Tehetséggondozás határon innen és túl – Interjú a Kárpát-medencei rocklegendákról

Hét éves az országjáró zenetörténeti sorozatod, ennyi idő alatt egyslágeres előadók tucatjai merülnek el a zeneipar süllyesztőjében. Nektek hogy alakult ez az idő?

Eleinte műsorunkkal a könnyűzene fejlődését mutattuk be általános iskolákban és gimnáziumokban, majd 2019-ben jött a váltás, akkor indítottam el a Rocklegendák koncertsorozatát. Eddig tíz városba látogattunk el, és mivel sikeres volt a dolog, újra beadtuk a pályázatot, ami után lehetőségünk adódott egy Kárpát-medencei turnéra. 2020-ban folyamatosak lesznek előadások, több mint ötven művelődési házzal állok kapcsolatban.

A honlapod szerint a 2020-as turné május végéig 23 állomást számlál. Azért azt nem hiszem el, hogy ezt egyedül szervezted le. 

Volt, aki írt a Facebook-oldalunkra, de a városok többségét én kerestem meg Magyarországon. Erdélyben kaptunk segítséget, egy listát, ami alapján meg tudtam keresni a magyarlakta településeket.

A határon túli tehetséggondozás amúgy is szívügyem, Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely, csodálatos városok, és eljutunk Csíkszeredába és Barótra is.

Hogy képzeljünk el egy ilyen koncertet? Zenéltek egy órát és...?

Több ez természetesen, mint a dalok eljátszása. Minden zenei korszakot bemutatunk, és az előadókról is rengeteg információt megkapnak a gyerekek. Koncert közben megismerik az adott ember zenei munkásságát, és néhány érdekességet, sztorit is felelevenítünk velük kapcsolatban, mindezeket persze a gyerekek nyelvén. Ehhez nagyszerű zenésztársaim vannak, Baricz Gergő énekel és gitározik, Nagy Zoltán gitározik és Megyaszay István basszusgitározik.

Gondolom volt miből meríteni a dalok összeállításában.

Ez egy zenetörténeti előadás, egy korszak történetét kell bemutatni a dalokon keresztül. A mi sztorink egészen az afrikai zenétől, a blues gyökereitől indul, és minden zenei korszakot próbálunk a legnagyobb hatású előadók vagy a legnagyobb formabontók szerzeményeivel bemutatni. Ha jazzről beszélünk, a műfaj egyik megalapítója volt Luis Amstrong, vagy a rock’n’roll esetében Bill Haley, Elvis Presley vagy Fenyő Miklós kerülnek a műsorunkba. A beat korszakban az Illés és Omega párhuzama az angolszászoknál a Beatles és a Rolling Stones. A zenetörténet mutatta az utat a különböző stílusok között,

a progresszív rock, a hard rock előadói között is találtunk olyanokat, akik valamiben különböztek az átlagostól.

Meg lehet határozni zenészként, milyen egy korszak mainstream irányzata, és mi az, ami attól eltérő?

Persze, ott van például a Smoke on the water, ami egy orgona nélkül azért nem úgy szól, inkább sehogy sem. De a Deep Purple berakta a hammond orgonát, és ez valóban formabontó volt, hiszen John Lord előtt senki sem használt orgonát a rockzenében.

Univerzális zenész vagy, minden műfajban jártas előadó, és ez a repertoárod elég széles skálán mozog, ami a műfajokat illeti. Nem túl eklektikus így a koncertprogram?

Egyáltalán nem, ez egy megszerkesztett, dramaturgiailag felépített műsor, amiben megvannak a fordulópontok, ugyanúgy, mint egy színházi előadásban.

Helye van a nevetésnek, aztán megvan, mikor tud elérzékenyülni a közönség, de eljön az a pont is, amikor libabőrözni kezdünk.

Ilyen például, mikor egy 5-700 fős teremben a We will rock you-t együtt tapsolják és éneklik a gyerekek Baricz Gergővel.

A visszacsatolás fontos támpont az előadók életében. Milyenek a visszajelzések?

Többféle is. Minden előadás után szoktam beszélgetni a helyi pedagógusokkal, van sok közös téma a zeneoktatáson belül. Egy-egy városba többször is eljutunk, Nyíregyházán például összesen négy koncertet tartunk, akkora az érdeklődés. Ennek a koncertnek az a kiemelt célja, hogy a gyerek élőzenét halljon, legyen igénye eljárni az ilyen rendezvényekre.

