Régi mesék ölelésében – Egy vállusi summás asszony mesevilága a Balatoni Múzeumban

A summások 19-20. századi mezőgazdasági idénymunkások, akik különösen nyáridőn bandákban szegődtek el a nagybirtokokra, de nem voltak állandó alkalmazottjai a majorságoknak. Áprilistól novemberig otthonuktól távol dolgoztak, a telet pedig a faluban töltötték. Ez a vándorló létforma nagyon sajátossá tette ezt a társadalmi csoportot, és ezen belül is Vállus település lakóit, akik egészen sokáig, 1945-ig folytatták ezt az életformát.

A kiállítás alapját dr. Petánovics Katalin néprajzkutató gyűjtése képezi, aki az 1970-es években már eltűnőben lévő társadalmi és foglalkozási csoportként kezdte vizsgálni a summásság életmódját és az okot, amiért ennek a Keszthelyi-fennsíkon lévő, apró településnek a lakossága ilyen sokáig így élt. „Úgy megszerettem ezt a környezetet s az ott élőket, hogy négy éven át, amikor csak tehettem mindig velük voltam: elkísértem őket a mezőre, az erdőre, részt vettem a társasmunkákon, megismertem az összes dűlőt, s a hozzájuk fűződő történeteket is. És természetesen megismertem az embereket örömeikkel, bánataikkal, múltjukkal és jelenükkel. Nem tartottak idegennek, megtiszteltek bizalmukkal és szeretetükkel. Szerettem volna mindent tudni róluk, mert az életük teljességét akartam megragadni” – így írt róluk Az elfeledett örökség című művében.

Közös edényből

A 2024. január 31-ig nyitva tartó kiállítás első része, a Summás terem remek vizuális megjelenítésű tablóval csalogat erről az életformáról: már maga a vándorlás sem volt egyszerű, gyakran több napos, hosszú út vezetett otthonról a munkavégzés helyszínére a fél évre elegendő holmival, szekéren vagy később vonattal a dunántúli uradalmakig.

A summások munkájukért nemcsak fizetséget, de ellátást (kommenciót) és a betakarított terményből egy meghatározott részt is kaptak. Kommenciót naponta, pénzt havonta, terményt a munka elvégzése után. Egy summás értékét azonban nagyban befolyásolta neme, életkora és fizikuma is, hiszen annak a munkája ért a legtöbbet, aki minden téren helyt tudott állni. Hiába volt valaki jó marokszedő asszony, ha a megterhelő cséplést és kazalrakást nem tudta végrehajtani.  

A summások napirendje pontosan meghatározott volt,

a fél négyes ébresztést követően fél öttől már zajlott a munka és csupán reggel nyolc körül adódott idő a reggelire,

jellemzően sült szalonnára. További három órán át folyt a munka a delelés időszakáig, tizenhárom óráig, ennek része volt az ebéd, húsleves vagy bableves, tészta, pogácsa. Az embert próbáló munka este hétig tartott, a vacsoraidőig, amikor is jellegzetes eledel volt a babfőzelék, a krumplifőzelék és a lebbencs. A főzéshez szükséges alapanyagokat a summásbandák egyben kapták meg, az elkészített ételt pedig közös edényből fogyasztották.  

Míg a pihenőnapokon a zenés, táncos együttlétnek és a dalolásnak jött el az ideje, addig a munkanapok estéjén a szerszámok karbantartása történt, majd nyugovóra tértek. Kezdetben a summások alvóhelyét általában istállókban alakították ki – ahonnan az állatokat kihajtották –, és szalmafekhelyeket kaptak, később a „modern” szállásokon deszkapriccseken aludtak. Itt kerültek elő a mesék. Külön érdekesség, hogy az idősebb mesélők, ha nagy lett a csönd, azt kérdezték: „Csont?”. Ha nem érkezett válasz, véget ért a mese. Ha a válasz „Hús” volt, folytatódott. 

