Az utóbbi években II. Erzsébet királynő halála kapcsán kapott nagyobb figyelmet egy ősi európai hagyomány, a fontos életesemények méheknek való elmesélése, röviden a a méheknek mesélés – angolul: telling the bees. Az angol királyi udvar méhésze ugyanis értesítette a királynő méheit a Buckingham Palota kertjében és a Clarence House kertjében, hogy a királynő meghalt. A ceremónia pontos menete a következő: minden kaptárra fekete szalagot kötött, megkopogtatta azokat, majd ezt mondta:
„Az úrnő meghalt, de ne menjetek el. Az új gazda is jó gazdátok lesz.”
A méhek tájékoztatása a jelentős életeseményekről az ókori civilizációkig vezethető vissza, a feljegyzések egészen az ókori Egyiptomig és Görögországig visszakövethetők. Az ősi kelta mitológiában a méhek jelenléte a haláleset után azt jelezte, hogy a lélek elhagyja a testet. Az európai folklórban azonban különösen a középkorban és a kora újkorban vált ismertté. A hiedelem szerint a méhek, mint szorgalmas és közösségorientált rovarok, nagymértékben ráhangolódtak méhészeik és családjaik érzelmi állapotára. Úgy gondolták, hogy a méhek tájékoztatása a fontos eseményekről fenntartja a kaptár harmóniáját, és biztosítja a méhcsalád folyamatos egészségét és termelékenységét. A születések, a házasságok, a hazatérések és a társadalmi státusváltás éppen úgy közlendő eseménynek számított, mint a veszteség, a haláleset.
Hilda M. Ransom, a méhekkel kapcsolatos hiedelmek és babonák egyik avatott kutatója így ír The Sacred Bee in Ancient Times and Folklore című művében: „…az elmondani a méheknek szokás fontos esemény volt a család életében, különösen a méhek tulajdonosának halálakor. Valószínűleg abból az elképzelésből fakadhatott, hogy a méheknek lelkük van, vagy hogy fel tudnak repülni a mennyekbe, ahonnan jöttek.”
The Bee Friend: Hans Toma (1863) – Fotó: Wikipedia
Mint sok folklór hagyomány, senki sem tudja pontosan, hogyan a méheknek mesélés szokása mikor és hol keletkezett. Amit tudunk, az az, hogy gyökerei ősiek. „A méheket és a mézet már a világ legrégebbi irodalmai is említik” – írja Hilda M. Ransome fentebb is idézett művében. A hivatkozások megtalálhatók a hettita törvénykönyvben, valamint a babiloni és suméri írásokban. Az ókori egyiptomi dinasztiák 4000 évében a méhek hieroglifáit kőfalakba vésték.
A méz sok esetben a temetkezési szokások és a temetési szertartások kulcsfontosságú összetevője volt.
Tutanhamon fáraót egy korsó mézzel eltemetve találták meg, amely állítólag a mai napig romlatlan. A méz antimikrobiális tulajdonságai a holttestek megőrzésében is segíthettek. A mellifikációnak nevezett balzsamozási eljárás rendkívül hatékonyan lassította a bomlási folyamatot. Hérodotosz, Kr. e. filozófus azt írta a babiloniakról, hogy „mézbe temetik halottaikat”. Egyes források szerint Nagy Sándor elrendelte, hogy halála után testét teljesen merítse mézbe. „Sok régi kapcsolat van a szellemvilág vagy az istenségek világa, valamint a méhek világa és a halandó világ között” – mondja Mark Norman a Telling the Bees and Other Customs: The Folklore of Rural Crafts szerzője.
Ez a különleges szokás abban a széles körben elterjedt hitben gyökerezik, hogy a méhek egyedülálló érzékenységgel rendelkeznek az emberi érzelmek iránt. Generációk óta a méhészek Európa-szerte fontos híreket osztanak meg méheikkel.
Úgy vélték, hogy a méhek tisztában vannak a család érzelmeivel, és csak akkor boldogulnak, ha kiterjesztett családtagként kezelik őket.
Telling the Bees: Albert Fitch Bellows (kb. 1882) – Fotó: Robinprints
A méheknek mesélés hagyományát tápláló hiedelem szerint, ha a méhek nem gyászolják meg gazdájuk halálát, nem tudnak dolgozni, és akár el is pusztulhatnak. Ha pedig nem mondják el nekik az eseményt, elhagyhatják a kaptárt vagy munkaképtelenné válnak, és bent rekedve elpusztulnak. Éppen ezért szokás volt a 18-19. században – főként Angliában, de van folklorisztikai feljegyzés ír, welszi, német, francia, holland, svájci, csehországi és amerikai földről is –, hogy halálesetkor egy családtag kiment a kertbe a kaptárokhoz, és fekete kendővel leterítette azokat, közben pedig elsuttogta a méheknek a szomorú hírt, és megkérte őket, hogy ne hagyják el a kaptárt, hanem maradjanak, és fogadják el az új gazdát.
