taskentig.

Másrészt emberemlékezet óta kultúrák találkozóhelye és olvasztótégelye – olyan vidék, ahová kereskedni, élni és átutazóban is folyamatosan érkeztek népcsoportok hosszú évszázadokon keresztül.

Az eredetileg iráni népek által lakott területre a 10. században török ajkú népesség érkezett, majd a Dzsingisz-kán vezette hódító hadjáratok nyomán mongol uralom alá került, később pedig a nagy kán egyik leszármazottja, a nagytermészetű hadvezér, Timur Lenk alapította meg itt saját államát 1370-ben, Szamarkand központtal. A 15. század végéig a timuridák uralták e földet, majd az Arany Horda területéről érkező kipcsak-törökök törtek be északról, átvéve a hatalmat. Ők nevezték magukat özbégeknek vagy üzbégeknek – ekkortól származtatják a népnév eredetét. A 16. században 3 kánságra – Buharai, Kokandi, Hívai kánságra – oszlott az ország, és e tartományok kulturális identitása ma is releváns különbségeket mutat. Üzbegisztán 1917-től fokozatosan – területenként más-más időszakban, egységesen pedig 1924-től – orosz uralom alá került, majd hivatalosan 1991-ben kiáltotta ki függetlenségét.

A Taskenti Iparművészeti Múzeum épülete – Fotó: Gáspár Kinga

Dióhéjba zsugorított történelméből négy megfigyelés mindenképpen segítségünkre lehet egy ilyen útra való felkészülésben. Egyrészt a mai Üzbegisztán perzsa, török, mongol és orosz kulturális hatások egyvelegéből egy új korszak hajnalát éli: a felszabadulás után a globalizáció számára is kaput nyitó ország eklektikus képe tárul elénk. Az 1966-os taskenti földrengés után újra kellett építeniük a teljes fővárost, és a korábbi szovjet építészet emlékeit már nem láthatjuk, de a város mai arculata bőven őrzi még a megszállás emlékét – több részletében pedig már a legkorszerűbb megoldásokkal találkozhatunk.

Másrészt a túlnyomóan iszlám vallású ország a keleti kereszténységet és a távol-keleti buddhista tanokat is ismeri, hiszen az együttélés egyik feltétele – a kulturális tolerancia mellett – a vallási tolerancia volt ezen a vidéken is. Harmadrészt az üzbég kultúra rétegzettségének megfelelően a különböző országrészek és települések nagyon eltérő képet mutatnak: a Taskent, Híva, Buhara, Szamarkand, Taskent vonalon igazi időutazásban lehet részünk. Negyedrészt pedig

egy ilyen ősi és ennyire gazdag kultúra megismerésére – bármennyit is olvasunk előzetesen – nem lehet úgy felkészülni, hogy a helyszínen ne érjen meglepetés.

Még akkor sem, ha az indulást megelőző hetekben Zsuzsával, az 1000 Út Utazási Iroda kiváló utazásszervezőjével sűrűn konzultáltunk a praktikus és az álomszerű részletekről is. Már az is nagy biztonságot jelentett, hogy felkészülés közben éppen azzal az emberrel tudtam megbeszélni a terveimet, aki a pazar utat menedzselte.

A taskenti metró egyik állomásának részlete, melynek tematikája az űrhajózás  – Fotó: Gáspár Kinga

Kényelmesebben nem is indulhatott volna ez az utazás: a Qanot Sharq üzbég légitársaság Budapest-Taskent direkt járata újdonság a légiforgalmi piacon. Aki korábban Üzbegisztánba vágyott, Isztambulon keresztül kellett terveznie, hosszú várakozási idővel működő átszállásokkal, és garantáltan nem ért oda aznap. Az egyelőre hetente közlekedő egyenes járat tehát nemcsak mérföldekkel, de időben is jelentősen megkönnyíti az odajutást, nem beszélve arról, hogy minden előkészületet – a repülőjegytől a biztosításig – az 1000 Út Utazási Iroda intézett a csoportnak.