A mese 

A vállusiak elszegődésük idején más vidékekről érkező summásokkal is megismerkedtek, és a távoli környezetben hallott dalokat, táncokat, történeteket magukkal vitték falujukba és továbbörökítették. Dr. Petánovics Katalin érdeklődését Vállus lakói közül különösen egy summás mesemondó asszony, Benke Jenőné Teri néni keltette fel, az ő meséi képezik a kiállítás második része, A sötét erdő alapját.

A stilizált, kötélből készült erdő már önmagában is rendkívül hangulatos, pihenésre csábít, a nagy babzsákokban pedig igazán kényelmesen lehet elhelyezkedni, hogy végighallgassuk Teri néni meséit, egész pontosan pár jellegzetes típust a több mint hetven meséből. Elképesztő és – hozzá kell tenni – egész profán dolgok is elhangzanak a történetekben, amelyeket Dóra Áron mesemondó kiválóan ad elő, de annyira jóleső időtöltés ez, hogy valamennyi mesét végig kell az embernek hallgatnia, mielőtt továbbállna a – valóban – sötét erdőből.

Így a tekenyősbékává változott asszony, a lóvá változott pap, a betyárok és gombostűk, a kolera ellen fekáliát áruló csaló

vagy a jávorfává vált, elveszejtett aranyhajú királyleány történeteit, amelyek szimbolikus elemei fafaragások képében is megelevenednek a teremben. A kiállítás számos alkotó munkáját – köztük Bereczky Csaba fafaragóét és Major Lajos faművesét – dicséri.  

Játék a fekete király várában  

A kiállítás harmadik, záróterme egyaránt nyújt szórakoztatást gyerekeknek és felnőtteknek. A Benke Jenőné által mesélt történetek egyik legjellegzetesebb típusa a varázsmese, amelyben a főhős általában egy szegény legény, aki valamilyen tekintetben hiányt szenved, és útnak indul szerencsét próbálni. Útja során pedig próbatételekkel kerül szembe, míg végül a király trónja elé kerül, és jutalmul megkapja a királylány kezét és a fele királyságot. A terem ezt a történeti ívet követi, és

hét próbát kell a látogatónak kiállnia,

például a leleményesség, a gyorsaság vagy a türelem próbáját ahhoz, hogy a mese boldog véget érhessen. Ezek jellemzően ügyességi játékok, de egy állomás például több népi játékot is bemutat, mint a subridom (igen jó fizikumot igénylő keszkenőforgató), a kalapváltó vagy a jó reflexeket igénylő zsonglőrjáték, a kapózás, amit kizárólag birka térdcsonttal javallott játszani. Eközben az állomások pedig egy-egy, Zala megyében gyűjtött népköltészeti műfajt is bemutatnak, például a népi imádságot vagy a betyárnótát.

A nívós vizuális megjelenítésű tablók tartalmas, de nem túlzott mennyiségű szövege, a kiállítás három terme mindezeken túl is számos olyan információt, apró részletet, játékot hordoz magában, amelyért érdemes – nem csupán a szezonban – útba ejteni a keszthelyi múzeumot.

Megálmodói arra törekedtek, hogy a keszthelyi és környékbeli hagyományokat éltető alkotók által újraéledjen ez a folklóremlék, hogy a mese itt, miként a summásszállások lakói esetében is, közösségi élménnyé legyen. Az egyes termekben, állomásoknál örömteli közösségi pillanatokat élhetnek át a múzeumba látogatók, a summás életmód megismerése pedig nem hagyja, hogy ne vessünk párhuzamot saját mindennapjainkkal, és újból átéljük, milyen kényelmes is az életünk. Eközben azon is elgondolkodhatunk, mit veszítettünk azzal, hogy már nem ilyen nagy közösségekben telnek a napjaink és az estéink.

Nyitókép: Fortepan / Fridhetsmuseet