Kult

„Székelyföldön jobban értik, hogy a mérték érték” – Egry Krisztián dokumentumfilmessel beszélgettünk

Taplász, mesemondó, szénégető – a felsorolást hosszan folytathatnánk, de álljunk meg itt, ugyanis az eltűnő mesterségek száma igen nagy. Változik a világ, az igényeink sem ugyanolyanok, mint egykor, így természetes, hogy nincs már szükség egy-egy szakmára. Ugyanakkor a régiek tudását, világlátását és bölcsességét nem szabad elveszni hagyni. Ezért is fantasztikus, hogy Egry Krisztián elsőfilmes dokumentumfilmesként a Mesterségek Memoárján dolgozik.

A dokumentumfilm-sorozatodban eltűnő mesterségeket mutatsz be Székelyföldről. Azt mondtad erről korábban, a téma talált rád, nem te a témára. Ez mit jelent?

Régóta szeretnék dokumentumfilmes lenni, volt is egy-két próbálkozásom, de nem igazán találtam olyan témát, amibe tiszta szívből tettem volna bele, amit bele kell tenni egy ilyen projektbe. Aztán tavalyelőtt asszisztensként részt vettem egy székelyföldi turisztikai ajánló elkészítésében, ekkor jártunk a szénégetőnél, Zolinál, akivel később a Mesterségek Memoárja első részét forgattam, nem tudva, hogy sorozat lesz a dologból. Lenyűgözött, amit láttam és ahogyan ő mesélt. Hosszan beszélgettünk, közben a produkció rendezője már kiabált utánam, hogy hol vagyok, mit csinálok, feladatom lenne. Akkor csupán egy néhány perces jelenetet kellett felvennünk Zolival, de ezt kevésnek találtam, úgy éreztem, érdemes lenne még maradni, mélyebben megismerni őt. Mondtam neki, hogy 10-12 nap múlva visszamennék egy kamerával, csináljunk egy filmfélét, ő pedig beleegyezett.

egry-krisztian-interju

 

Akkor jártál először Székelyföldön, hogy így megfogott?

Nem. 18-19 éves koromtól két nyáron voltam arrafelé, akkor még bicajos ugratókat ástunk a Dirt on Fire nevű bringás versenyre, és az aftermovie-t készítő csapatban is benne voltam. Bár nagyon élveztem ott lenni, a tíz évvel későbbi látogatásom lett sorsdöntő. Talán fel kellett nőnöm egy kicsikét, hogy észrevegyem az értékeket.

Mi ragadott meg annyira, hogy azóta is ott készítesz filmeket?

Leginkább az emberek. Az például, ahogy beszélnek, jobban mondva mesélnek, és közben érzed, látod, hogy nyitottak és egyenesek. Nincsenek játszmák, ez felszabadító. Ehhez hasonló, könnyed kommunikációt nem nagyon tapasztaltam korábban sem Pesten, sem máshol.

Miközben a sztereotípia éppen az, hogy a székelyek szófukarok, maguknak valók. Te könnyen megnyitottad őket egy kamerával a kezedben?

Észrevettem a sztereotípia alapját, de személy szerint nem volt ezzel rossz tapasztalatom. Engem nem zavar, ha valaki nem szeretne beszélgetni, észre is veszem ezt, jó egészséget kívánok, és tovább állok. Egyébként ez a kevésbé jellemző, általában jól elbeszélgetünk. A forgatásokon pedig figyelek, hogy mi kényelmes a szereplőknek és miben nem érzik már jól magukat. Igyekszem mindig asszertívnek lenni, de ha a tervezetem nem jön össze, azt is elfogadom. Nem szeretem megerőszakolni a dolgokat. Az első pár alkalommal szeretem csak letenni az összerakott kamerát egy jól látható helyre, hadd legyen a szereplőknek lehetősége megszokni, hogy ott van egy ilyen kütyü. Idővel ahogy érzem, egyre többet van a kezemben, egyre többet filmezek. 