Tizenegyen ültünk fel a Taskentbe tartó gépre – azt hiszem, a többiek nevében is mondhatom – életünk egyik legérdekesebb útjára, hogy

belevessük magunkat a Selyemút központjának titokzatos világába, felkeressük Avicenna és Vámbéry Ármin nyomait, végigkóstoljuk az üzbég konyha gazdag kínálatát,

és minél több élményt hazahozzunk ebből a fűszeres, illatos közép-ázsiai muzulmán kultúrából. Hamar kiderült, hogy – a közös érdeklődésen, valamint a kíváncsiságtól sűrűsödő, szinte tapintható izgatottságon túl – e maroknyi csapat minden tagját a humorérzék is finom szálakkal fogja egyben tartani, és ez utólag be is igazolódott.

Hiva, az Ichan Kala bejárata a Kalta Minorral, az alacsony minarettel – Fotó: Gáspár Kinga 

Majd’ hatórányi repüléssel meg is érkeztünk a fővárosba, Taskentbe, ahol a négyórányi időeltolódás miatt már vacsora várt ránk. Az Üzbég Turisztikai Minisztérium munkatársa pazar lakomára invitálta a társaságot, amelyen máris átkeretezhettük addigi tudásunkat és az étkezésről alkotott elképzeléseinket, hiszen fogások tömkelege került úgy az asztalra, hogy többségüket csak a szemünkkel tudtuk megkóstolni. Itthon talán a kínai konyhában látunk hasonló gyakorlatot, hogy egyszerre sokféle ételt tálalnak fel, majd mindenki szed magának, amit szeretne. Ez a távol-keleti gyakorlat Közép-Ázsiában is hasonlóan működik.

Üzbegisztán a húsevők országa, de ezt a közhelyet is sikerült azonnal megcáfolni, hiszen a vacsoraasztalnál ülő vegetáriánus kollégáink is bőven megtalálták számításukat.

Rengeteg zöldség, finomabbnál-finomabb saláták, valamint  bárány- és marhahús minden mennyiségben: ez az üzbég konyha alapja. Alkoholt viszont nem is ildomos kérni, ezért nyugati ember leginkább a szálloda bárjában tud ilyesfajta nedűkkel élni.

Hivai kenyér – Fotó: Gáspár Kinga

A szállodai udvariaskodás Európában is megszokott jelenség. Elég sok országban megfordultam már, azonban nem sok helyen találkoztam olyan előzékenységgel, amit a taskenti hotelben tapasztaltam: nő kezében nem lehetett csomag, szigorúan a szobáig hozták minden poggyászomat. Ez az udvariasság egyébként az út teljes időszakára, minden állomásra és minden élethelyzetre igaz volt, ahogy az is, hogy férfiember nőhöz nem érthetett, cserébe a férfiak minden nővel rendkívül előzékenyen viselkedtek, nemcsak velem.

Az első nap az Iparművészeti Múzeumban töltöttük a délelőttöt, illetve megnéztük a taskenti metró néhány állomását, majd egy belső járattal Taskentből Urgencsbe repültünk, onnan pedig Hivába mentünk egy kisbusszal. A hivai óváros hatalmas falaival, a Kalta Minor csonka minarettel, a térség legrégebbi mecsetjével, a Péntek Mecsettel és rengeteg medreszéjével nemcsak turistalátványosság. Az Ichan Kala (jelentése: a belső város) 360 házában 2600-an élnek a majd’ 10 méteres falak védelme alatt, és

amelyről az első részletes leírásunk attól a kalandos életű Vámbéry Ármintól származik, aki kerengő dervisként mutatkozott be itt, életét kockáztatva.

A helyi lakosság és a főleg belföldi és néhány külföldi turista által koptatott utcákon mindvégig a helyi kézművesség remekei csábítottak – nem csak bámészkodásra. A fillérekért kínált kasmír sálaknak, selyem tunikáknak és az ezer színben pompázó, gránátalmával díszített házi kelméknek nem volt könnyű ellenállni. A fiúk sokkal szerencsésebbek voltak: ők nem vágytak hímzett tubetejkára, sem nagy, kerek, szőrős chugurmára, a hivai férfiak jellegzetes báránybundás fejfedőjére.