A méheknek mesélés hagyománya legélénkebb formájában főként az európai országokban – elsősorban Angliában, Írországban és Németországban – maradt fenn.
Ezeken a vidékeken a méhészek odamentek a kaptárakhoz, és halkan elmondták a hírt, vagy egy különleges dalt énekeltek a méheknek. A hagyomány az európai telepesek révén Észak-Amerikába is eljutott, ahol az Egyesült Államok és Kanada közösségeiben, különösen Új-Angliában (New England) és az Appalache vidékén maradt fenn.
Bár a 19. században volt a legélénkebb a jelentős életeseményekről való „méheknek mesélés” gyakorlata, más formában ugyan, de angolszász vidékeken a mai napig fennmaradt. E hagyomány legmeghatóbb ábrázolása az új-angliai kvéker író, John Greenleaf Whittier 1858-as Telling the Bees című versében található.
Telling the Bees: J. P Davis – Fotó: Art.com
A folklór gyűjtésekben fellelhető igaztörténetek szerint a méhek értesítésének elmaradása súlyos következményekkel is járhatott. Egy viktoriánus biológus, Margaret Warner Morley The Honey-Makers (1899) című könyvében idéz egy Norfolkban történt esetet, amikor egy férfi méhcsaládot vásárolt egy árverésen. Amikor a férfi hazatért velük, a méhek nagyon betegnek tűntek. Az új tulajdonosuknak az jutott eszébe, hogy előző tulajdonosuk haláláról nem tájékoztatták a méheket, így nem tudták elgyászolni korábbi gazdájukat. Úgy döntött, hogy fekete ruhával teríti be a kaptárat, és nem sokkal később a méhek visszanyerték egészségüket.
Vannak olyan történetek is, amelyek szerint egész méhcsaládok pusztultak el, mert a család nem értesítette őket a halálesetről.
Ugyancsak Morley jegyzi fel, hogy Bretagne-ban hagyomány volt, hogy az esküvői ünnepségeken a méhkaptárakat skarlátvörös ruhával díszítették, míg a németországi Westfáliában az ifjú párnak be kell mutatkoznia a méheknek, különben szerencsétlen házasságnak nézhettek elébe. A méheknek a nászéjszakák alkalmával történő tisztelgés lehetett a méhek kárpótlása az ünnepségek során elfogyasztott hatalmas mennyiségű mézért. Az európai ember tehát nemcsak a haláleseteknél, hanem minden életfordulónál komoly szerepet tulajdonított a méheknek és a méhekkel való kapcsolatának.
The Widow: Charles Napier Hemy (1895) – Fotó: Wikipedia
A 19., de még a 20. században is voltak olyan vidéki emberekről szóló beszámolók, akik szilárdan hittek ennek a hagyománynak az erejében. Még arról is van jelentés, hogy a méhek gazdájuk temetésén is részt vettek, feltehetően miután közölték velük a halálesetet. 1956. április 27-én különleges temetésről tudósítottak a Massachusetts állambeli North Adamsből: amikor a gyászmenet John Zepka, egy Berkshire Hills-i méhész temetésén a sírhoz ért, a gyászolók méhrajokat fedeztek fel, amelyek békésen lógtak a ravatalozó sátor mennyezetéről és a virágcsokrokra tapadva. „Nem bosszantották a gyászolókat – csak mozdulatlanok maradtak. Akik látták ezt a jelenséget, úgy nyilatkoztak, életükben sosem láttak még ilyesmit”– szól a rövid tudósítás.
Természetesen nem születtek olyan tanulmányok, amelyek bizonyítanák vagy cáfolnák e szokás valódi gyakorlati hasznát.
Amit viszont biztosan tudunk a méhekről, az az, hogy érzékenyek, jó memóriával rendelkeznek, és képesek felismerni az arcokat. Tanulmányok kimutatták, hogy a méhek képesek reagálni a hőmérséklet, a páratartalom és még a hangrezgések változásaira is.
Fotó: 123RF
Ez a környezeti jelzésekre való érzékenység azt sugallja, hogy
a méhekkel való interakció és a nyugodt és pozitív környezet fenntartása meghatározó a méhek általános jóllétére.
Így bár nem tudjuk, hogy a méhek életét megváltoztató fontos események elmondása befolyásolja-e a méheket, a gyakorlat emlékeztet arra, hogy együtt létezünk ezen a bolygón, és hogy táplálékunk nagy része tőlük függ. Együtt lakjuk ezt a világot, és a méhek megérdemlik a tiszteletünket, akár úgy, hogy családtagnak tekintjük őket, és megosztjuk velük az érzelmi eseményeinket, akár más módon mutatjuk meg nekik, hogy fontosak számunkra. Ők vigyáznak ránk – talán nekünk kellene jobban vigyáznunk rájuk.
Nyitókép: Pixabay / Terry Sharp
Felhasznált források:
Ajánljuk még:
Hogy tűnt el az idő, a nők nagy keserűségére? – A Gergely-naptár története
Nü-su: egy nyelv, amit csak nők ismertek és használtak
Álomvilágot sűrít magába: a hógömb története