Végül egyedül mentél vissza Zolihoz elkészíteni az anyagot?

Több alkalommal forgattunk, volt mikor egyedül, volt mikor többed magammal mentem. Két interjút készítettem Zolival, egy technikai fókuszút, ami a szénégetésről szól, és egyet a gondolatairól, világlátásáról. Utóbbiban olyanok kerültek szóba, hogy mit gondol a halál utáni életről, mi számára a tökéletesség stb. Ebben a beszélgetésben ő fantasztikus válaszokat adott, de az anyag képileg nem lett jó lett, mert éppen vonattal mentem, és ott nem tudtam lámpákat cipelni magammal, így a filmbe csak a hang kerülhetett be. Nem egy óriási hiba, de sokat tanultam belőle.

Hogy alakult ez az interjús felosztás? Téged mi érdekelt: az ember, vagy a mesterség?

Is-is. A koncepcióm az volt, hogy a hagyományőrzés köntösébe bugyoláljam be az embert, tehát mutassam be azt is, amit csinál, és őt magát is. Távolról hajlamosak vagyunk leírni például egy szénégetőt a maga kormos arcával és tetőtől talpig koszos ruhájával. Aztán elkezdesz beszélgetni Zolival, és kiderül, hogy valójában egy modern filozófus, mély gondolkodású, dolgokat egészen különlegesen látó valaki. Idővel felmerült bennem a kérdés, hogy hány ilyen „eldugott” ember lehet, aki a nem átlagos tevékenysége mellett nem átlagos gondolatokon mereng. A második filmhez egy mesemondót kerestem meg, nála is működött a rendszer, az ő személyisége is lenyűgözött.

egry-krisz

 

Hány mesterrel forgattál eddig?

Zoli, a szénégető volt az első, Szende, a mesélő a második, aztán jött ifj. Máté Karcsi taplászmester, utána a kisbaconi molnárfivérek. Tervben van még, hogy fafaragókkal, leginkább egy székelykapu-készítővel filmezzek, és a pásztoroknak is szentelnék egy epizódot. Aztán zenéről, táncról s népdalokról egy külön filmet lehetne forgatni…

Témád volt korábban a hagyományőrzés? Fiatal városi srácokat ritkán vonzza ez ennyire.

Városi vagyok, de minél régebb óta élek Budapesten, annál jobban távolodok el tőle. Azt hiszem, a világ kifordulása a városoknál kezdődik, ezért egyre kevésbé érzem jól magam ilyen közegben. Bár Budapesten nőttem fel, gyerekkoromban apukámnak és egy barátjának volt egy közös tanyája, oda sokat jártunk, tehát volt valamennyi kötődésem a másfajta élethez. Ha csak kéthetente is, de megismertem a nem-városi világot: megszeretettem az egyszerűségét, a letisztultságot, a csendet. Azóta is évről évre jobban vágyom erre az életmódra. Bár a hagyományőrzés fogalmát nem szeretem, mert van benne valami poros, a régiek értékeit, tudását nagyon fontosnak tartom átörökíteni a jövőbe.

Mit értesz az alatt, hogy „a világ kifordulása a városban kezdődik”?

A konformista fogyasztói társadalmat, a vadkapitalizmust, az ember kielégíthetetlenségét. Nekünk mintha semmi nem lenne elég, mindig mást, mindig többet akarnánk. Ezt a városokban erősebben érzem, sőt minél nagyobb a város, annál inkább…Vidéken élve talán több tapasztalatunk van arról, hogy a mérték érték. Ebben nagyon hiszek, és úgy vettem észre, Székelyföldön még jobban értik a mértéktartás fontosságát.

Közben a filmjeid pont arról szólnak, hogy Erdélyben is eltűnnek a mesterségek, hiszen ugyanazok a hatások érik az ottaniakat is. A társadalmi változások és a „kifordulás” ott is megmutatkozik.