Hímzett tubetejkák – Fotó: Gáspár Kinga

Első hivai napunkat ugyancsak kifogástalan vacsora zárta, és ez az utolsó menetrend szerinti emlékem az útról. Éjszaka ugyanis rettenetes fájdalmakra ébredtem, és mindenféle ezt kísérő fürdőszobai események után kissé gyanússá vált, hogy ez nem klasszikus gyomorrontás lesz. Nemcsak a reggelit, de az aznapi programokat is ki kellett hagynom, és minthogy egyre rosszabbra fordult a helyzet, a szálloda orvost hívott. Gyorsan jöttek, igyekeztek csillapítani a fájdalmakat egy injekcióval, de sejthettek valamit, mert a lelkemre kötötték, hogy ha egy órán belül nem lesz jobb a helyzet, szóljak, és bevisznek a kórházba. Pontosan így is lett.

Innen azonban egy másik történet kezdődik, ami arról szól, milyen érzés alulnézetből ismerni meg egy idegen kultúrát, mi kell ahhoz, hogy tökéletes biztonságban érezzük magunkat az otthonunktól 5600 km-re, és hogy mennyire téves elképzeléseink vannak az iszlámról.

A híres hivai csugurma – Fotó: Gáspár Kinga 

Az urgencsi kórházba szaladt be velem a mentő a helyi segítőnkkel, Habibullah-hal együtt, ott pedig már várt Oleg, az az 1000 Út Utazási Iroda vezetője is. A sürgősségin egy félóra alatt három különböző vizsgálatból kiderítették, hogy epeköveim vannak, nem csak aprócska szimpatikus kis morzsalékok, hanem van köztük igazi műsorvezetővé fejlődött, méretes példány is. Nem sokat cicóztak, közölték, hogy sokkal professzionálisabb felszerelés van az urgencsi sürgősségi klinikán, oda fognak átszállítani, és – miután újabb fájdalomcsillapítókat kaptam – máris robogtunk tovább. Gyakorlatilag két órán belül már az urgencsi kórház vendégszeretetét élvezhettem további öt napig – egy műtéttel fűszerezve élményeimet. Nagyon érdekes perspektíva egy idegen kultúra megismeréséhez.

Az urgencsi kórházban töltött öt nap ugyanis valóságos kincsesbányának bizonyult számomra. Amíg a helyi orvoscsapat a fősebésszel az élen a köveimmel voltak elfoglalva, én őket figyeltem, és igyekeztem minél többet beszélgetni velük és segítőmmel, aki mindvégig velem volt. Habibullah egy harmincas éveiben járó fiatalember, aki az üzbég turisztikai minisztérium helyi kirendeltségének dolgozik, felesége pedig történelemtanár, ugyancsak Urgencsben. Angolul tudtunk értekezni, akárcsak a műtétet végző főorvossal – az egészségügyi személyzet és az orvosstáb többi tagja leginkább oroszul beszélt az üzbég mellett. Már a második vizsgálatnál feltűnt, hogy

férfi orvosok csak nagyon ritkán érnek hozzám,

a diagnózisokat a képalkotó eljárások és a szerológiai vizsgálatok eredményeiből állították fel, majd a konzílium úgy döntött, hogy nem kerülhető el a műtét. Minden előkészítést és infúziót, injekciót, gyógyszert csakis női ápolóktól kaphattam, ahogy a műtéti előkészítést is kizárólag nők végezték. Az orvos ugyanakkor nagyon körültekintően tájékoztatott a részletekről, és a műtét előtti és utáni időszakban is be-bejött megnézni, beszélgetni.

Gránátalma mintás párnahuzatok – Fotó: Gáspár Kinga 

A patyolat tisztaságú szobában egyedül voltam, állandó felügyelet alatt: mindig volt velem szolgálatos nővér, akinek a keze alá dolgozott legalább három, különféle részfeladatokat ellátva. Naponta négyszer mosták fel a kórtermet, ami – bár van némi tisztaságmániám – még nekem is nagyon valószerűtlennek tűnt előző kórházi élményeim alapján. A nővérekkel fordítógéppel értekeztünk, de az idő nagy részében nyilván nem értettem, mit beszélnek egymással. S minthogy alkalmam volt ugyanazokat a műszakokat megfigyelni nap mint nap, feltűnt, hogy milyen nyugalmat áraszt a jelenlétük. Soha egy hangos szó vagy feszültség nem érződött, pedig öt nap elég idő lett volna ahhoz, hogy valami apróság elrontsa a hangulatot.

Nemcsak velem voltak kedvesek, hanem egymással is. Ez nem mindennapi élmény volt.

