Társaink a gyászban is – a méheknek mesélés hagyománya Európában

Kult

Társaink a gyászban is – a méheknek mesélés hagyománya Európában

Megosztani a fontos életeseményeket az egyik legapróbb élőlénnyel, amelytől viszont a mi életünk nagyon is függ: a méheknek mesélés szokása nem terjedt el a magyarság körében, de figyelmünkre érdemes. „Minden harmadik falat ételt, amit elfogyasztunk, egy méhnek vagy más beporzónak köszönhetünk” – jegyzi meg Edward Osborne Wilson biológus Stephen Buchmann és Gary Nabhan The Forgotten Pollinators című könyvének bevezetőjében. Ezek az apró, negyven napnyi életből egy kiskanálnyi mézet sem termelő szárnyasok az ember talán legfontosabb társai a Földön. Nem csoda hát, hogy némely európai hiedelmünk és szokásunk éppen arról szól, hogy emberszámba vesszük őket. 

Az utóbbi években II. Erzsébet királynő halála kapcsán kapott nagyobb figyelmet egy ősi európai hagyomány, a fontos életesemények méheknek való elmesélése, röviden a a méheknek mesélés – angolul: telling the bees. Az angol királyi udvar méhésze ugyanis értesítette a királynő méheit a Buckingham Palota kertjében és a Clarence House kertjében, hogy a királynő meghalt. A ceremónia pontos menete a következő: minden kaptárra fekete szalagot kötött, megkopogtatta azokat, majd ezt mondta: 

„Az úrnő meghalt, de ne menjetek el. Az új gazda is jó gazdátok lesz.”

A méhek tájékoztatása a jelentős életeseményekről az ókori civilizációkig vezethető vissza, a feljegyzések egészen az ókori Egyiptomig és Görögországig visszakövethetők. Az ősi kelta mitológiában a méhek jelenléte a haláleset után azt jelezte, hogy a lélek elhagyja a testet. Az európai folklórban azonban különösen a középkorban és a kora újkorban vált ismertté. A hiedelem szerint a méhek, mint szorgalmas és közösségorientált rovarok, nagymértékben ráhangolódtak méhészeik és családjaik érzelmi állapotára. Úgy gondolták, hogy a méhek tájékoztatása a fontos eseményekről fenntartja a kaptár harmóniáját, és biztosítja a méhcsalád folyamatos egészségét és termelékenységét. A születések, a házasságok, a hazatérések és a társadalmi státusváltás éppen úgy közlendő eseménynek számított, mint a veszteség, a haláleset.

Hilda M. Ransom, a méhekkel kapcsolatos hiedelmek és babonák egyik avatott kutatója így ír The Sacred Bee in Ancient Times and Folklore című művében: „…az elmondani a méheknek szokás fontos esemény volt a család életében, különösen a méhek tulajdonosának halálakor. Valószínűleg abból az elképzelésből fakadhatott, hogy a méheknek lelkük van, vagy hogy fel tudnak repülni a mennyekbe, ahonnan jöttek.” 

The Bee Friend: Hans Toma (1863) – Fotó: Wikipedia 

Mint sok folklór hagyomány, senki sem tudja pontosan, hogyan a méheknek mesélés szokása mikor és hol keletkezett. Amit tudunk, az az, hogy gyökerei ősiek. „A méheket és a mézet már a világ legrégebbi irodalmai is említik” – írja Hilda M. Ransome fentebb is idézett művében. A hivatkozások megtalálhatók a hettita törvénykönyvben, valamint a babiloni és suméri írásokban. Az ókori egyiptomi dinasztiák 4000 évében a méhek hieroglifáit kőfalakba vésték.

A méz sok esetben a temetkezési szokások és a temetési szertartások kulcsfontosságú összetevője volt.

