Tényleg éhenhalnak a művészek az internet korában?

A stream ural mindent, és ennek komoly következményei vannak a zenészek bevételeire nézve. Sok pénz ugyanis nincs benne: az Adweek számításai szerint egy-egy Spotify-os lejátszás körülbelül 2 forintot hoz. És ez sem mind az előadóé: az Economist szerint egymilliárd streamelésből körülbelül 7 millió dollár folyik be, amiből az előadónak jut a végén egymillió. És ezek persze nagy számok, de messze nem képes minden művész ilyen népszerűséget elérni, legtöbbjüknek ennek a töredéke ha összejön. Ilyen arányok mellett ez az összeg olykor nemcsak a biztos megélhetéshez, de a pályán maradáshoz sem elég. Ráadásul történik mindez egy olyan korban, amikor többet költünk például zenére, mint valaha.

Persze a digitális korban hasonló problémákkal küzd a zenészen kívül a grafikus, a képregényrajzoló, az író és a többi kreatív szakember is. Pár évtizede azt hittük, az internet és a technikai fejlődés (konkrétan az a tény, hogy ma már nem kell stúdió egy album, vagy milliós felszerelés egy film elkészítéséhez) demokratizálja majd a művészetet. Ez egy bizonyos fokig így is történt, de az internetet ingyen elárasztó kreatív alkotások (helló, torrentezés!) ahhoz is hozzászoktattak minket, hogy nekünk tulajdonképpen jár az, hogy más munkáját ingyen élvezhessük. Nincs ebben semmi meglepő, csak itt is érvényesült a régi szabály: jobban értékeljük azt, amiért fizetünk. És annál jobban értékeljük, minél jobban a zsebünkbe kell nyúlnunk. Viszont miért tennénk ezt, ha egyszer nem vagyunk rákényszerítve?

Akkor mégis, mit tegyen a kiadója segítsége nélkül tengődő zenész és író, a stúdió nélkül maradt, megbízásos alapon dolgozó grafikus vagy a képregények híján a rajongóitól adományért kunyeráló képregényrajzoló? Nézzük, mit tett mondjuk azelőtt, hogy létezett volna független művészet!

Annak idején a művészeket mecénások segítették a pályájukon – cserébe úgy dolgoztak, ahogy elvárták tőlük. Michalengelo nem a saját álmát festette meg a Sixtus-kápolnában, hanem azt tette, amit a pápa kért tőle, hiszen ő állta a cechet. Független, a műkedvelő által eltartott művész nem nagyon létezett, és bár ennek ellenére remekművek sorát hagyták ránk az ebben a rendszerben alkotó kreatívok, azért ne gondoljuk, hogy annyira jó lenne visszatérni a nagy mecénások idejéhez. Ahogy a kritikus William Deresiewicz is megjegyzi A művész halála: hogyan küszködnek a kreatívok a milliárdosok és az óriás techcégek korában című könyvében, a Felvilágosodáskor megjelenő autonóm művészetnek köszönhetjük azt, hogy a kultúra már nem egy eszmerendszer kiszolgálója volt, hanem egy „szekuláris vallás”, ahol a művész (ha most már éhezett is), a saját világát teremthette meg és mutathatta meg a közönségnek. De

ez a fajta „szabad művészet” csak akkor létezhet igazán, ha a produktum továbbra sem megrendelésre, egy-egy „jótevő” ízlését kielégítve készül.

A mecénások kora után pedig léteztek (és szerencsére léteznek) állami támogatások a művészek részére (amiknél jobb esetben már nem várták, nem várják el, hogy a produktum miről szóljon), és létezett a művészet, mint ipar, ahol a fogyasztó csak akkor élvezhette a terméket, ha fizetett érte – például lemezt, koncertjegyet, képregényt vásárolt. Ez az évszázadok alatt kiépült ipar alakult át teljesen napjainkra, és ma még nem igazán látjuk, mi léphet a helyébe.

Többen állítják, hogy (szerencsére) van kiút ebből a helyzetből, mert kezd kialakulni egy olyan rendszer, ami éveken belül megoldhatja a művészek problémáit. Az egyik ilyen ember a zenész és vállalkozó Jack Conte, aki a Patreon nevű tagsági platform alapítója is. Ez a felület lehetővé teszi, hogy a rajongók támogatni tudják a kedvenc művészeiket; ha ehhez a rendszerhez a fogyasztók hozzászoknak, az valóban egy új rendszer kiépüléséhez vezethet. A bizakodók között van Jason Bazinet, a Citigroup elemzője is, aki szerint a zeneipar valóban nem tudott alkalmazkodni a kor kihívásaihoz – még. De hamarosan eljöhet az az idő, amikor ez megtörténik, például úgy, hogy az „internetes zeneipari cégek kiadókká alakulnak”, vagy a koncertszervezők társulnak a streamszolgáltatókhoz, aminek köszönhetően több pénz vándorolhat az előadókhoz.

Viszont amíg ez nem történik meg, addig csak rajtunk, a fogyasztókon múlik, hogy támogatjuk-e azokat a szakembereket, akiknek élvezzük a művészetét. Ne vonakodjunk akár a fent említett Patreonon adakozni, iratkozzunk fel a Youtube-csatornájukra (néhány esetben például legalább 1000 feliratkozó kell ahhoz, hogy valaki élőben közvetíthessen onnan), és ha rongyosra hallgattunk egy albumot, akkor vegyük is meg, mondjuk a Bandcampen. Ha élőben az utcazenészt is támogatni tudjuk néhány forinttal, ha már megálltunk mellette pár másodpercre élvezni a művészetét, akkor a szobánk magányában se vonakodjunk ennyit megtenni.