Habibullah jött-ment, mindenféle praktikus segítséget megadva – például inni adott, és folyamatosan konzultált az orvosokkal, de ő intézte a visszafelé úthoz szükséges belföldi repülőjegyemet is. Mikor már lehetett tudni, hogy a műtétet nem úszhatom meg, közölte, hogy mindenki azon csodálkozik, hogy nem félek, hiszen egyedül vagyok. Tulajdonképpen ekkor döbbentem rá, hogy valóban egyetlen percig sem éreztem magam veszélyben, és semmiféle bizonytalanságot nem tapasztaltam magam körül, pedig akár meg is ijedhettem volna, és néprajzosként azt is tudom, hogy előfordul, hogy kultúrsokkot kapnak ilyen helyzetben. Én viszont tényleg nyugodt voltam és nagyon hálás a fájdalomcsillapítókért, amiket folyamatosan adagoltak. Honnan ez a nyugalom? Több forrása is van, és számomra mindegyik bővizűnek bizonyult.

Fémmegmunkáló műhely az Ichan Kala egyik múzeumában – Fotó: Gáspár Kinga 

Először is az már az indulás előtt kiderült, hogy az 1000 Út Utazási Iroda nem kispályás az utaztatásban, a helyszínen pedig azonnal minden – nem általam termelt – követ megmozgattak, hogy a biztosító is értesüljön az eseményről, és hogy azonnal legyen új repülőjegyem, ha mégis korábban kiengednek. Tudtam, hogy Zsuzsa és Oleg olyan hátteret biztosítanak, ami felbecsülhetetlen egy ilyen helyzetben, a csoport pedig mindenféle szeretetgombócokat küldött, akárhányszor üzentünk, beszéltünk. A helyi konzul is felhívott, biztosított minden segítségéről, de erre nem volt szükség, annyira profi volt a szervezés a helyi ellátás. Másodszor pedig tényleg annyira flottul ment minden, és

olyan gondossággal és tisztelettel bántak velem, hogy egyetlen percig sem merült fel bennem, hogy kiszolgáltatott lennék. Tökéletes biztonságban éreztem magam.

Harmadrészt az is érzékelhető volt, hogy ez a tisztelet nemcsak a páciensnek és a turistának szól, hanem a nőnek is.

A helyi konyha egyik remeke: padlizsánsaláta zöldségekkel, kaporral, balzsamecetes öntettel – Fotó: Gáspár Kinga 

Érdekesen torz elképzeléseink vannak az iszlám kultúráról, hiszen mi jobbára az elmúlt évek migrációs folyamatai kapcsán találkoztunk az iszlámot beskatulyázó retorikával. Valljuk be azonban őszintén: nem ismerjük sem a vallást, sem a muzulmán hitben élő nemzetek szokásait eléggé. Amikor a migrációs hatások negatívumairól hallunk, esetleg azokat tapasztaljuk, nem látjuk, hogyan élnek ezek az emberek a saját életterükben, hogyan bánnak egymással és milyen lehet a valóságban muzulmán nőnek lenni. Tegyük hozzá,

Üzbegisztán egy nem olyan régóta nyitó, befogadó kultúra, és egészen biztos, hogy a hatalmas iszlám népességen belül az üzbégek sem azonosíthatók más népekkel. Én tehát csak az iszlám Üzbegisztánban tapasztalt előnyeiről tudok beszámolni.

A férfi a család feje, és az ő feladata gondoskodni a család megélhetéséről. Habibullah például még gyermektelen családfő, de már kiszámolta, hogy kétgyermekes család fenntartására elegendő a jövedelme. A női és a férfi szféra elkülönülésének nemcsak vallási, de higiéniai okai is vannak, és – ahogy a melegebb égövön élő népeknél ez másutt is tapasztalható –, szigorúbb rendje van az érintkezésnek. Például férfi nővel nem foghat kezet, hanem a szív fölé tett jobb kézzel köszönti, de az orvosi vizsgálatok során is csak azt a testtájékot meztelenítik le, amit éppen vizsgálnak. A női intimitás megőrzése tehát sokkal könnyebb, amihez még az is hozzájárul, hogy a nők nagyon összetartóak, nagyon segítik egymást minden helyzetben.