Persze, ott is változik a világ, ugyanaz történik arrafelé is, mint idehaza, vagy bárhol a világban. A taplász is elmondta, hogy néhánytíz éve még vonattal elmentek az erdőig, amiben aztán heteket bóklásztak, ma meg beül a terepjáróba, elvezet az erdőbe, és minden este hazamegy – tehát használja a technika előnyeit, és ez szerintem helyénvaló. Azt sem feltétlenül nevezném gondnak, hogy eltűnnek mesterségek, mert szerintem ez egy teljesen természetes jelenség, az élet velejárója, hiszen mindenki meghal egyszer, minden munkának vége szakad. Viszont a hagyományok többről szólnak; a régi mesterségekben számomra nem a cselekvés, a külsőség fontos, hanem az elmélet, a tudás, leginkább a gondolkodásmód. A szénégető esze járása – ha azt jól mutatom be a filmben – egy nagyvárosi informatikus életébe is értéket visz, akkor is, ha köszönőviszonyban sincs egymással a valóságuk. Ugyanígy az informatikustól is tanulhat esetleg egy szénégető, ha találkoznak – ezért az embert teszem a munkám középpontjába.

Képekben az eddigi munka: 

Ahhoz, hogy egymástól tanuljanak, oda-vissza kapcsolódás kellene, a világban pedig egyre inkább beszűkítik az ismereteinket az algoritmusok. A taplász, ha van Instagramja, tudhat az influenszer életéről, de az influenszer ritkán hall a taplászról. Szerinted a film még jó formátum arra, hogy megszólítsuk a másikat, hogy létrejöjjön egy-egy új kapcsolat?

Nem feltétlenül kell oda-vissza kommunikáció. Sőt! Ha könyvet olvas az ember, akkor is tanul, és ha nem is tud kérdezni, akkor is nyomot hagyhat benne a mű. A film, ha valóban megmutatja az embert, a környezetét és a gondolatait, nagyon erős tud lenni. Hadd mondjak egy példát. Az egyik kedvenc jelenetem Zolival az, amikor egy lapáttal paskolgatja a baksát, és közben azt mondja: „elégedett vagyok. A mai nappal megint elégedett vagyok”. Ő évente 120 tonna szenet készít, és mivel tudta, hogy aznap a nagy munka egy kis részét megtette, már elégedett volt. Teljesen igaza van: sikeres napja volt. Csakhogy a mai világban ritkán ünnepeljük az apróságokat, az elvégzett egy százaléknyi munkát. Városi aggyal mindig a végső sikert akarjuk, megyünk, és közben a kis dolgok fel sem tűnnek. Azt remélem, ha valaki látja Zoli történetét, elgondolkodik majd arról, a maga életében mi mindennel lehet elégedett. Magamra mint postásra gondolok: közvetítem az információt, amit az interjúalany mond, és igyekszem ezt olyan minőségben és olyan hatásosan tenni, hogy az erős legyen akkor is, amikor elér a nézőhöz.

Könnyen itthon hagyod a „városi agyadat”, amikor kint forgatsz?

Igyekszem mindig arra koncentrálni, akivel beszélek, és rá szabni a kérdéseimet. De tényleg nem vagyok még profi ebben, nagy kihívás számomra szinte minden alkalommal, mi férhet bele egy interjúba, mit enged meg a művészi szabadság meg az emberi jóérzés. Arra jutottam, helyesebb lenne művészi felelősséget emlegetni szabadság helyett. Például az első interjúmnál, amit Zolival készítettem, érdekelt, hogy bírja tíz-tizenkét éve egyedül a hegyen, nem unja-e, hogy csak lapátol és lapátol. De ezt nem kérdezhettem meg, amíg nem voltam benne teljesen biztos, hogy feltehetek neki egy ilyen kérdést.

Egy interjúalanyomat sem akarom kétségek közé taszítani a kérdéseimmel, csak azért, hogy legyen egy jó filmem

– az olyan öncélúság volna, ami nekem nem férne bele.