Tutanhamon fáraót egy korsó mézzel eltemetve találták meg, amely állítólag a mai napig romlatlan. A méz antimikrobiális tulajdonságai a holttestek megőrzésében is segíthettek. A mellifikációnak nevezett balzsamozási eljárás rendkívül hatékonyan lassította a bomlási folyamatot. Hérodotosz, Kr. e. filozófus azt írta a babiloniakról, hogy „mézbe temetik halottaikat”. Egyes források szerint Nagy Sándor elrendelte, hogy halála után testét teljesen merítse mézbe. „Sok régi kapcsolat van a szellemvilág vagy az istenségek világa, valamint a méhek világa és a halandó világ között” – mondja Mark Norman a Telling the Bees and Other Customs: The Folklore of Rural Crafts szerzője. 

Ez a különleges szokás abban a széles körben elterjedt hitben gyökerezik, hogy a méhek egyedülálló érzékenységgel rendelkeznek az emberi érzelmek iránt. Generációk óta a méhészek Európa-szerte fontos híreket osztanak meg méheikkel.

Úgy vélték, hogy a méhek tisztában vannak a család érzelmeivel, és csak akkor boldogulnak, ha kiterjesztett családtagként kezelik őket.

Telling the Bees: Albert Fitch Bellows (kb. 1882) – Fotó: Robinprints

A méheknek mesélés hagyományát tápláló hiedelem szerint, ha a méhek nem gyászolják meg gazdájuk halálát, nem tudnak dolgozni, és akár el is pusztulhatnak. Ha pedig nem mondják el nekik az eseményt, elhagyhatják a kaptárt vagy munkaképtelenné válnak, és bent rekedve elpusztulnak. Éppen ezért szokás volt a 18-19. században – főként Angliában, de van folklorisztikai feljegyzés ír, welszi, német, francia, holland, svájci, csehországi és amerikai földről is –, hogy halálesetkor egy családtag kiment a kertbe a kaptárokhoz, és fekete kendővel leterítette azokat, közben pedig elsuttogta a méheknek a szomorú hírt, és megkérte őket, hogy ne hagyják el a kaptárt, hanem maradjanak, és fogadják el az új gazdát.

A méheknek mesélés hagyománya legélénkebb formájában főként az európai országokban – elsősorban Angliában, Írországban és Németországban – maradt fenn.

Ezeken a vidékeken a méhészek odamentek a kaptárakhoz, és halkan elmondták a hírt, vagy egy különleges dalt énekeltek a méheknek. A hagyomány az európai telepesek révén Észak-Amerikába is eljutott, ahol az Egyesült Államok és Kanada közösségeiben, különösen Új-Angliában (New England) és az Appalache vidékén maradt fenn.

Bár a 19. században volt a legélénkebb a jelentős életeseményekről való „méheknek mesélés” gyakorlata, más formában ugyan, de angolszász vidékeken a mai napig fennmaradt. E hagyomány legmeghatóbb ábrázolása az új-angliai kvéker író, John Greenleaf Whittier 1858-as Telling the Bees című versében található.

Telling the Bees: J. P Davis – Fotó: Art.com 

A folklór gyűjtésekben fellelhető igaztörténetek szerint a méhek értesítésének elmaradása súlyos következményekkel is járhatott. Egy viktoriánus biológus, Margaret Warner Morley The Honey-Makers (1899) című könyvében idéz egy Norfolkban történt esetet, amikor egy férfi méhcsaládot vásárolt egy árverésen. Amikor a férfi hazatért velük, a méhek nagyon betegnek tűntek. Az új tulajdonosuknak az jutott eszébe, hogy előző tulajdonosuk haláláról nem tájékoztatták a méheket, így nem tudták elgyászolni korábbi gazdájukat. Úgy döntött, hogy fekete ruhával teríti be a kaptárat, és nem sokkal később a méhek visszanyerték egészségüket.

Vannak olyan történetek is, amelyek szerint egész méhcsaládok pusztultak el, mert a család nem értesítette őket a halálesetről.