A Házhoz megy a zenede kicsit olyan, mint amikor a családban a nagypapa leül a vasárnapi ebédhez az asztalhoz, és arról beszél, hogy mi volt régen.

Elmondja a családi történeteket, a régi anekdotákat. A mai fiataloknak, akik mondjuk Tankcsapdát hallgatnak, meg kell ismerniük, hogy mi volt annak a muzsikának a forrása. Hallja meg, hogyan fejlődött a zene a megelőző száz évben, miből született a debreceni zenekar. A Rocklegendák koncert egyébként Elvissel kezdődik és a Tancsapdával ér véget.

Zenepedagógusként milyennek tartod a hazai oktatást?

Nagyon fontos esemény volt, hogy húsz éve Póka Egon és Jávori Vilmos létrehozták a Kőbányai Zenei Stúdiót. Ez az intézmény a sokoldalúságról szól. Én gyerekkoromban is a könnyűzenében éltem, édesapám is zenész volt, és apai ágon az egész család. Nekem ez a természetes közegem. Amikor elvégeztem az iskolát, végzettséget kaptam, és úgy is gondoltam, hogy van tanári vénám. Korábbi mesterem Jávori Vilmos, aki a magyar jazz kiemelkedő alakja volt, többször is felkért helyettesítésre, ami igen nagy megtiszteltetés volt. Nálam alapvetés, hogy a könnyűzenét szeretném továbbadni, az oktatási forma, amit átadok a rock, a jazz, a pop, a blues különböző irányzatairól szól, arról, hogy a dobos univerzális legyen. Az óráim a Kőbányai Stúdió Szakiskolájának tananyagárára, valamint az amerikai nagy jazz-iskolák tananyagára épülnek.

Én még leragadtam a múlt századi oktatásban, amikor a gyerek csak komolyzenei képzést kapott, én is ültem ütőszakon másfél évet egy pergődob előtt, és csak klasszikust játszhattam gitáron. Most is ez a trend?

Ma már az iskolák felének van alapfokú jazz képzése, van három felsőfokú könnyűzenei iskola.

Ez már nem a hetvenes évek, amikor csak a Kodály-módszer létezik, és nincs semmi más.

Azóta felnőtt egy új oktatói generáció, több százan tanítják a könnyűzenét. Az én gyerekem is klasszikust tanul, de amellett ugyanúgy játssza a tanárával a Tankcsapdát és a Hendrixet. A 21. században élünk, nekem, mint vezetőpedagógusnak feladatom is más tanárokat arra inspirálni, hogy a könnyűzenei oktatás terjedjen. De ma már az állami oktatásban is egyre szélesebb körben alkalmazzák, hála a generációváltásnak.

Akkor el lehet felejteni a Czerny-gyakorlatokat?

Nem kell. Tizenöt éve van Magyarországon alapfokú jazz képzés, megvan ennek a pedagógiai rendszere, de azért minden zenének a komolyzene az alapja. Én is a Henry Knauer kisdobiskolával kezdem, mert a klasszikus alapokat el kell sajátítani, verőtartást, alapgyakorlatokat. Mint ahogy a zongoristáknak is meg kell tanulniuk az ujjrendet, mert amíg azt nem tudja a gyerek, nem fog megszólalni a Beatles nóta sem. A könnyűzene a Bartóki tengelyrendszer körül mozog, a melodikus moll a klasszikus és a könnyűzenében is ugyanaz. Aztán egy bizonyos idő után elválnak egymástól, ez az én oktatásomban korán megtörténik. Nálam egy 4-5 éves gyerek a klasszikus képzés mellett  azonnal megkapja a könnyűzeneit is. Amíg egy klasszikus tanszakon évekig oda sem ülnek a dobfelszereléshez a gyerekek, mert helyette más hangszerekkel ismerkednek, nálam az első órán megtanulják használni a lábgépet, a lábcint és a pergőt. Az ötödik órán már kettő-négyet ütnek a Highway to Hellre. Meglesz a sikerélményük.

Mi lesz a turné után?

Mindig jönnek az újabb generációk, akiknek meg kell mutatni a zene sokszínűségét. És nem csak a nagyvárosokba kell eljutni, el kell menni a kisebb falvakba, iskolákba is. Ma Magyarországon, egy falunapon nem feltétlenül tudnak kifizetni élőzenés koncertet. Viszont azoknak a gyerekeknek is jár a könnyűzene!