Volt olyan határhelyzet, amikor mérlegeltél, elővedd-e a kamerát?

A taplász Máté Karcsi négyéves kisfia szívbeteg, műtétre volt szüksége. Karcsinál forgattunk otthon is, az erdőben is, és adott ponton felmerült, hogy a műtét körüli dolgok belekerüljenek-e a filmbe. Úgy éreztem, ha előveszem a kamerát, azt nagyon jól meg kell tudnom indokolni a magam számára, a szülőknek, még a négyévesnek is. Az, hogy fesztivált akarok nyerni, vagy, hogy legyen egy erős drámai szála a filmnek nekem nem indok egy ilyen helyzetben.

Végül mit mondtál nekik?

Azt, hogy bemutatásra érdemesnek látom Karcsi viselkedését, azt a higgadtságot, következetességet, amivel ő jelen volt a problémában. Olyan szellemi értéket képviselt ebben az ügyben is, ami számomra tűnt annyira értékesnek, mint a mestersége. Plusz azt is mondtam, hogy ez a helyzet szervesen kapcsolódik életének azon szakaszához, amibe belecsöppentem. Győzködésről szó sem volt, az egész család megengedte, hogy filmezzek. Ez amúgy az egyik legnagyobb személyes sikerem a projekt kapcsán. Érdekes és leírhatatlan, kicsit abszurd érzés, amikor gyakorlatilag idegen emberek annyira megbíznak benned, hogy megengedik még ezt is. Ekkora bizalomban ritkán részesülünk, ez számomra megható. 

egry-krisztian-interju

 

A sorozat első részét már sok fesztiválon elindítottad, nagy sikereket ért el. Hogyan tovább?

Fesztiválos díjjak ide vagy oda, a sikert próbálom egy folyamat részeként felfogni, nem konzekvenciaként gondolni rá, ahogy Zolitól tanultam. Jelenleg három film van gyártásban, amiből a mesemondós rész még idén elmegy fesztiválozni. A taplászos és molnáros film forgatását idén nyáron szeretném befejezni, hogy jövő év elején már „csak” utómunka legyen, aztán azok is mennek szépen fesztiválozni. További két rész filmezését szeretném idén elkezdeni, hogy teljes legyen az első évad.

Jelen pillanatban a legnagyobb feladat, hogy finanszírozást találjak a projektre, ezért elég sok produceri munkát csinálok, legalábbis próbálok, legjobb tudásom szerint. Kicsit Hűbele Balázs módjára fogtam neki a projektnek, ami azt jelenti, hogy mindent saját forrásból biztosítottam, és ez a forrás most szinte kiapadt.

Eljutottunk odáig, hogy hivatalos keretek kellenek a folytatáshoz.

Egyelőre igyekszem kiismerni a filmvilág ezen részét, ami kemény dió számomra, de bizakodó vagyok. Egy fűszálat igyekszem minden nap arrébb tenni… Persze rettenetesen sok segítséget kapok családtagoktól, barátoktól, ismerősöktől. Elég hosszú kezd lenni a lista, akik segítik az utam, és borzalmasan hálás vagyok mindenkinek, aki bármilyen szinten segít. Csíkszeredába is már szinte hazamegyek. Szépen alakulnak a dolgok, pozitívan állok a kudarcokhoz is. Szívből megyek.

Minek tartod magad ma, hogyan definiálod azt, amit csinálsz?

Mostanában dokumentumfilmesnek szoktam becézni magam, végtére is egy dokumentumfilm-sorozatot igyekszem összehozni. Nem nevezném magamat kifejezetten valaminek, mondjuk rendezőnek, operatőrnek vagy producernek mert valójában nem tanultam soha iskolában ezek közül egyiket sem, se egyebet. Egy vándor vagyok, aki útközben magára szedett ezt-azt és aki igyekszik „A teljesség felé” ahogy Weöres Sándor mondta.

Képek: Egry Krisztián

Ajánljuk még:

 

Már követem az oldalt

X