Ugyancsak Morley jegyzi fel, hogy Bretagne-ban hagyomány volt, hogy az esküvői ünnepségeken a méhkaptárakat skarlátvörös ruhával díszítették, míg a németországi Westfáliában az ifjú párnak be kell mutatkoznia a méheknek, különben szerencsétlen házasságnak nézhettek elébe. A méheknek a nászéjszakák alkalmával történő tisztelgés lehetett a méhek kárpótlása az ünnepségek során elfogyasztott hatalmas mennyiségű mézért. Az európai ember tehát  nemcsak a haláleseteknél, hanem minden életfordulónál komoly szerepet tulajdonított a méheknek és a méhekkel való kapcsolatának.

The Widow: Charles Napier Hemy (1895) – Fotó: Wikipedia

A 19., de még a 20. században is voltak olyan vidéki emberekről szóló beszámolók, akik szilárdan hittek ennek a hagyománynak az erejében. Még arról is van jelentés, hogy a méhek gazdájuk temetésén is részt vettek, feltehetően miután közölték velük a halálesetet. 1956. április 27-én különleges temetésről tudósítottak a Massachusetts állambeli North Adamsből: amikor a gyászmenet John Zepka, egy Berkshire Hills-i méhész temetésén a sírhoz ért, a gyászolók méhrajokat fedeztek fel, amelyek békésen lógtak a ravatalozó sátor mennyezetéről és a virágcsokrokra tapadva. „Nem bosszantották a gyászolókat – csak mozdulatlanok maradtak. Akik látták ezt a jelenséget, úgy nyilatkoztak, életükben sosem láttak még ilyesmit”– szól a rövid tudósítás.

Természetesen nem születtek olyan tanulmányok, amelyek bizonyítanák vagy cáfolnák e szokás valódi gyakorlati hasznát.

Amit viszont biztosan tudunk a méhekről, az az, hogy érzékenyek, jó memóriával rendelkeznek, és képesek felismerni az arcokat. Tanulmányok kimutatták, hogy a méhek képesek reagálni a hőmérséklet, a páratartalom és még a hangrezgések változásaira is.

Beehives in a garden with flowers in the background

Fotó: 123RF 

Ez a környezeti jelzésekre való érzékenység azt sugallja, hogy

a méhekkel való interakció és a nyugodt és pozitív környezet fenntartása meghatározó a méhek általános jóllétére. 

Így bár nem tudjuk, hogy a méhek életét megváltoztató fontos események elmondása befolyásolja-e a méheket, a gyakorlat emlékeztet arra, hogy együtt létezünk ezen a bolygón, és hogy táplálékunk nagy része tőlük függ. Együtt lakjuk ezt a világot, és a méhek megérdemlik a tiszteletünket, akár úgy, hogy családtagnak tekintjük őket, és megosztjuk velük az érzelmi eseményeinket, akár más módon mutatjuk meg nekik, hogy fontosak számunkra. Ők vigyáznak ránk – talán nekünk kellene jobban vigyáznunk rájuk.

Nyitókép: Pixabay / Terry Sharp

 

Ajánljuk még:

„Az erdő olyan, mint egy trezor, melybe a korábbi generációk belepakolják a tudást” – Az ehető erdő című könyv szerzőjével beszélgettünk

„A magyar erdők-mezők kincsei nemcsak finomak, de organikusak, adalékanyag-mentesek, ráadásul ingyen vannak – csak meg kell ismernünk őket” – mondja Bózsó Gyula. Az Ehető Erdő ­– ezt a címet viseli az a lenyűgöző kiadvány, mely jóval több, mint egy írásos útmutató: egy kalandos időutazás, egy valódi kincskeresés, egy gasztronómiai felfedezőút, melynek hátterében a körülöttünk élő természet egész kincsestára bontakozik ki. Erről beszélgettünk a szerzővel.