Egy otthon bejárata a falakkal körülvett városban – Fotó: Gáspár Kinga 

Az iszlámban a társadalom alapegysége a család, így az üzbég családokban is nagyon nagyfokú az összetartás, valamint az idősek tisztelete. Ahogy Habibullah a családjáról mesélt, és ahogy apró gesztusokból és elejtett szavakból kiderült, hogyan bízzák rá magukat a gondviselésre, azt hiszem, az a nyugalom áradt belőle, és többek között ettől is érezhettem, hogy nincs miért aggódnom. Gyermektelen párok, akik a gyermekáldásért a számunkra is ismerős rettenetes kálváriákat képesek végigjárni, nem omlanak össze sikertelen próbálkozás esetén, ugyanis az ő hitük szerint az életnek akkor is van értelme, ha Isten nem adott gyermeket a családba. Nincsenek nagyívű drámák, véget nem érő pszichoterápiák és tönkrement életek, hanem igyekeznek megtalálni azt az életfeladatot, amire hivatottak.

Rábízzák magukat a természetre – így tudnám legpontosabban lefordítani ezt az ősbizalmat.

A példa természetesen fájdalmas és nagyon megosztó lehet európai fül számára, de abban a hitrendszerben éppen az életösztönök megőrzését szolgálja ez a bizalom.

A Pakhlavat Makhmoud Mausoleum és előtere – Fotó: Gáspár Kinga

Amint kiderült, hogy az én programom merőben másképpen alakult a csoport itinerjéhez képest, és az Európai Utazási Biztosító értesült a fejleményekről, azonnal jelezték felajánlásukat, hogy ha szükségét érzem, kiutaztatják valamelyik családtagomat, hogy segítsen hazajönni. De erre sem volt szükség. A felajánlás ugyanakkor újabb megerősítés volt, hogy biztonságban vagyok – valódi emberi gesztus és a nagyvonalúság egyik ritka példája.

Üzbegisztáni kórházi kalandjaim második napján az is kiderült, hogy sem a vizsgálatok, sem a műtét, sem az ellátás nem kerül semmibe, ugyanis

az üzbég egészségügyi törvény szerint sem az üzbég állampolgároknak, sem a turistáknak nem kell fizetniük az első sürgősségi beavatkozásért.

Az már csak hab a tortán, hogy a műtétet sikerült úgy időzíteni – a köveknek, nem az orvosoknak –, hogy utána még elértem azt a hazafelé tartó járatot, amellyel Taskentből a csoporttal térhettem vissza, Budapestre. Mondanom sem kell, hogy a belföldi és a nemzetközi reptéri mozgásokat is végig koordinálta az üzbég egyészségügyi minisztérium és a légitársaságok, valamint az itthoni reptéri egészségügyi szolgálat, tehát a legnagyobb biztonságban érkeztem haza.

Az Ichan Kala bejáratának esti fényei – Fotó: Gáspár Kinga 

Miért meséltem el ennyire részletesen ezt a rendhagyó utazást? Mert nagyon tanulságos volt megélni, milyen érzés tökéletesen rábízni magunkat számunkra idegen emberekre egy idegen kultúrában, megtapasztalni, hogy mennyire segítőkészek és emberségesek, milyen tisztelettudóak és mértéktartóak a muzulmánok, felismerni, hogy milyen fontos, hogy ne „okosba” szervezkedjünk, ha egy ilyen hosszú útra indulunk, hanem bízzuk magunkat egy profi utazási irodára, olyanra, amelyiknek tapasztalata is van a térségről, és hogyan bomlanak le a sztereotípiák, amikor az ember alulnézetből szemlél egy számára új kultúrát. Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalnom, mivé csapódott le bennem ez a rengeteg élmény, azt tudnám mondani:

ha képesek vagyunk rábízni magunkat a természetre és a bennünket segítők bölcsességére, visszaköltözik lelkünkbe a bizalom, képesek leszünk egészségesen kapcsolódni és nem lesz okunk félni.

Én egy sivatagi nép türelmében és bölcsességében érezhettem biztonságban magam hét napig Magyarország legprofibb utazási irodájának stábjával és a szakma kiválóságaival a háttérben. Köszönöm mindnyájatoknak!

Visszamennék-e? Mi az, hogy! Vissza is fogok! De csakis az 1000 Út Utazási Irodával!